Lelkemben zakatoló fájdalom

Szaladnak a hónapok, s napok, már felesleges számolnom utolsó szabad erdei sétám. Többé úgyse lesz rá alkalom, csak fájdítja lelkem, s könnyeimet nehéz visszafojtanom.
S közben a fák is undokul nevetnek reám: "Mit tettél, elhagytál miket!" – susogják szüntelen, "s okoztál magadnak nagy szomorúságot." Ez az elvesztés számomra keserű kínlódás, nem tudom megszokni. A dió is lehullott már, s nem hallom a kedves, pimasz mátyásmadárnak éles rikoltó hangját, amikor reggel az öreg diófa körül diót csen. Mindig kiszóltam: "Mátyás, ne hangoskodj, egyszer úgyis megfoglak." Istenem, de szép idők voltak ezek.
Gyakran elgondolkodom apám gyerekkori tettén, hogy tudta bántani gyönyörű mátyás madarát.
Apám erdész családban élt másod magával. Akkoriban a fiúgyermeket tartották nagy becsben, mert az viszi tovább a családi nevet. Apám törzsgyökeres hosszúhetényi volt, ott is született és oda is van eltemetve. Gyerekkorában apám imádta az édesanyját, s nekem úgy jött le, hogy mama "nebáncs" kisfia volt. Egyszer valaki neki ajándékozott egy különleges mátyásmadarat. Az a valaki biztos érthetett a madarakhoz, mert felvágta a nyelvét, s a madár beszélt. Gyakorlatilag azt utánozta, amit sokat hallott. Nagyon irigyeltem apámat, hogy volt neki beszélő madara. Én is szeretem volna egy ara papagájt, amit megtaníthatok beszélni. Megis ígérték, hogy majd kapok egyet, de sajna nem így lett. Amikor nagyon szerettem volna, mindig jött a falszöveg: "Úgy akarsz járni, mint apád?" – kérdezte anyám. Felháborodva azt kérdeztem, hogy hogy bírta kitekerni madara nyakát, ez szörnyű, még ma is borzongok a történettől.
Apám öt éves korában széttépett egy papír húszast az ötvenes évek közepén. Annyit ért a húszas, mint ma ezer forint. Nagyapámék elég szegényesen éltek abban az időben, s keresték a pénzt. Figyelmesek lettek a madárra, aki csak azt ismételgette: "Húszas, húszas." Apám biztos míg széttépte a pénzt, félhangosan ismételgette magában, és a madár megtanulhatta. Így buktatta le a mátyás apámat. Szülei megtalálták a széttépett húszast, amin bizony akkor sokmindent tudtak volna vásárolni. A szülők jól elverték Janikát. Aznap, még bosszúból szegény Mátyásnak apám kitekerte a nyakát, mert elárulta.
Elnézem a fákat, ahogy egymásba kapaszkodva bölcsőt alkotnak. Színes lombjaik még most is csalogatnak, de nem tudok közéjük bemenni. Rengeteg betontömb mind bilincsként köti le amúgy is suta lábam. Motorom itt mit sem ér, lágy természet ölét már nem leli. Elbújni a fák közé, s gondolataim szárnyán szállni tovább már csak emlék. Mondhatnám, odaveszett a szabadságom, mert abban a pár órában míg az erdőt jártam, ott voltam teljesen boldog. Amikor a csendben teljesen elmerültem a gondolataimban, s utána hazatértem kipihenve, és feltöltődve. Sajnos itt teljesen elképzelhetetlen, s rettenetesen hiányzik nekem ez a fajta szabadság érzés.
Ha behunyom szemem, még mindig otthon a lakásban sétálok, látok minden kis zegzugot, a cserépkályha ontja melegét. Nem tudom, meddig, és miért érzem ezt a keserű földbe düngölös fájdalmat lelkemben, amely egyfolytában zakatol bennem, mint az elhaladó vonat.
2019. november. 08.

“Lelkemben zakatoló fájdalom” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Szomorú a történeted, és te is szomorú vagy. Ne búsulj Heni! Talán tavasszal kijuthatsz egy erdei sétára.
    Szeretettel olvastam írásodat. (f)

Szólj hozzá!