Anya

Összes megtekintés: 50 

Ülök egy padon, körülöttem ezer színével tombol a tavasz. Az élet millió tarka virága ontja illatát, csordultig van a szívem.
Anyák napján ülök a szürkére festett padon, a gyermekeim valahol messze felnőtt életüket élik. Anya a temetőben, kilencszáz kilóméterrel távol, még a sírjára sem vihetek virágot, nemhogy az asztalára.
Mintha a szellő megértette volna gondolataimat, cirogatni kezdte az arcomra csorduló könnyet, majd tova suhant, pajkosan felborzolta a fűszálakat, felkapott pár tavalyi falevelet és a lábam elé terítette.
Néztem a játékot, eszembe jutott régmúlt gyermekkorom, felnőtté vált anyaságom.
A felvillanó emlékképek között tekintetem megakadt valamibe. Valami zörgő fehér foszlányba, ami a lábaim előtt hevert.
Lehajoltam, megérintettem. Egy összegyűrt papírcsomó, melyet valamelyik kukából emelhetett ki a pajkos szellőből serdülő szél.
Óvatosan széthajtogattam a gyűrődéseket, vigyázva, hogy a papír ne sérüljön még jobban.
Mióta felnőttem (negyven felett), mindenben a sorsot látom, minden leírt vagy elhangzott gondolat pont nekem szól, ezekből élek.
Ilyen érzések közepette olvastam a másnak írt levelet:

\”Anya!
Valamit el szeretnék mondani, de megint bezárkóztál. Akkor is bezárkózol, ha éppen itt ülsz előttem és a kávédat kortyolgatod.
Tudom sírtál, holnap lesz a vállásod.
Magaddal vagy elfoglalva. Most is!
Emlékszem, mesélted, tizennyolc évesen mennyire szerelmes lettél, aztán huszonnyolc évesen újra, most negyvennyolc vagy…
Én most lettem tizennyolc, idén tortát sem kaptam és nem tudom milyen a szerelem, nem is akarom tudni, téged tönkre tesz.
Anya! Te sírsz, mert elvesztetted a szerelmet, de én a családomat vesztettem el! Gondolj bele! Hova lett mindenki? Hova tűnt minden? Nemrég még boldog gyermek voltam. Boldog? Csak mert még gyermek voltam, de felnőttem, felébredtem és látom nincs semmi, csak az öcsém.
Szegény, neki még annyi sem jutott, mint nekem és hamarosan ő is felnő. Anya, te azt mondtad, mi vagyunk életed értelme és látod? Nem tudunk boldoggá tenni. Mért nem örülsz, ha veled vagyunk? Mért nem mentünk el együtt valahova a szülinapomon? Mi még itt vagyunk, te valahol. Tekinteted üres, a semmibe réved s én magamtól kérdezem, hát ennyit érek? Az anyámat sem tudom felvidítani? Aztán rájövök, az idő rohan, az élet kifolyik a kezemből, mindig el akartam menni, végül mindenki elment én itt maradtam.
Anya! Magadhoz kötöztél boldogtalanságoddal, fájdalmad leláncol, a lelkifurdalás megdermeszt, de én, most a születésnapomon kérem, követelem tőled, hogy engedj el!
Szedd össze magadat, légy újra az, aki a szerelmed előtt voltál, vagy méginkább légy az, akinek születtél. Nézz a szemembe végre és vágd el a köteléket, hogy leválhassak rólad. Tudom, nem késő, még mindent helyre lehet hozni. Engedd meg, hogy lehessen egészséges felnőtt életem. Én nem akarlak téged hurcolni, ha egy kicsit is szeretsz, te sem akarod.
Nem a szerelmed, a lányod vagyok. Én nem hagylak el, ne félj!
Anya, most az egyszer gondolj egy kicsit ránk, legalább az öcsémre!\”

Arra riadtam, hogy vizes lett a ruhám.
Esik az eső? Dehogy! Túláradó érzelmeim zápora áztatott el mindent.
Néztem a nyüzsgő életet, gondolataimat fogvatartotta az a lány, aki a levelet írta…
Aztán hirtelen fejen talált egy focilabda, majd rohanva elém toppant egy hosszú kamaszfiú.
-Elnézést – rebegte. – Visszakaphatnám?
– Persze, tessék – nyújtottam oda a labdát, s ahogy ránéztem, tekintetéből a fiam nézett vissza. Ó hányszor talált el az a labda, amit ő rúgott!
Amint a fiú odébb állt, egy kislány szaladt hozzám, kezében fonnyadt százszorszépet szorongatott.
-Nagyon fáj? – kérdezte. Mintha csak a lányom szólt volna.
-Semmiség – mondtam, de ő nagy szemeket meresztett, nem hitt nekem.
– Akkor miért sírtál?
– Nem is tudom…
– Biztosan hiányzik az anyukád – mondta, és kezembe nyomta a virágokat.
– Neked adom. Az én anyukám kórházban van.
– Beteg? – kérdeztem riadtan.
– Kistestvérem születik – válaszolta, és nevetve elszaladt.

“Anya” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!