A kisember

Összes megtekintés: 168 

A kisember mindig az csinálta, amit mondtak neki. Eljárt dolgozni, megkereste a kenyérrevalót, eltartotta a családját. Munka után általában elment a közeli szupermarketbe, megvette azokat a dolgokat, amiket a reklámokban látott. Este megnézte a tévében a híreket majd az aktuális sorozatot, utána fogat mosott és lefeküdt. Másnap ugyanez kezdődött elölről. Mókuskerék. Az élete nem volt bonyolult, nem is gondolkozott sokat rajta, egész addig a napig, amíg az a fránya baleset nem történt. Az egyik reggel épp munkába indult. Miután becsukta a bejárati ajtót, elindult lefele a lépcsőn, de menet közben valahogy összeakadt a lába, és fejjel előre lebucskázott a lépcsőn. Olyan rosszul ért földet, hogy beverte a fejét a szemközti falba. Kellett neki pár perc, amíg felfogta hol van és mi történt vele. A feje még egy hét múlva is sajgott, és jókora dudor keletkezett ott, ahol beütötte. Talán ez volt, ami kiváltotta… Egyik nap észrevette, hogy a cipői összevissza vannak, úgy ahogy hazajövet lerúgta őket. Ezen kicsit meglepődött, mert ő mindig szépen egymás mellé téve tartotta őket a cipősszekrényben, ahogy kell. Egyelőre nem nagyon izgatta ez az egész, csak fura volt, viszont másnap, amikor a reggeli nagydolog közben a járólap mintázatából különböző alakokat és figurákat kezdett vízionálni, elgondolkozott. Valami elkezdődött nála, egyfajta változás. A reklámok és a sorozatok már untatták, és úton útfélen kérdések gyűltek a fejében. Elkezdett megkérdőjelezni dolgokat, persze nem axiómákat, de amit a híradóban mondtak, azokat sokszor már kétkedéssel fogadta. Az első reakciója az ijedtség volt.
– Mi történik velem, ez most mi? – kérdezte magától.
Egész kis kényelmes, és nyugodt élete felborult. Az asszonnyal sem merte ezeket a dolgokat megbeszélni. Hogyisne! Még a végén őrültnek tartaná… Egyik nap még a főnökének is ellentmondott a munkahelyén. Akkor azt gondolta ez már a vég kezdete, pedig csak negyvenkilenc lesz októberben. Mindenért azt a szerencsétlen balesetet okolta, bevágta a fejét és azóta nem a régi, nem önmaga. Félelem fogta el. Hova fog ez vezetni? Aztán ahogy telt az idő, elkezdett hozzászokni ezekhez a dolgokhoz, hogy megbámulja a kovácsoltvas kapu mintázatát, vagy percekig nézi ahogy a lenyugvó nap a vörös és arany ezer árnyalatába burkolja a világot, vagy ahogy a puha hóesés csendben belepi a fákat. Egyszerűen csak hagyta, hogy hassanak rá a dolgok, tetszett neki ez a sok újdonság, amit felfedezett, és már nem érzett lelkiismeret furdalást. Reggel amikor munkába ment, gyakran valami odaillő verset szavalt magában, mindig a hangulatnak megfelelőt. Azt gondolta az emberek majd bolondnak hiszik és elfordulnak tőle, de fura mód nem így lett. Munkhelyén váratlanul előléptették, mert értékelték, hogy van egyéni véleménye, és még bátorsága is azt elmondani. Házasélete új dimenzióba lépett, a felesége elkezdett felnézni rá. Kapcsolatuk majdnem olyan lett, mint amikor megismerkedtek. Szobájában a régi polc, ahol csak egy óra meg egy makett tank árválkodott, most megtelt könyvekkel. Kocsmába járás helyett inkább otthon maradt és olvasott. Valahonnan még egy bűvös kockát is szerzett, amit pár nap gyakorlással megtanult kirakni. Büszkeség töltötte el, és önbizalma jelentősen megerősödött. Még a zenei ízlése is megváltozott, a régi mulatósok már nem érdekelték, újakat fedezett fel. Órákig képes volt Bach fúgáit hallgatni, vagy Miles Davis trombita szólóit. A szomszédok egyre gyakrabban átjöttek, hogy segítsen nekik ebben abban, egy beadványt megfogalmazni, vagy csak tanácsot kértek: Ő mit tenne a helyükben? Mindenkinek szívesen segített. Munka mellett elkezdett tanulni, leérettségizett, majd levelezőn elkezdte az egyetemet. Boldog volt.

*

Átlagos szerda reggel volt a Szent Stefánia kórházban. Az ápolónők még álmosan, de már rutinosan végezték a napi teendőiket. Amikor Ivett a kisember ágyához ért földbe gyökerezett a lába. Egy csodálkozó, ibolyakék szempár nézett vele farkasszemet. A kisember felült az ágyában és őt nézte! Egy pillanatra megdermedt, majd kirohant a kórteremből, miközben leverte az asztalon fekvő kis fém gyógyszeres tálcát, ami hangos csörömpöléssel esett a padlóra.
– Doktor úr, Doktor úr, jöjjön gyorsan! – kiáltotta, mikor az orvosi szobához ért.
Doktor Green az ügyeletes orvos kérdőn nézett rá nagy barna szemeivel, majd higgadtan csak ennyit kérdezett:
– Mi történt Ivett?
– A beteg, a John Smith! – Tudja az, amelyik anno leesett a lépcsőn, és már hetek óta kómában van, magához tért!

“A kisember” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Nagyon meglepődtem a novella végén!
    Ez igen! Izgalmasnak tűnt mert gondoltam történt vele valami különösebb agyi probléma az esés miatt! Hogy miket csinált ez a "kisember"!:]
    Jól kitaláltad a végét!
    Szeretettel gratulálok….Babu(l)

  2. Igazán jó a csavar a novella végén! Nagyon tetszett az írásod, izgalmas, pedig c s a k egy átlag emberről szól… Gratulálok! Éva

Szólj hozzá!