Huszonhárom óra hét perc

Egy mentőautó szirénája verte fel a szűk és sötét zsákutca lakóit asztalaik mellől, ahol épp a vacsorát költötték el. A szűk, rozoga fakapun egy mentőstiszt és egy fiatalabb kollégája próbált átjutni a gurulós betegággyal.
Bundás, a félvak kuvasz csendben lépdelt a mentősök lába nyomában…Nem ugatott, nem morgott! Öreg volt már, de ösztönei és a szaglása meggyőzték arról, hogy ezek az idegenek most segíteni jöttek!
A szomszédos ablakok spalettái résnyire nyíltak, néhány helyen még a függönyt is elhúzták a kíváncsi utcalakók.
-Kálmán bácsi maga hívta a mentőszolgálatot, egy régi-régi vezetékes telefonon. Húsz éve volt már özvegy, Ilonka halála után magára maradt. Etus lánya kint élt Floridában…Öt gyermekével, cégtulajdonos férjével-kinek az ősei Itáliából vándoroltak ki az Újvilágba. –
:.. Kálmán bácsi két hete töltötte a kilencvenkettőt… Etustól karácsonykor minden évben jött egy képeslap…Öreg szeme ilyenkor akaratlanul is könnybe lábadt, amint lánya kézírását százszor is elolvasta… Ott gyűjtötte ezeket a becses kincseket abban a faládikában, amelyben felesége régi szerelmes leveleit is… Olykor odaszólt a vak és legalább annyira süket kutyának:" Bundás! Tudod-e miféle kincs ez a ládikó? Ebben van minden, ami voltam, ami engem Kocsis Kálmánná tett…Pajti! Ebben őrzöm az életemet…"
Mire a szirénázó mentő beért a kórházba már Kálmán bácsit kétszer is visszahozták felesége vágyón ölelő karjai közül…
A zsákutca sötét udvarában Bundás felemelte életében utoljára vak tekintetét a fátyolos Hold felé és vonításba kezdett, mint, aki érzi, sőt tudja…
A mentőstiszt fél percig nézte a gépet, amire az öreg test rá volt kötve…Elment-mondta végül.
– A halál ideje: Huszonhárom óra hét perc…