Empatia

Sokáig gondolkodtam, hogy milyen címet adjak igaz történetemnek. Végül az Empátia mellett döntöttem. Szakápolói hívatásom révén, magamat is empatikus embernek tartom. Mindamellett kérdések özöne dúl bennem. Mikor lépjük át a határt? Van-e egyálltalán határ? Meddig lehet egy ember empatikus? Talán kiderül az alábbi történetből. Együtt dolgoztam XY kórház ideggyógyászati osztályán 25 évvel ezelőtt, egy szakápoló kollégával, nevezzük Péternek. Nagyon jó szakápoló volt, ritka jó diagnosztikai érzékkel rendelkezett, mosolygós, mindig jó kedvű. Imádták a betegek, kollégák is szerettek vele dolgozni.Nekem sok év után más lehetőségem akadt, elhagytam az imádott hivatásomat / hála istennek nem végleg /de így Péterrel megszakadt a kapcsolatom. Közel harminc év után összefutottunk, és találkozásunk örömére leültünk beszélgetni kávézni egy kerthelységbe. Már ő sem dolgozott a régi helyünkön. Péterből ömlöttek az emlékek. Szinte név szerint soroltuk a ritka és hál istennek meggyógyított eseteket. Aztán… egyszer csak lecsendesült… remegővé vált a hangja… Te nem tudod, mert nagyon régen nem találkoztunk. Édesanyám is ott halt meg az osztályon.

Telefonon értesítettek, hogy kórházba került agyi infarktust, vagy agyvérzést kapott. Rögtön lebeszéltem az ügyeletes orvossal, hogy ha lehet hozzuk a mi kórházunkba, mert ahol lakott, ott egy kis idegosztály volt, őszintén mondom jobban bíztam abban, hogy itt nálunk meggyógyítják. Bár ne tettem volna. Mentővel áthoztuk, az ügyeletes orvos, levett agy víz alapján, agyvérzést állapított meg. Az ilyenkor szokásos kezelés elindult, kicsit lehetett vele kommunikálni, másnap CT vizsgálatra lett küldve Pécsre. Én délután dolgoztam, belépve az intenzív szobába láttam, hogy értágító gyógyszer folyik infúzióban édesanyámba. Kérdeztem a kolléga nőt ezt ki rendelte el? Doktor V. aki ebben a szobában a kezelőorvos. Ő a CT alapján inkább érelzáródást állapított meg. Nagyon csodálkoztam hiszen az agy víz, egyértelműen vérzést igazolt. De, te tudod a legjobban Laci, mondja nekem, az orvos az orvos… Anyukám a műszakom végére meghalt… mondja könnycseppel a szemében. A boncolás igazolta az agyvérzést. Ezt nem a kezelőorvostól tudtam meg hanem aki lent volt a boncoláskor. Te mit tettél Péter? Kérdeztem, én is elcsukló hangon. Semmit Laci… empatikus voltam… Végig futott a fejemben, hogy tönkre tehetem egy ember életét, és akkor sem kapom vissza édesanyámat. Empatikus voltam Laci… annyira, hogy soha nem tudta meg tőlem, hogy tisztába vagyok vele, hogy hibázott. De… és most kapaszkodj meg. Pár éve voltam bent az osztályon. Volt egy kis problémám, és kaptam segítséget. Ez a Dr-nő, már főorvosnő… beszólt nekem, majdnem, hogy úgy jött le, \”te mi a fenét keresel itt…\” Akkor sem mondtad meg neki Péter? Kérdeztem… Nem Laci… nem mondtam meg… nem változna meg semmi… Még sokáig beszélgettünk, és sokáig öleltem ezt az embert mielőtt elváltunk, fejemben csak az járt… én is így tettem volna?

“Empatia” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Laci!

    Nagyon jó ember ez az orvos. És valóban empatikus, nem is kicsit. Amikor az orvosok szenvtelen arccal közlik, hogy valaki mondjuk halálos beteg, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy érzéketlen ember. Pedig csak túl kell élnie nyilván azt a sok szörnyűséget, amivel mindennap találkozik. Történeted főszereplője még így is megőrizte ezt a csodálatos tulajdonságát, nemcsak orvos, hanem ember is maradt. Le a kalappal! Az, hogy helyesen cselekedett-e, azt már csak a jó Isten tudhatja, de kevés az ilyen ember.

    Szeretettel olvastalak: (f)

    Kata

  2. Kedves László!

    Sokféle gondolatot ébresztett bennem ez az írás. Mint egészségügyi dolgozó, nekem is mindig kérdés, hogy hol az empátia határa, hogy magunk ne sérüljünk meg.
    Alapszabálynak tekinthetjök, hogy nem szerencsés hozzátartozót kezelni, ahogy a kollégája is megfogalmazta, hogy ez nem volt a legjobb döntés.
    Másrészről ha a jelezte volna az orvosnak, hogy tudomására jutott a hibája, azzal még nem tette volna tönkre. A feljelentést én is túlzásnak éreztem volna ebben az esetben.
    Persze az orvos magától is elmondhatta volna a kollégájának, egy bocsánatkérés társaságában, de ez inkább csak utópia a mai viszonyok között.
    Az orvos sem bűnt követett el, csak rosszul döntött, ami nem ugyanaz, de erről nagyon nehéz beszélni a mai magyar egészségügyben, mondhatni tabutéma.

  3. Kedves Laci!

    Érdekes és jó témát hoztál, valóban megosztó, mert van, aki folyton mindenkit feljelent, más meg azt gondolja, hogy a tényeken már úgy sem változtat a per. A magam részéről megkülönböztetem a szándékos ártást a nem szándékostól. Aki fejbevágja a másikat, az bűnhődjön érte, de az is, aki lop, csal, megkárosítja embertársait. Viszont, nem vagyunk tökéletesek, mindenki hibázhat és hibázik is. Van, hogy ez a hiba nem jár végleges következménnyel, van, hogy igen. Nyilván ez esetben nincs szó szándékosságról és aki ilyen súlyos beteg, az a megfelelő kezelés mellett is meghalhat. Nem valószínű, hogy feljelentettem volna az orvost.

    Szeretettel: Rita:]

  4. Kedves Eva ….ez a kerdes…igy kezdtem a tortenetet…meddig lehetunk empatikusak?Hol a hatar?Ez a hatar egeszsegugyben dolgozok kozott igen csak magas.Kivulallo ugy latja ahogy Te irtad.Valoszinunek tartom hogy tobbet nem hibazott, mert akkor biztos nem lenne ma foorvos.Szeretettel:Laci

  5. Kedves László! Talán nincs igazam, de akkor legyen úgy, hogy ez az én véleményem: azzal, hogy nem lett jelentve a szakmai hiba, ki tudja, még hány embert kezelt így félre az orvos. Szerintem ez nem az empátia körébe esik, és ezzel nem szeretnélek megbántani, igenis jelenteni kellett volna. Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!