Gondolataim vannak, és érzéseim is a jelennel kapcsolatosan, de szavaim alig, és nehezen állnak össze mert… Mindenki beszél, mindenki tud valamit, valami nagyobbat, igazabbat. Hát nehéz erre reagálni, de nem reagálni még nehezebb.
Itthonmaradtam! Egy-két semmittevő nap után kínomban megint takarítani kezdtem.
A tévében is azt mondják takarítani kell, fertőtleníteni. Pedig én már leszoktam róla miután megtíltották, mielőtt teljesen az őrületbe kergettem volna vele a családomat. Kicsit félek, hogy mi lesz, ha visszaszokok?
Még mindig korán kelek, de tízig pizsamában kávézok-olvasok, mióta csak délután mehetek boltba. Nem rossz ötlet, így előre beszerezem a másnapi ebédhez szükséges dolgokat és reggel ráérek nyújtózkodni. De a Vizsla még nem szokta meg az új helyzetet, neki menni kell ha esik, ha fúj, (pedig saját udvara van, ahol elvégezte már a tavaszi ásást, nincs több hely az újabb lyukaknak) őt nem érdekli, hogy én még gondolkodom.
Mióta az internet az egyetlen biztonságos "kapcsolati rendszer", többet lógok rajta, mint amennyit egyébként egészségesnek tartok.
Mi lesz, ha úgy megszokjuk, hogy utána, ha visszakapjuk a korábbi életünket sem tudunk máshogy kommunikálni?
Múlt vasárnap online misén vettünk részt. Elég jól belehelyezkedtünk úgy gondolom, de a Vizsla az nem. Az mindig kilóg a sorból. Őt nem érdekli az internet, a karantén rá nem vonatkozik, de a biztonságos távolságtartás szabályait betartja, nem szökik ki a nyitott kapun, a postással csak a kerítésen keresztül kommunikál… Szóval így telnek a karantén- mindennapok. Most bepotólhatnék minden olyan dolgot, ami az utóbbi időben elmaradt, de
rám telepedett valami nehéz, visszahúzó, ismeretlen erő, ami fogvatart.
Hallom, ahogy a fülembe sziszegi "ez nem a szabadság ideje kisanyám, te most fogoly vagy!"
Néha arra riadok, hogy tavasz van, ablakot tárok, hadd zuhogjon rám a fény, hirtelen megérint a hideg fuvallat, összerezzenek. Nem… ez még nem a tavasz…
