A nap, amikor majdnem meghaltam

Összes megtekintés: 91 

Azon a szürke borongós októberi napon korán sötétedett. Itt fent északon, az évnek ebben a havában, a nap már nem tud áttörni a sűrű szürke fellegeken. A félhomály és a teljes sötétség órái váltogatják egymást. Vannak, akik nem bírják sokáig, de én jól elvagyok.
Már reggel tudtam, hogy a falusiak keresnek, és meg akarnak ölni, mert hajtóvadászatot rendeztek. Hallottam ahogy az éhes kutyák vadul csaholnak, láncaikat tépik, és fogaikat csattogtatják. Egyébként utálom a kutyákat – undorító szolganépség. Nem mondom, eléggé be voltam tojva, de szerintem ők is. Mégis makacsul utánam jöttek, nagyon a begyükben voltam. Ezek a parasztok mindenáron a vesztemet akarták. Ekkora felhajtást csinálni azért a tüdőbajos tehénért?
Egy régi, elhagyatott házában húztam meg magam, a falu szélén, nem messze a folyótól. Rossz híre volt, azt rebesgették, hogy az Őrült Molly szelleme kísért minden áldott éjszaka, amióta a sátán parancsára baltával megölte, majd feldarabolta a férjét, és három pici gyermekét. Hogy ebből mi igaz? – a fene tudja. Egy jó ideje már elhagyatottan állt, az udvart felverte a gyom.
Azt hittem ide már nem mernek utánam jönni, de tévedtem. A kutyák szagot fogtak és követtek. Ahogy kilestem a korhadó deszkák résein láttam, hogy a parasztoknál fegyverek vannak, fejszék, kaszák, vasvillák. Lőfegyvert csak két-három embernél láttam. Az egyik, egy magas fekete köpenyes lehetett a vezérük. Ő ment elöl, és éppen élénken magyarázott a többieknek. Tizenöt embert számoltam meg, no meg a kutyák. Ménkű nagy zajt csaptak, miközben a fáklyáikat meggyújtották. Szerencsémre három részre váltak szét. Az első csapat kint maradt a kutyákkal az udvaron, és körbevették a házat, a második a földszinti részt kutatta át, a harmadik meg a fekete köpenyessel az emeletre sietett.
Én egy darabig a konyhában az ajtó mögött rejtőztem, de aztán csendben a harmadik csapat után osontam az emeletre. Sikerült is az utolsó embert hátulról úgy elkapnom, hogy a többiek nem vették észre. Könnyen leszakadt a feje, nyikkanásnyi ideje sem volt. Igaz a falat jól összekente a vérével. Testét az egyik szobaajtó mögé rejtettem, hogy idő előtt ne vegyék észre. Még négyen voltak rajta kívül. Én tisztán élesen láttam őket, de ők csak a fáklya fényköréig láttak.
– Hé, hol van Jack? Nem láttátok?
– Biztos elkapta! Nem lett volna szabad szétválnunk.
– Menjünk vissza a többiekhez.
– Gyertek! Gyertek csak felém! – gondoltam gonoszul.
Lassan én is elindultam. Megfeszített izmaim acélrugókként löktek előre, és egy hatalmas ugrással ott termettem közöttük. Iszonyú visítás hagyta el a torkukat. Kegyetlenül téptem marcangoltam őket, mint egy vadállat. A padló sikamlós lett a vérüktől. Három percig sem tartott az egész. Az egyik – a fekete köpenyes – még nyöszörögve vonaglott a padlón, de gyorsan rátapostam a fejére, és az úgy szétrepedt, mint az érett görögdinnye. Megkönnyebbültem – eddig nem volt nehéz dolgom. Hirtelen sietős lépteket halottam a lépcsőfeljáró felől, a második csapat volt – biztos meghallották a dulakodás zaját.
– Erre, gyorsan!
– Te mocskos állat, most megdöglessz! – hallottam egy érces kiáltást, majd fegyver dörrent. A golyó centikre húzott el a fejem mellett. Menekülőre fogtam a dolgot, és szélsebesen beiramodtam a következő sötét folyosóra.
– Te látod Tim?
– Merre van? Eltaláltad?
– Úristen! Nézzétek mit csinált a többiekkel! Mondtam, hogy nagyon erős, és rohadtul veszélyes. Mindenkit megölt!
– Gyerünk utána, kapjuk el!
Magamban jót nevettem ahogy a sötét omladozó folyosón elszaladtak alattam, ugyanis a folyosón felugrottam, és szétfeszített karjaimmal megtartottam magam, jó másfél méterrel a fejük felett. Aztán ahogy elmentek, leugrottam, és a menet végén sántikáló szakállas férfinak is megpecsételődött a sorsa.
– A rohadt anyját! – elkapta az öreg Hanselt. A fenébe lőjétek már le!
– Hova lőjünk? – Nem látunk semmit!
Ezzel adtak egy ötletet. A sötétséget a gyorsaságomat no meg a meglepetés erejét kihasználva elrohantam mellettük, és kikaptam az égő fáklyákat a kezükből, majd azzal a lendülettel kihajítottam az ablakon. Az üveg csörömpölve kitört, és hideg fuvallat csapott be. A folyosóra vaksötét borult.
– Úristen! Nem látok semmit!
– Itt van! Fussatok, ha kedves az életetek!
Nevetséges látványt nyújtottak, amint a sötétben vakon tapogatóztak, és rémülten, megzavarodva forgatták a fejüket. Közéjük vetettem magam és módszeresen, egyenként végeztem velük. Volt amelyiknek a karjait téptem ki, volt, akit a saját beleivel fojtottam meg.
Szörnyű ámokfutásomból a füst kesernyés szaga zökkentett vissza a valóságba.
– Aha! Szóval rám gyújtottátok a házat!
Már nem csak a füst volt erős és fojtó, hanem mindenhonnan gonosz piros lángnyelvek kezdtek előtörni.
– Panaszosan felüvöltöttem. Kint a kutyák is azonnal rázendítettek.
A kitört ablak felé rohantam, majd kiugrottam. Egy puska dörrent, és égő nyilallást éreztem a bal vállamban.
– Igen, eltaláltam! Eresszétek rá a kutyákat! – ordította valaki.
Nagy testű fehér kutyák voltak – talán argentin dogok. Azonnal körbevettek, és dühödten köröztek körülöttem, miközben vállamból ragacsos, fekete vér szivárgott.
– A puskás fickó újra lőni fog, és ilyen közelről nem fogja elhibázni – gondoltam keserűen.
A legnagyobb kutya eközben rám vetette magát, és pont a sebesült vállamba mart. Felüvöltöttem fájdalmamban, majd az ép kezemmel letéptem magamról a negyvenkilós bestiát és az emberek felé hajítottam. A puskást találtam el, és a kutyával a földre estek mindketten. A kutya panaszosan nyüszített megpróbált, de nem bírt lábra állni. A férfi a földön a fegyverét kereste. A fájdalom megsokszorozta az erőmet, és ordítva lerohantam őket. A harc nem tartott soká, az adrenalin löket szörnyű lidérccé változtatott. Tíz perc múlva már újra csöndes volt a kísértetház kertje. A telehold és az égő épület rőt fénye megvilágította a küzdelem helyszínét. A fű lucskos volt az alvadt vértől, és mindenfelé megcsonkított holtestek hevertek. Egyedül csak én voltam életben, de elég cudarul néztem ki. Több sebből véreztem és a vállam is kutyául sajgott. Szerencsére csak átment rajta golyó. Máskor is lőttek meg, de az nem fájt ennyire. Míg ezen tűnődtem lenéztem a puskás férfi tetemére. Kezében még mindig a puskáját szorongatta görcsösen, feje pár méterrel odébb bámult rám. A töltények szanaszét hevertek a fűben, és furcsán csillogtak. Egyet kíváncsiságból felvettem, de azonnal el is ejtettem, mert csúnyán megégette a kezem. Ez bizony ezüst. Ha pontosabban céloz, akkor nekem annyi. Gondolatban hálát adtam a sötétség fejedelmének pokoli szerencsémért, majd egy belső kényszertől hajtva felvonítottam a telihold sápadt pofájába, aztán nagy ugrásokkal eltűntem a lidérces októberi éjszakában.

“A nap, amikor majdnem meghaltam” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Én vámpírtörténetnek értettem a végére az ezüst golyók miatt. Nekem tetszett a történet. Izgalmas volt végig…

  2. Igen, jól érzékelted a véleményem alapján, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, ahogy a pornót sem. Amiket korábban olvastam tőled azok tetszettek.

    Szeretettel: Rita(f)

  3. "hálát adtam a sötétség fejedelmének pokoli szerencsémért,"

    Igen, ez az ő műve, a sötétség fejedelméé. Őszintén szólva egy valós történetre gondoltam, nem ilyen véresre. A végén már csak abban reménykedtem, hogy álom volt, de ez a reményem is szerte foszlott.

    Szeretettel: Rita:]

Szólj hozzá!