Sötét volt ez a szerda reggel. Viharos keleti szél fújt, és szakadt az eső. Szirénák és a munkába siető emberek ingerült szavai ébresztették a belvárosi házak lakóit.
Egy magas, barna kabátos férfi és egy fekete ruhás, szőke hajú nő keserű csöndben ültek a koszos-szürke buszban, egymás mellett. Szemük vörös volt az éjjeli könnyektől, meredten néztek előre, miközben kezüket idegesen mozgatták.
A busz csúszkálva, sárosan, vizesen beszáguldott a kopott megálló mellé. Szürke füstöt árasztva magából, megállt. A sofőr gondterhelt arccal nyitotta ki az első ajtót. Azon egy szomorú öregember lépett be, jegyet kért, és ment tovább. Vagyis csak elindult, sokáig nem jutott.
– Ez a pénz egy kicsit kevés lesz! – üvöltött utána a sofőr.
A férfi erre nem adott többet, nem a számolást rontotta el, jól tudta, hogy ennyi van, nincs több. Ruhái szakadtak voltak, keze szinte kék volt a februári fagytól, látszott, hogy az utcán él.
A sofőr persze leküldte a buszról, nem érdekes ez errefelé, minden nap jön valami hajléktalan, aki azt hiszi, ingyen utazhat.
Az első ülésen ülő öregasszonyt zavarba hozta az udvariatlan alak próbálkozása. Szörnyülködve ingatta a fejét jobbra-balra, és undorodó arccal nézett le a fölre.
A busz tehát robogott tovább, a férfi és a nő még mindig csendben voltak, de most már egymásra néztek. Tudták: ha egymásra néznek nincs tovább, nem tudják tartani. A nő sírni kezdett. A férfi gyorsan elnézett a busz teteje felé, hogy könnyeit eltakarja.
A busz pedig ismét megállt. A sofőr, mint aki a világ legunalmasabb munkáját végzi, szinte a világot hibáztatva nyitotta ki az ajtót. Egy fiatal lány nézett a sofőr hideg, jeges szemeibe. Remegő kézzel fogta meg az ajtó belső korlátját, és ide-oda nézegetve lépett a sofőr elé. Jegyet kért, ki is fizette. Gyors léptekkel rohant a hátsó ülések egyike felé, majd leült, fejét lehajtotta, hogy lehetőleg senki se vegye észre.
A busz már a város szélén járt. A gyárak füstje még szürkébbé tette az egyébként is komor reggeli égboltot. Egész világos volt már, mire a busz kiért a városból. A város után az eső havazásba váltott. Havazott. Gyönyörű, fehér, nagy pelyhekben hulló hó volt.
Az öreg nő a sofőrre nézett. Az ideges lány képe megrémítette. Elmondása szerint fél az ilyenektől. Valószínűleg drogos volt, vagy egyszerű utcalány – mondta a sofőrnek. Esetleg mindkettő – folytatta, és gúnyosan röhögött.
A sofőr nem válaszolt, nem vette fel az okoskodó öregasszony okosnak tűnő mondatait. Unta már ezeket. Mindennap végighallgatja. Belefáradt.
Az öregasszony keserű arckifejezéssel vette el tekintetét a sofőrről. "Buta – gondolta -, végül is mit várhatunk tőle, csak egy buszsofőr…"
A barna kabátos férfi az ajtó felé indult egy éles kanyar után. Kérdőn nézett a feleségére – hiszen a nő, aki mellett ült, a felesége volt -, hogy ő is elindul-e vele. Ő is elindult. Követte férjét. Az ajtónál állva az öreg hölgyre néztek. Nem szóltak hozzá. Csak nézték egy pillanatig. Aztán, mikor a megállóhoz érkeztek, leszálltak, és a busz ment is tovább. Mint az ember, aki továbblépett, úgy hagyta most ott őket a busz; a történetüket, a hirtelen tönkrement életüket, az elmúlt napok borzalmát, a kórház rettenetes emlékeit, és a hazatérés fájdalmas pillanatát.
Haladt tovább. A következő megálló egy kis, szegényes faluban volt, a házak falairól áradt a szegénység. A busz lassítani kezdett, majd megállt. A lány felugrott, és rohant le a buszról, észre sem vette, milyen szörnyű hideg van. Egyik kezében nehéz dobozokat, másikban egy bolti papírtáskát cipelt. Az egyik ház kapujához ért, mikor a busz hátsó ajtaja nyikorogva becsukódott. A város nincs többé. A világtól elzárt falu van, a tönkrement lehetőségek, és egy elveszett remény, amely olyan lágyan és gondosan volt ápolva, míg kegyetlenül be nem törte a szegénység szörnyű ereje.
De kit érdekel? Már a visszapillantó tükörből sem látszik. A busz pedig elhagyta a falut, kirohant belőle. Maga mögött hagyva mindent, ami ott van.
Közeledett a végállomás: egy másik város, ami kisebb, mint ahonnan a busz indult, látszólag egy békés, barátságos hely.
A busz leparkolt, az ajtók nyíltak, nem sokkal reggel hét előtt megérkezett a célállomásra, mint minden nap.
Az öreg nő illedelmesen elköszönt a buszsofőrtől, a járdára lépett, majd a szemben lévő ház felé vette az irányt. A lépcsőházban szembetalálkozott egy-két régi ismerőssel, és persze pár unalmas mondatot is váltottak, bár igazán egyiküket sem érdekelték a válaszok. Csendesen belépett a kis lakásába, letette a táskákat, amiket hozott, amiért a városba ment. Csend volt a lakásban, néma csend. Élettelen, gyilkos, boldogtalanná tévő csend.
Érdeklődéssel olvastam a novellád. Igen, valójában mindenki magányos, de nem a busz az a hely, ahol barátokat lehet találni.
Szeretettel: Rita:]
Köszönöm mindenkinek! 🙂
Nyomasztó, nehéz írást olvastam, de művészien fejtetted ki a semmit, a sivárságot, a céltalanságot, a magányt. Nem kell főhős, itt mindenki mellék szereplő egy mellékes létben, egy nem fontos buszon. Nekem tetszett! B)
Kedves Adam!
Én szomorúan olvastam ezt nyomorúságos helyzetet ,ahol semmi
sem jelzi hogy emberekről van szó.Mint valami tárgyakat képzelek el ,amik ott vannak ahol lennie kellene.Kíváncsiság hajtott és olvastam olvastam ,hogy hátha valami történik is,vagy a páar
akikkel kezdted legalább megszólalnak bár egyszer.
Ilyen körülmények között nem történhetett csak felszállás és leszállás.
Amúgy gratulálok,mert elolvastam!…..Babu:)
Kedves Adam! Mást nem írtam én sem. Viszont, ha már említed, hát az aztán végképp nem derül ki, hogy ki is itt a főszereplő. 😀
Először is örülök, ha nyomot hagy! 🙂 A történet szereplőinek pont az a szerepe, hogy a főszereplő jelleme bemutatásának legyenek részei. Mindnek szomorú sorsa van valamiért, ami nem derül ki, mert nem is ez a lényeg. A tény, hogy az idős asszony mindezt nem veszi észre, sőt, a magány miatt kialakult frusztráció következtében még negatív dolgokat is feltételez mindenkiről, ez a novella fő mondanivalója. 🙂
Az emberek sivár világát bemutató novellád épp oly mozgalmas lelkiséget produkál, mint a haladó busz. Szereplőidet éppen csak érinted egy-egy jellemrajz tünetével, és már haladsz is tovább. Leginkább a külsőségeken van a hangsúly ebben az írásban, semmi belső motívum nem szerepel, nincs kibontva a kisírt szemű házaspár problémája sem, csupán utalás van arra, hogy kórházból jöttek. Akár veszteség érte őket egy közeli szerettük halálával, akár egyikük komoly betegsége is lehet ok, nem tudjuk. A lány, aki idegesen felszáll, majd lerohan a buszról, szintén rejtélybe burkolózva marad. Csupa külső jelzés van, csomagok, amik semmit nem jelentenek a történetben és gesztusok, amik sehová sem visznek. Az öregasszony beszédkényszere, ami a magányból indul az egyetlen olyan tény, ami erősíti a bemutatási szándékot arra, hogy a magány, mint központi téma a novella fő célja. Igaz, a legtöbb szereplő egyedül van, mint maga a busz vezetője is. Minden csak érintőlegesen van tapintva és nem is történik igazán semmi, mégis nyomot hagy az írás, az elszemélytelenedett, kopár és embertelen kapcsolatokról…
Köszönöm! 🙂
Nyilván észreveszem 🙂 , de itt nem is ez a lényeg. A magány fájdalma által okozott negatív látásmód, a folyamatos egyedülléttől kialakuló rossz jellem a novella alapmondanivalója.
Szomorú, szürke, lélektelen világot ábrázoltál. Az írás jó, de remélem, hogy a szépet is észreveszed. Tedd azt! Éva