A százéves fenyő

Összes megtekintés: 138 

A százéves fenyő a hegycsúcs közelében nyújtózkodott sötétzöld tűleveles ágaival az ég felé. Nem tudni, hogy került oda, de egy évszázada már ott volt, annyi bizonyos. Magját valószínűleg a szél hozta fel, mert ilyen magasságban nincsenek fenyők. Ő mégis életben maradt itt ebben a zord környezetben és megnőtt, megerősödött, bár sosem lett akkora, mint a völgybeli társai. Minden nap megküzdött a túlélésért, a rossz minőségű földdel, a nagy viharokkal, amik itt a csúcs közelében szinte mindennaposak. Vékony gyökereivel keményen belekapaszkodott a gyenge talajba, meg a kőzet repedéseibe, és szilárdan tartotta magát. Nehéz élet volt, de megszokta. Voltak azért jó dolgok is, például a panoráma.
– Ilyen napfelkeltét nem sokan látnak – gondolta megbabonázva, mikor a nap kiemelkedett a távoli havas csúcsok mögül, és a vakító fény lassan átsejlett a sűrű felhők fátylán.
Másik dolog az egyedüllét. Szeretett egyedül lenni, mert ő egy magának való fenyő volt. Néha eltöprengett azon, milyen lenne a völgyben élni, a többi fenyővel. Akkor naponta beszélgetne velük, megoszthatná a problémáit, az érzéseit, a vágyait, kicserélhetnék a gondolataikat, vagy csak csendben hallgatná a többiek történeteit. Társaságban lenne. Itt fent a széllel, vagy a madarakkal tudott csak beszélgetni, akik néha erre vetődtek. A csalárd szél gyakran szép dolgokat súgott a fülébe, ő meg elhitte, mert hogy szebbek és különbek vagyunk, azt mindenki könnyen elhiszi.
– Szeretek belekapni az ágaidba – suttogta a szél.
– De miért? Mi jó van abban? – kérdezte a fenyő meglepve.
– Mert szeretem nézni ahogy lengedeznek, és hajladoznak az ágaid. A játékszeremmé válsz, és én játszok veled. Szél vagyok, te meg különleges – duruzsolta lágyan.
Éveken keresztül játszottak így. Néha már úgy érezte a szél a barátja, és úgy is tekintett rá, reggelente várta, hogy megérkezzen a napfelkeltével. Aztán egy hideg éjjel, egy szokatlanul erős vihar tört ki a csúcs közelében, és a szél most nem volt se kedves, se megértő. Durván, teljes erejéből belekapaszkodott a fenyőbe, és tépte rángatta ahogy csak bírta. Tűlevelek és ágak repkedtek az irtózatos erejű orkánban.
– Ne csináld kérlek! Fáj! – jajgatott, de a szél kérlelhetetlen volt.
– Hú, húúú! – üvöltött, mint aki megtébolyult.
A fenyő törzse ijesztően meghajlott, egy darabig próbálta tartani magát, de a szél erősebbnek bizonyult. Vérfagyasztó recsegéssel és ropogással kezdték vékony gyökerei elengedni a támasztékot, majd hirtelen nagy robajjal az oldalára dőlt. A vihar pár órás tombolás után abbamaradt. Némán feküdt az oldalán, a beálló csendben, az eget nézte, meg a sziporkázó csillagokat. Így talált rá a felkelő nap. A többiek lentről szomorúan nézték, de nem tudtak rajta segíteni. Beteljesedett a sorsa, pár nap és teljesen kiszárad.
– Hát eljött a vég – gondolta, emlékeibe merülve, – csak a jóra, és a szépre fogok emlékezni.
Ahogy fokozatosan száradt, tudata úgy kezdett elhomályosodni. Nincs sok hátra. Lenézett maga mellé, és látta, hogy pár toboza lehullott, és legurult.
– Az utódaim már a völgyben fognak élni, szép és hatalmas fenyők lesznek – sóhajtotta, miközben öröm járta át. Nekik jobb életük lesz, mint nekem, bár ha őszinte akarok lenni, nekem sincs okom panaszra. Szép életem volt, nehéz, viszontagságos, de szép. El kell fogadni, kinek milyen sors jut osztályrészül.

*

A százéves fenyő maradványait még hetekig szárították az elemek, aztán egy nagy vihar után végleg eltűnt a csúcsról. Valószínűleg a gonosz szél lefújta a völgybe.

“A százéves fenyő” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Az a csalárd szél… Vajon miért tette amit tett? Életet vitt a fenyőnek: magvakat a tobozokba. Aztán halált vitt a fenyőnek: egyedi elmúlást. Vajon miért tette a szél? Talán nem is tette… csak megtörtént, mert ez a Sors. (f)

  2. Kedves Márton! Felfedezni véltem némi analógiát a fenyőd és az emberi sorsok között. Olvasmányos, szép történet, nagyon tetszett! (f)

Szólj hozzá!