Őszülő hajú délceg ember volt. A tartásában volt valami kis megelégedettség, a múlt szellemi és anyagi gazdagságának emléke. Az utcán láttam idősebb kollégájának társaságában, mindketten felülvizsgáló orvosként dolgoztak abban az időben. Lengyelbundája nyílván a háború előtti évekből maradt darab volt, illett az alakjára. Mindketten sebészek voltak annak idején, de fogalmam sem volt, mennyire fogadták be a reumatológiai betegségek csoportjába sorolt kórképek modernebb kezelését. Sok esetben divat lett a Steroid injekcióval való lokális kezelés és ettől nagyon féltem. Mindkét kezem gipszsínen pihent, a sok pelenkamosástól ínhüvelygyulladásom lett mindkét csuklómon. Fiam pár hónapos volt. A mosógépet csak hírből ismertük és a centrifugát, de be se fért volna a lakásunkul szolgáló vendégszobába. Az igazgató elvtárs akkoriban tiltotta meg, hogy látogatók és rokonok járjanak be a kórház területén lakókhoz. Az uram hol katona volt, hol helyettesíteni küldték más városba. Segítség nélkül voltam és nem kívánom senkinek azt a minden mozdulatra jelentkező nyilaló fájást. Félve gondoltam arra, vajon melyik felülvizsgáló főorvoshoz kerülök, aki nyomorúságosan kevés táppénzem és további kezelésem sorsát eldöntheti. Beszélgetni, kérni bármit nem is mert volna az ember ilyen egykori és még most is nagy tekintélyű orvosoktól. Hónapok után Csathó főorvos úr döntötte el a bajom sorsát, megoperálta a beteg ínhüvelyt. A felülvizsgáló főorvosokkal aztán nem találkoztam később, csak néha az utcán járva láttam őket.
Mikor enyhe baloldali kar és láb gyengeség után, (valódi bénulásig nem fajult a dolog, mert az uram kijelentette, elege van a betegségekből, vegyem tudomásul, hogy ennyi volt a munkás év az életemben) nyugdíjba kerültem, elfogott a keserűség, hogy már semmi hasznos dolgot nem végezhetek az életben? Az egyik újságban olvastam egy hirdetést, hogy az Isonzó produkcióhoz pályázat útján anyagot gyűjtenek a Gulyás fivérek. Az első világháború történései mindig érdekeltek. Mikor már biztosabbnak éreztem a járásomat, elindultam a fényképezőgépemmel és a magnetofonommal és felkerestem az öregek otthonát. Találtam olyan időseket, akik katonák voltak a háborúban és szívesen mesélték el emlékeiket. Fényképek, saját versek is kerültek elő. Utolsóként az egyik legjobbnak vélt otthonba is ellátogattam, ismertem az ott dolgozó vezetőket és kollégát. Ők hívták fel a figyelmemet, hogy a lakójuk az egykori lengyelbundás férfi is, látogassam meg, biztosan örülne nekem,- mondták.
Ugyan, miért örülne- futott át agyamon a gondolat? Miről beszélhetnék vele? Egyáltalán ki vagyok én az ő egykori nagyságához képest? De ha már felvetődött ez a gondolat és időm is van erre, bekopoghatok, legfeljebb nem áll velem szóba, gondoltam.
Így is tettem. Bemutatkoztam, elnézést kértem a zavarásért és röviden elmondtam, hol dolgoztam munkás éveim elején. A következő percek drámaiak voltak. A sötétkék mackóba öltözött férfi felkelt az ágyról, ahol fekve töltötte eseménytelenül telő napjait. Elnézést kért az öltözékéért, átölelt és peregni kezdtek a könnyei. Boldog volt, hogy valaki őt kereste, szót válthatott vele és rövid idő után mesélni kezdett. Az ágya mellett kis beépített fehér szekrény volt, fele az övé, fele a keskeny kis szoba másik lakójáé. Egy váltás ruhanemű férhetett el benne és a felső polcon legféltettebb kincsei, 3 bekötött könyvféle, tele újságkivágásokból beragasztott képekkel. A század elejéről való történetekkel, amelyek nekem kicsit homályosaknak tűntek. Ott hallottam először a morganatikus házasság kifejezésről. A képen fátyolos kalapban látható, előkelő hölgyről mesélt, egy cári látogatásról és kettőjük kapcsolatáról. Az édesanyját is említette. És megígértette velem, hogy ezekről a régi újságkivágásokról nem mesélek senkinek. A sok érdekes képet nem lehetett volna ott végignézni. Kölcsön adta az egyik kötetet, másoltattam belőle a magam számára. Következő alkalommal visszavittem a kötetet. Olyan fogadtatásban volt részem, ami egy kicsit zavaró volt. Átölelt, puszit is kaptam a homlokomra és nagy öröm volt számára, hogy ismét beszélhet valakivel a fiatal éveiről kezdő orvos korából. Mintha a későbbi évek kevésbé lettek volna fontosak a számára, mikor pedig minden bizonnyal anyagi jómódban is volt része. Most egy dolog zavarta, hogy szegény szomszédja úgyszólván mozdulni se tud és elviselhetetlen húgyszagot kell szívjon éjjel nappal ebben a szűk kis panelszobában. Jönnek látogatóba a családtagjai, hiszen ugyanebben a városban élnek. Karácsonykor, ünnepnapokon haza is viszik. Megígértette velem, hogy máskor is meglátogatom.
Az ilyen kincsek, mint a bekötött újságkivágások, képek, emlékek, nem igen szokták érdekelni a családtagokat se néha. Ha ott maradnak, kollégám fogja ezeknek pártját. Hogy mi lett a sorsuk, nem mertem megkérdezni. És a lengyelbunda talán már a gondolataiban sem él rajtam kívül senkinek.
Mikor enyhe baloldali kar és láb gyengeség után, (valódi bénulásig nem fajult a dolog, mert az uram kijelentette, elege van a betegségekből, vegyem tudomásul, hogy ennyi volt a munkás év az életemben) nyugdíjba kerültem, elfogott a keserűség, hogy már semmi hasznos dolgot nem végezhetek az életben? Az egyik újságban olvastam egy hirdetést, hogy az Isonzó produkcióhoz pályázat útján anyagot gyűjtenek a Gulyás fivérek. Az első világháború történései mindig érdekeltek. Mikor már biztosabbnak éreztem a járásomat, elindultam a fényképezőgépemmel és a magnetofonommal és felkerestem az öregek otthonát. Találtam olyan időseket, akik katonák voltak a háborúban és szívesen mesélték el emlékeiket. Fényképek, saját versek is kerültek elő. Utolsóként az egyik legjobbnak vélt otthonba is ellátogattam, ismertem az ott dolgozó vezetőket és kollégát. Ők hívták fel a figyelmemet, hogy a lakójuk az egykori lengyelbundás férfi is, látogassam meg, biztosan örülne nekem,- mondták.
Ugyan, miért örülne- futott át agyamon a gondolat? Miről beszélhetnék vele? Egyáltalán ki vagyok én az ő egykori nagyságához képest? De ha már felvetődött ez a gondolat és időm is van erre, bekopoghatok, legfeljebb nem áll velem szóba, gondoltam.
Így is tettem. Bemutatkoztam, elnézést kértem a zavarásért és röviden elmondtam, hol dolgoztam munkás éveim elején. A következő percek drámaiak voltak. A sötétkék mackóba öltözött férfi felkelt az ágyról, ahol fekve töltötte eseménytelenül telő napjait. Elnézést kért az öltözékéért, átölelt és peregni kezdtek a könnyei. Boldog volt, hogy valaki őt kereste, szót válthatott vele és rövid idő után mesélni kezdett. Az ágya mellett kis beépített fehér szekrény volt, fele az övé, fele a keskeny kis szoba másik lakójáé. Egy váltás ruhanemű férhetett el benne és a felső polcon legféltettebb kincsei, 3 bekötött könyvféle, tele újságkivágásokból beragasztott képekkel. A század elejéről való történetekkel, amelyek nekem kicsit homályosaknak tűntek. Ott hallottam először a morganatikus házasság kifejezésről. A képen fátyolos kalapban látható, előkelő hölgyről mesélt, egy cári látogatásról és kettőjük kapcsolatáról. Az édesanyját is említette. És megígértette velem, hogy ezekről a régi újságkivágásokról nem mesélek senkinek. A sok érdekes képet nem lehetett volna ott végignézni. Kölcsön adta az egyik kötetet, másoltattam belőle a magam számára. Következő alkalommal visszavittem a kötetet. Olyan fogadtatásban volt részem, ami egy kicsit zavaró volt. Átölelt, puszit is kaptam a homlokomra és nagy öröm volt számára, hogy ismét beszélhet valakivel a fiatal éveiről kezdő orvos korából. Mintha a későbbi évek kevésbé lettek volna fontosak a számára, mikor pedig minden bizonnyal anyagi jómódban is volt része. Most egy dolog zavarta, hogy szegény szomszédja úgyszólván mozdulni se tud és elviselhetetlen húgyszagot kell szívjon éjjel nappal ebben a szűk kis panelszobában. Jönnek látogatóba a családtagjai, hiszen ugyanebben a városban élnek. Karácsonykor, ünnepnapokon haza is viszik. Megígértette velem, hogy máskor is meglátogatom.
Az ilyen kincsek, mint a bekötött újságkivágások, képek, emlékek, nem igen szokták érdekelni a családtagokat se néha. Ha ott maradnak, kollégám fogja ezeknek pártját. Hogy mi lett a sorsuk, nem mertem megkérdezni. És a lengyelbunda talán már a gondolataiban sem él rajtam kívül senkinek.
(J. Gy. főorvosról, egykori kórházigazgatóról.)
Kedves Magdika! Hány ilyen értékes gyűjtemény kallódik el, mert az elhunyt után a család nem értékeli sokra. Mikor asszonykórust vezettem 20 évig, a környékről több idős embertől kaptam füzetkéket, melyekbe nóták, slágerek, népdalok voltak összegyűjtve. Én mindet megköszöntem és őrzőm. Hogy én kinek adom majd, azt nem tudom… Örülök, hogy az úr gyűjteménye olyan kézbe került, ki értékelni tudta,
Kedves Magdi!
Hát ezt hívják úgy,hogy "öregkor". Írásod szeretettel olvastam.
Rózsa(f)