Sára

Összes megtekintés: 150 

Harmincas éveim végén felbukkant első szerelmem. Többször felbukkant életem során. Nem volt állhatatos. Lángoló, ötletszerű volt. Mondhatnám, komolytalan. A boldogságot nem adják ingyen.
Többször gondolkoztam azon, milyen lett volna, ha együtt maradunk első találkozásunkkor, én tizenöt, ő tizenkilenc évesen. Talán még a támogató családi hátország is meglett volna. Ha újrakezdeném, lehet, vele maradnék.
Aznap, amikor találkoztunk, sült gesztenyét vett nekem a Váci utcán, s úgy mellékesen, mégis nyomatékkal megkérdezte, hozzám bújva:
– Szülsz majd két gyereket nekem? – majd nyelt egyet és hozzátette: – Két kisfiút?
Gondolkozás nélkül, csöndesen válaszoltam.
– Igen.
Negyvenéves voltam. Két-két lányunk volt mindkettőnknek.
Aztán teltek a hónapok, s egyszer elegem lett abból, hogy rabolja az időm, mely fogytán volt. Én elváltam, ő nem. Kiadtam az útját. Mondtam, én komolyan szeretném azt a két kisfiút. Ő is – mondta, de semmit nem tett.
Nem volt kész, nem volt elszánt. Nem ült az autójába, és nem jött értem, hogy elvigyen egy kacsalábon forgó palotába. Mert hova máshova vihetett volna? A fészekrakás ideje lejárt, s ő nem kezdte újra.
– Én még nem vagyok erre kész – magyarázott.
– Mikor leszel? – unszoltam. Fújtatott:
– Úgy két-három év.
– Addig én férjhez megyek – szögeztem le.
Ő sírt. Én kérlelhetetlen maradtam.
Amikor ismét szakítottam életem első szerelmével, azt úgy éltem meg, mint közeli rokon halála miatt érzett friss gyászt.
*
– Meddig tart a szerelmi bánat? – kérdezte egy fiatal kolleganő, miközben forralt bort szürcsöltünk egy délnémet kisváros adventi piacán.
– Egy terhesség ideje – válaszoltam tudományosan. Akkor tapasztaltam meg, hogy a gyász lélegzetelállító fájdalom. Fizikai és lelki szenvedés. Csak az álom szünteti meg pár órára. De nem tudtam végigaludni egy éjszakát, meg-megszakadt a pihenés, és valahányszor tudatomra ébredtem, belém hasított a nyilalló fájdalom. A szeretett személy elvesztése feletti fájdalom. Meghasadt a szív. És nem akart összeforrni. Nem, sehogysem.
– Onnan tudod, hogy már nem vagy szerelmes, hogy arra ébredsz egy reggel, hogy az első gondolatod nem ő – magyaráztam.
De ő volt az első gondolat közel két éven át. Jött a megbánás, töprengés, önhibáztatás, hogy mit rontottam el. És a lezárt kapcsolat, melyet nem lehet már újrakezdeni. Mert nem. Mert még egyszer ezt a fájdalmat nem akarta egyikünk sem átélni.
Néha csak akkor szabadulunk egy helyzettől, ha kegyetlenek vagyunk.
*
Telt a két év. És nem ismertem senkit, akihez férjhez mehettem volna.
Telt a harmadik, közben szinte észrevétlenül került valaki, aki családot, két gyermeket szeretett volna. A beteljesülés halk, észrevétlen, fájdalommentes, nem harsogó, hasogató, nem jár fájdalommal, mint a vágy és a szenvedély. A harmadik év végén férjhez mentem hozzá, és megfogant a gyerekem. Tudtam, hogy kislány. Az volt.
Ó, és hova lett a két kisfiú? Azok még odaát vannak, hogyan hozom le őket?
Megmaradt a két kisfiú hiánya. Ha volt emésztő hiány, ami fájdalmat okozott még életemben, az a két kisfiú hiánya volt. Esténként felnéztem az égre, amikor sétáltam, vagy futni mentem, és fürkésztem az eget, hol maradtak ők. Próbáltam hallgatózni, üzennek-e valamit. Egy időben beszélgettem velük. Könyvet tudnék írni a velük folytatott párbeszédekről. Aztán imádkoztam, vegyék el tőlem ezt a szenvedéspoharat. Nem akartam már ezt a vágyat.
Amikor a kislányom pici volt, egy mezőn két kisfiút látott.
– Ott van a két kisfiú, a sárga kisfiú meg a másik, messze-messze.

Utána hiába kérdezgettem, mit látott, nem tudott többet mondani. Már óvodás volt, amikor emlékeztettem egykori látomására. Ott megy a sárga kisfiú meg a másik, messze-messze – emlékszel, amikor ezt mondtad? Emlékezett. Megkértem, rajzolja le azt a két kisfiút. Lerajzolt két pálcikagyereket kék-zöld ruhában, az egyik szőke – ahogy kétévesen mondta: \”sárga\” -; és a másik barna hajú volt. A képet feltettem a falra.
Egy este szemrehányón mondta:
– Anya, amióta rajzoltam a két kisfiút, engem már nem is szeretsz! – ó mennyi szenvedés van a világon! Gyermeki szenvedés.
Annyiféle vágy gyötört életem során. Mi lenne, ha egyszer már vágy nélkül élnék? Nem cél nélkül, csak gyötrő vágy nélkül? Alighanem üstökösként csapódna be életembe minden vágyam teljesülése, a vágyaké, melyeket kiküldtem a kozmoszba, s amelyeket a mindenség magába fogadott. Amikor az ember letesz mindent, ami gyötri, megkap mindent, amit képes észrevenni.
Mert a beteljesülés halk, olykor észrevétlen.
*
A gyerekemmel beköltöztem egy fővárosi lakásba, és mikor kitakarítottam, ráeszméltem, hogy a húszas éveimben pont erre vágytam. Hogy itt éljek. És most megkaptam negyvenhét évesen. Mit számít a köztes húsz év?
Akkorra már letettem arról, hogy kapcsolatom legyen, végtére is volt már két házasságom, azokból született három gyerekem, nem szégyen ötvenhez közeledve ezt a témát félretenni.
Míg egy este kopogtak az ajtón, és félénken, furán, butuska ürüggyel ott állt a küszöbön egy férfi. Nem ismertem fel egyből, elküldtem, de visszajött, minduntalan.
Furcsa érzés volt, de mindig úgy tekintettem rá, mint a férjemre, a gyerekeim apjára. Öt évnek kellett eltelnie jóban-rosszban, amíg kimondtam neki:
– Szeretnék két kisfiút tőled.
Csendben hallgatta. Előtte hónapokig ellenkezett, minduntalan elmagyarázta, hol szépen, hol dühösen, miért nem akar semmiképp több gyereket.
De a közvetlenül hozzá címzett kérés lefegyverezte.
Az emésztő szenvedély ideje lejárt, itt a csöndes megnyugvás, bizonyosság. A beteljesülés pedig halk, észrevétlen.
*
Egyszer az idősebbik kisfiam azt üzente, hogy nyugodjak meg, Sára is nagyon idős korban szült, én fele annyi vagyok. Ebben megnyugodtam. Elolvastam Sára élettörténetét, megértettem, milyen a viaskodás fiatalon a nemkívánt terhességgel, majd a sok évtizedes meddőséggel, az abból fakadó megbélyegzettséggel, fájdalommal, megpróbáltatásokkal.
Amikor Sára immár kilencven éves kor felett eljutott a teljes lemondás, bölcsnek nem mondható beletörődés állapotába, megjelent az angyal, és hírül adta, hogy gyereke lesz.
Sára kikacagta az isteni küldöttet. Az rendreutasította Sárát.
Az emberi élet végső határán fogant és szült, de még kapott annyi évet, hogy felnevelhette fiát, és elkísérhette a felnőttkorig.
Mire vágyik ilyenkor egy asszony? Aki abban az isteni kegyelemben részesül, hogy a kései virágzás korában foganhat és szülhet gyermeket? Hogy kihordja egészségben. Életet adjon neki, és életben maradjanak mindketten. Hogy táplálhassa, hogy legyen segítsége az ellátásához, hiszen önerőből talán már nem képes rá. Csak pár évet kér, csak fiatal koráig nevelhesse a fiát. Aztán ha még marad az életidőből, követhesse iskolai tanulmányai során. Minden idejét rááldozni. Senkire és semmire nem marad sem ereje, sem ideje, nem is bánja. Örül, ha háza tisztántartásához segítséget kap, ha megfőznek neki a szoptatás hosszú órái alatt, ha fel tud reggelente kelni, méltósággal felöltözni és gyermekét útra készíteni, majd várni rá szorongó szívvel, hogy baja ne essen. Ó a leánygyermekért nem tud egy anya úgy aggódni, mint az egy szem fiúgyermekért, akit hajlott korában kap ajándékba!
S mikor úgy érzi, minden ereje fogytán, a gyermek második életévéhez közeledik, elapad a teje, és a gyermek sem szopik már, fellélegezne! Ó milyen megkönnyebbülés! Ám méhe kemény, s az ultrahang – milyen huncut – újabb áldott állapotot jelez!
Ó boldog beteljesülés! Nincs több életfeladat, mint a két kisfiú felnevelése. Apjuk is velük van.
Ha az ember állhatatos, minden megadatik, minden megfejlik. A valódi vágy beteljesülése halk, észrevétlen, sokáig várat magára. Mint Sára sorsában.

“Sára” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Örvendetes ez a tény Ildikó, és örülök neki, édesanyádnak jó egészséget kívánva! Én azért ismerek ellenpéldákat is, de hát a te életed a saját tapasztalatodon nyugszik, az enyém meg az enyémen. Egyébként a lányomat én sem fiatalon szültem… Persze mindig ott a kérdés, hogy mihez képest? Hiszen most is fiatalnak érzem magam. 😀

  2. Kedves Kitti, elárulom, hogy a húgom meg én "Matuzsálem"-ek gyerekei vagyunk, és bizony nem hagytak árva gyerekeket maguk után, igen tisztességes korában távozott apám, 91 (mi a harmincas éveikben jártunk), anyu most 91 és önállóan él. Úgy gondolom, hogy az életutak egyáltalán nem egyformák. Mindig letaglóz egy-egy volt iskolatárs halála. 50 fölött már nem az számít, ki hány éves, hanem mennyi van neki hátra. Ez nagyon nem mindegy. Nincs abszolút mérce. Aki idős korban vállal gyereket, az az erőt is megkapja hozzá, hogy felnevelje (az üzemorvosnőm egyszer mesélte, hogy legidősebb páciense, aki gyereket szült – nem tervezte, évek óta nem "működött" – 58 éves volt. Két felnőtt lánya biztatta és segítette. Én most nem lobbizok a kései szülésért, de azt sem tudom elfogadni, hogy ennek lehetőségét kizárják. Egy idősebb szülő áldás a gyereknek, nem hajtja egyéni karriervágy, teljesen a gyereknek tudja magát szentelni. Arany János is nagyon kései gyerek volt.

  3. A baj az, hogy a "matuzsálemek" nem töprengenek el azon, hogy fel is kell nevelni, majd útjára bocsájtani a kis jövevényt…
    (Mostanában tényleg többet hallani erről)

  4. Kitti, ez a kései szülés téma elég neuralgikus, mostanában is előfordul, hírekben olvasható, hogy "Matuzsálem"-ek szülnek:) Ezen mindig elgondolkozom…

  5. Persze, Ildikó, tudom én, hogy nem magadról írsz. A véleményem nem változott, de ettől függetlenül, szívesen olvastalak. (f)

  6. Ági, ez a sorskönyv-téma, vagy ha reformátusként nézem, eleve elrendeltetés-téma engem is mindig foglalkoztat. Lehet, eretnekség az egyházi dogmatika szerint, de én úgy imádkozom, úgy hiszek, hogy ami vágy belőlem fakad, az isteni szikra. Az idővel idelent viszont nem rendelkezünk. Ez a megfoghatatlan, mert odaát nincs lineáris idő, ott minden szétterül körénk, mint panoráma. Ildi

  7. Kedves Babu! Örülök, hogy így jött le neked, hogy egyszerűen írok. Nem is szeretném bolyolítani, képekkel agyonzsúfolni az írásaimat. Köszönöm, hogy olvastál, Ildi

  8. Kedves Kitti! Soha nem magamról, mint XY-ról írok, bár a téma élettapasztalaton, életérzéseken nyugszik. Persze, hogy képtelenség, de Sára története is az a mai ember számára. Egyszer azt olvastam valahol, hogy Shakespeare korában még evidencia volt az akkori emberek számára, hogy vannak szellemek, manók. A Biblia keletkezésének korában az emberek számára léteztek csodatételek, és mindig ezeket a témákat feszegetem az írásaimban. Köszönöm, hogy olvastad. Ildi

  9. Kedves Ildikó!
    Annyira egyszerűen de művészettel adtad elő életed legnagyobb részét,hogy tátott szájjal maradtam.
    Remek az alkotásod,minden hiábavaló hozzábeszélés nélkül
    írsz ,írod a lényeget,ami a szívedben volt.Őszintén. kitártad lelkedet!:)
    Szeretettel és csodálattal olvastam remek novelládat!
    Gratulálok szeretettel….Babu(l)

  10. Kedves Ildikó!

    Érdekes ez a késői szülés téma.Amikor van vágy a gyerek után és amikor már nincs de mégis jön. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy mennyire nem az van amit mi szeretnénk. Vagyis valahol hozott sorsot járunk, élünk. Talán így van rendjén.

    Ági(l)

  11. A bibliai Sárát emeled magad elé a két kisfiú iránti vágyban. Kései gyermekáldás óhaja teljesedik be. A miértekről nincs szó, csupán az első nagy szerelem tervének megvalósítása a téma. Furcsa volt nekem a történet, szinte átláthatatlan, képtelenség beleilleszkedni bármely szereplő, vagy a helyzet adta lehetőségekbe.

Szólj hozzá!