Pepi

Mindig is zavartak az ősz hajszálak. Sose szerettem őket, bár mint mondják, egy nő nem öregszik, csak egyre régebb óta fiatal. De akkor sem szeretem, ha a tükörből emlékeztet rá az a vénasszony…

Emlékszem, mekkora sokk volt húszas éveim közepén szembesülni a tükörben az első, csillogó hajszállal a fejemen. Hogy én őszülök? Huszonöt évesen? Na neeeem! Lendületesen nyúltam a csipeszért, és addig vadásztam, míg az ominózus ezüstös hajszálacska meg nem adta magát. Sosem voltam magammal igazán megelégedve: itt vastag, ott húsos, ez seszínű, az túl világos… De a hajam színét mindig is szerettem: gesztenyebarna, és ha a nap kiszívta, vöröses fényt kapott. Néha mondtam is, hogy az egyetlen dolog, amivel magamon elégedett vagyok, az a hajam színe. Ami viszont, úgy éreztem, cserben hagyott azáltal, hogy megőszült.

Később már gyakrabban tűntek fel az ezüstös szálak. Mire harminc éves lettem, már nem csak egyet-egyet találtam, hanem néha három-négy is volt egy csoportban. Persze a kedves kis csipeszem akkoriban egyre inkább megszolgálta az árát. Fogtam én mindenre: stressz, a gyerekvállalás nehézségei, munkahely-váltás. Csak az idő múlásának nem akartam hinni. Nem öregedhettem, hiszen lélekben nem éreztem annyinak magam, hogy már ősz hajszálaim lehetnének.

Mire betöltöttem a negyvenet, feladtam a csipesszel való hadakozást, és kategóriát léptem az ősz hajszálak elleni hadviselés terén. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom a fodrászomat – aki viszont ezúttal festeni is fog, nem csak vágni. Na persze nem az egészet, hiszen még mindig ragaszkodtam a saját gyönyörű vöröses gesztenyebarna hajszínemhez, hanem csak csíkokban. Melírozásnak nevezik, mikor csak csíkokban kap más színt a haj. Havonta csináltattam, így mindig más tincs kerül sorra, kevesebb esélyt adva az ősz hajszálaknak. Büszke voltam magamra, hogy bár összességében nem változott a hajszínem, de mégiscsak frissítettem rajta és még az idő nyomát is eltüntettem. Márpedig ha nem látszik az ősz hajszál, akkor az idő sem múlik, gondoltam én a lelkem mélyén.

Ez a módszer működött is úgy tíz évig, de mire betöltöttem az ötvenet, már láttam: vagy sűrűbben kell melíroztatni, hogy a lenőtt töveknél ne legyen nyilvánvaló, mennyire őszülök, vagy befestetem az egészet. Megint szintet léptem: nekiálltam festetni a hajamat a fodrásszal. Az egészet. Persze a csíkokat megtartottam benne, mert addigra megszoktam őket. De ez sem tartott sokáig, mert bár a hajam színe lassan teljesen elveszett, az erőssége és növekedése megmaradt. Háromhetente nem tudtam fodrászhoz menni, de azt sem szerettem, ha a tövénél már látszik a fehér lenövés.

Amikor ötvenöt voltam, az egyik barátnőmről kiderült, hogy rákos, és a kezelés miatt ki fog hullani a haja. Engem kért meg, hogy kísérjem el parókát venni. Parókát? – kérdeztem hitetlenkedve. Parókát, válaszolta. Akkor legyen – bólintottam rá. Elmentünk, és szerintem az eladó hibbantnak nézett minket, ahogy ott válogattunk vihorászva, mint két tinédzser, a parókák között. A színeseket is felpróbáltuk, a partikra valókat, aztán szőkét, barnát, feketét, hosszút, rövidebbet… A barátnőm, akinek eredetileg mézszőke haja volt, egy hasonló színű parókát választott végül. Én pedig, legnagyobb megdöbbenésemre, szintén vettem egyet – egy világosbarnát választottam. Nem gesztenyebarnát és nem is vöröset. Csak simán átlagos barnát. Mert tetszett. Jól állt. És néha viccből hordtam is. Összefogtam az ősz hajamat, feltűztem, és a tetejébe biggyesztettem Pepit. Így, nagybetűvel. Nevet kapott, hiszen más személyiséget adott nekem, amikor hordtam, hát megérdemelte. Pepi.

Most hetven múltam, de nem érzem annyinak magam, és mindig rácsodálkozom a tükörben az ősz öregasszonyra, aki hol színezi a haját, hol parókát hord, de mégis öreg. Nem értem néha, ki lehet, mert én belül egyáltalán nem érzem magam hetvennek. Persze néha fáradt vagyok, sűrűbben kell pihenni, és azért jó, hogy van lift a házban, de a csuda vinné el, én akkor sem érzem magam hetvennek! A barátnőm meggyógyult, már rég nem hordja a parókáját. Csak én őrizgetem még Pepit, de egyre ritkábban veszem fel.

A napokban az unokám a frissen dauerolt, teljesen hófehér hajamat csavargatva megjegyezte, hogy különleges a hajam. Simogattam a szanaszét álló, zabolázhatatlan szőke fürtjeit, és egyszeriben megértettem: a haj színe nem minden, mert az számít, hogy alatta mi van. Márpedig dilis még nem vagyok. Rájöttem, hogy aki szeret, az ilyennek szeret, és nem kellenek hajfestékek, maskarák, parókák, és nem kell Pepi mögé bújnom, csak önmagamat kell adnom. Odasétáltam a szekrényhez, ahol a tizenöt év alatt tartottam Pepit. Kivettem, megsimogattam. Elbúcsúztam tőle.

Viszlát, Pepi! – suttogtam neki, mikor átadtam a nőnek. Egy rákosokat segítő szervezetnek ajánlottam fel, ha már egyszer úgysem fogom többet hordani. Mert többé nem hordom. Már csak a múltam része, csak egy emlék. Mert, ahogy mondják, öregnek lenni kiváltság, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy megöregedjen.

“Pepi” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Katalin..
    "Rájöttem, hogy aki szeret, az ilyennek szeret, és nem kellenek hajfestékek, maskarák, parókák, és nem kell Pepi mögé bújnom, csak önmagamat kell adnom. Odasétáltam a szekrényhez, ahol a tizenöt év alatt tartottam Pepit. Kivettem, megsimogattam. Elbúcsúztam tőle. "- Nagyon tetszik az írásod, szeretettel időztem írásodnál: Maria

  2. Kedves Rita!
    Így van! Régen még a 30-ast is öregnek hittem, amikor én 15 éves voltam. Most meg, épp hogy túl a 40-en, nem érzem magam öregnek. És egyre inkább meggyőződésem, hogy mindegy, a test meg a gyertyák hány évesnek mutatnak, ha belül fiatalnak érzem magam, akkor fiatal is vagyok. Bár már melíroztatom, de még nem látványosan, talán inkább a lelkemnek kell, nem is annyira a hajamnak még… Aztán majd meglátjuk, milyen leszek 70-esnek 😉
    Köszönöm, hogy olvasol!
    Szeretettel:
    Kata (l)

  3. Kedves Éva!
    Nincs fehér hajam, legalábbis egyelőre 🙂 Én még csak a "40 évesen melíroztatom" fázisnál tartok. De pont a 40. születésnapom kapcsán gondolkoztam el ezen a hajszín-kérdésen. Ez lett belőle 🙂
    Köszönöm szépen, hogy itt jártál és olvastál!
    Szeretettel:
    Kata (l)

  4. Kedves Kitti!
    Igen, a lényeg belül van, és az az értékesebb, nem a külső, ami változik. Ki szépen, ki kevésbé, de mindenki öregszik. De amikor a gyerekek átölelnek, tudom, hogy nekik az számít, hogy szeretem őket, nem pedig az, hány ősz hajszálam van. Azt hiszem öregszem, ha ilyeneken meditálok, de meglepő módon nem esik rosszul Furcsa, de természetes. Elképzeltem, hogy hogy is lesz később.
    Köszönöm szépen a kedves szavaidat! 🙂
    Szeretettel:
    Kata (l)

  5. Kedves Kata!

    Élvezettel olvastam az írásod. Igen, valamikor már a negyveneseket is öregnek tartottuk és mikor mi öregszünk meg, nem akarjuk elfogadni a tényeket. Én is festem a hajam, bár egyszer már teljesen lenövesztettem és totál fehér lettem, de nem tudtam megbarátkozni vele és újra festeni kezdtem. "Hiúság asszony a neve", azért tisztelem azokat, akik ősz hajjal járnak és nem hiszem, hogy szebb lennék tőlük.

    Szeretettel: Rita(f)

  6. Kedves Katalin! Nagyon tetszett novellád, mely egy picit tükör is lehet nekünk idősebb korosztálynak. Bár – amint olvastam – hófehér hajad van, hát ezt azért irigyelem tőled. Szeretettel Éva

  7. Kedves Katalin! Pezsgő írás ez, gyönyörű! És hát, akár hány éves is az ember, amíg a lelke fiatal ( márpedig az végig az marad ) addig az élet dolgainak változásait is képes tudomásul venni. Vezérgondolatoddal mélyen egyetértek:

    …"aki szeret, az ilyennek szeret, és nem kellenek hajfestékek, maskarák, parókák, és nem kell Pepi mögé bújnom, csak önmagamat kell adnom."

    Élvezettel olvastam ezt a remek novellád! :](f)

Szólj hozzá!