Egy évforduló margójára

Három barátnő ül a kávéházban, a mellettem lévő asztalnál, kavarják kávéjukat, beszélgetnek.
– Mi van veletek? Rég találkoztunk!
Egymás szavába vágva kapcsolataikról, férjekről, barátokról, kezdtek beszélni. Kendőzetlenül kimondják a „frankót”! Minden sztori után hangos nevetésbe törtek ki.
– Tudjátok még? – kérdi az egyik, milyen alamuszi volt? Hozta a táskámat egész úton hazáig, nagyon nehéz volt alig bírta el. Soha nem vettem komolyan. Azért 25 éve együtt vagyunk.
– Nálam jönnek-mennek a fiúk, apám a harmadik házasságom után, azt mondta, a „negyediknél nem akarlak oltárhoz vezetni.” Milyen apa az ilyen?
– Én nem mentem férjhez, nekem még mindig a gimis tornatanárunk van meg. Nem vált el, én nem mentem férjhez, mert tudom, hogy csak engem szeret.
Fiatalság! Így is lehet, könnyedén, lazán venni az életet. Talán igazuk van. Majd felnőnek, és másképpen gondolkodnak! Most még nem ismerik a fájdalmat, valaki hiányát.
De hol vannak a mély érzelmek? Hol van a szerelem? Ezekből a beszélgetésekből nekem nem derült ki! Biztosan elkerülte figyelmem! Vagy már nem divat a szerelem? Az is elég, hogy „bejössz nekem”?
Mellőzöm a barátnői csevejt, belemélyedek az emlékeimbe.
Fogorvosnál ültem és féltem fogam tömésétől. Velem szemben ültél és az arcomat fürkészted.
– Nagyon félsz? – kérdezted.
– Igen, nagyon!
Az asszisztensnő a nevem szólította.
– Bemenjek veled, fogom a kezed, ne félj, nincs mitől félni!
Puha, mégis férfias kezed átfogta kicsi kezem, ami a tenyeredbe belefért. Megnyugodva mentem be a rendelőbe. Éreztem a kezed biztonságot ad, számíthatok rád.
Így kezdődött szerelmünk.
Attól a pillanattól fogtad a kezem, óvtál széltől, víztől, haragtól, gyűlölettől, veszekedésektől, és ki tudja még mennyi gondtól, bajtól. Tanítottál, figyeltél rám, segítettél és szerettél. Most tudom, hogy mennyire. Hagytad, hogy mindenben én döntsek, döntéseim szerint éljek, aztán ha nem értettél vele egyet, akkor alkalom adtán, elmondtad. Szívedben soha nem volt harag. Jó vagy hozzám mondtam, sok alkalommal.
Mindig azt felelted, mert megérdemled! Pedig nem csináltam mást, csak szerettem. Nem ígértünk egymásnak semmit, nem akartunk beszélni a szerelemről! Mert minden szónál többet ér a tett! Tetteink bizonyították, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.
Bizonyítottad, hogy milyen fontos vagyok számodra.” Hidd el és bebizonyítom! – mondtad, és én előlegben is hittem neked. Soha nem merült bennem fel kétség. Örömmel, mint egy kisgyerek, meglepetéseket szereztél nekem.
Volt olyan, hogy kaptam egy telefont, csomagoljak, három napra, siessek, mert egy óra múlva ott van értem az autó. Nem tudtam hova, hogyan megyünk, csak azt tudtam, menni kell, mert hívtál. Az út a repülőtérre vezetett, irány Párizs. Láttam arcodon az izgatottságot, kezeid tördelted, hogy vajon jövök e?
Persze, hogy jövök, hiszen Te hívtál! Mennyi boldog évet töltöttünk együtt! Mennyi meglepetésben volt részem! Soha nem mondtad, hogy mennyire szeretsz. Anélkül is tudtam!
Te is tudtad, érezed, másra sem tudtam gondolni csakis rád. Megbíztál bennem.
Karácsonyra mindig nyakkendőt kértél tőlem, Te megvetted a legdivatosabb ékszert, ruhát, cipőt. Elviselted pletykás barátnőim, sőt beolvadtál beszélgetéseinkbe. A lányok, asszonyok, imádtak, kedves szavaidért, jó humorodért.
Mindig a gyengébbeket erősítetted, igazság és szociális érzéked az egekig ért.
Aztán egy szép napon, munkából hazafelé mentünk, megálltál párszor útközben. Kezem szorosan fogtad, mintha soha nem akarnád elengedni. „Légszomj – mondtad -, nagyon meleg van.”
Feltűnt, hogy mindig gyalog mentél a lépcsőn, most a liftet választottad. Fürkésztem az arcod, de nem láttam semmi különöset tekintetedben sem. Amíg átöltöztem, és kijöttem a fürdőszobából, még mindig ott ültél kedvenc fotelodban, kabátban. Szólítottalak, nem feleltél, megsimogattam arcod, hideg verejtékes volt, már nem voltál közöttünk!
Azóta nagyon sok év eltelt, nézem az íróasztalon a cigarettát, nem dohányzom, de rágyújtok, hogy érezzem a cigarettád füstjét, gondolatban beszélek hozzád, mert itt vagy velem. Igen, érzem, hogy itt vagy. Mennyire vágyok rá, hogy megfogd a kezem, és mond, hogy: „Itt vagyok veled, ne félj, nincs mitől félned!”
Éjszakánként nyugtalanul alszom, többször visszatérő álmom van.

Ülök a tengerparton, fehér homokon a pálmafák tövében, a tenger azúrkék, és csodálatosan tiszta. Lábaim érintik a hullámok, mintha versenyeznének, melyik ér hozzám előbb. A táj gyönyörűségétől könnyezek. Olyan csend van, amilyet még soha nem hallottam. Ember ezen a földön még biztosan nem járt. Érintetlen!
Hallom a szirének csábító énekét. Várakozok!
Majd megjelenik előttem egy kéz, az ő keze!
De jó lenne hozzáérni, megfogni!
Bárhogy is nyújtom kezem, túl messze van, nem érem el! Egy hajó közeledik, a kéz eltűnik, kicsit később, már a hajóról int. Ülök kővé dermedve a parton, a hajó elment, a szirének énekét már nem hallom. Várok, nem tudok elmenni a tengerpartról.
Forró könnyeim mossák arcom, szemeim égnek, úgy ahogy szívem is.
Ébredezek, majd nehezen visszatértek a valóságba…!