BODRI

Az igazi Bodri egy szép, nagy fehér kuvasz volt. Szemben lakott velünk, az út másik oldalán levő házban. Jó dolga volt ott, csak néha biztosan unatkozott. Ilyenkor átlendült a kerítés tetején, átsétált az úton, és ha nyitva volt a szobánk ablaka, bekönyökölt rajta. Nem kíváncsiságból, csak egy kis simogatásra várva dugta be a fejét az ablakpárkány felett. Tőle nem féltem gyerekkoromban sem. Itt, a közelünkben, az utca végén lakott egy másik Bodri, amelyikre sokáig fogok még emlékezni. Idős gazdája nem tudott már vele törődni, de a kutya nem adta fel a reményt, hogy tud magáról gondoskodni. Naphosszat járta az utcát, ennivaló után kutatva. Szőre megszürkült, lábai besározódtak a járda melletti nedves fűben, ha kikerülte az embereket, hogy ne zavarjon senkit. Nem volt tolakodó sose, talán még elégedett is volt magával, hogy elkerülte az éhenhalást segítség nélkül. Aztán egy napon elköltözött a gazdája az élők sorából. A szomszédok nem vállalták a kutya befogadását. Tovább járkált az utcán csendes méltósággal, míg egy napon megállt mellette egy nagy autó. Két férfi felrakta őt a nyitott térbe és elindult vele a város felé. Szegény Bodri azt hitte talán, hogy eztán valami kényelmes élet vár rá, hogy nem kell többé utca hosszat gyalogolnia a megélhetésért. Picit felemelte a fejét, amit eddig sose tett, büszkén állt a tovahaladó autóban. Látjátok, gondolhatta, engem most utaztatnak, biztosan egy gazdagabb élet felé. Lehet, hogy vissza se jövök többé. Nem tudhatta, hogy az a két férfi sintér és nem a segítés szándékával jöttek. Csak remélni szerettem volna, hogy találtak számára egy új gazdát. Mi, utcabeliek, nem láttuk többé.