Három éve annak, hogy egy ismerős házaspárral Szegedre utaztunk négy napra. Pihenni, várost nézni. Utazásunk előtt egy hónappal lefoglaltuk a szobákat. Royal Szálló. Még kimondani is jó. A fotóról nézve az épület impozáns. Amikor megérkeztünk a recepciós pulthoz, észrevettük a felújítás kellékeit a lépcső alatt. Malteros vedrek, hullámpapír tekercsek, létrák halmazát. Meglepődtünk. Vajon hol leszünk ezek után elszállásolva? A hölgy elmondása szerint három hete kezdték el az épületegyüttes felújítását. A váratlanul érkező, de lemondásra nem szánó vendégek számára a második emeleten négy szobát fenntartottak.
Gyorsan bepakoltunk a szekrénybe és elhatároztuk, hogy először bejárjuk a belvárost. Mielőtt lementünk volna a lifttel, kijöttem a szobából és végigsettenkedtem a harmadik emeleten, ahol kőműves szakemberek serénykedtek. A folyosó üres volt, de a szobák felől hangok szűrődtek ki. Megfordultam, és sipirc, mielőtt valaki rám kérdez: Mit keresek itt! Ezen idő alatt heten laktunk az épületben. Másnap ketten már el is utaztak. Négyen maradtunk ebben a gyönyörű palotában. Reggel kilenckor már utcákat, tereket jártuk, s egyik ámulatból a másikba estünk. Csupán este tértünk vissza szobáinkba. Így semmit sem hallottunk a restaurálás hangjaiból. A személyzet nagyon előzékeny és segítőkész volt.
Március 26-án reggel, ébredésünkkor vagy tíz centiméteres hó takarta a várost. A piros cserepek szépen mutattak fehér sipkájukban. Vacsorakor két összetolt asztalnál foglaltunk helyet. A márványlapos és rusztikus világító testekkel körülvett helyiségben úgy éreztük magunkat, mint egykor azok a nagypolgári vendégek, akik a18. század végén élték virágkorukat. A néma csendet körüllengte a régi dzsentri világ ruháinak selymes suhogása, az evőeszközök ritmikus csengése, a kristálypoharak csendülése. Életemben eddig ilyen fogadtatásban, kiszolgálásban, gondoskodásban nem volt részem. Feszélyezve éreztük magunkat, mivel két pincér szolgálta fel étkeket, miközben a paraván mögött ki-kilesett a konyhai személyzet. El nem tudták képzelni, vajon kik ezek a vendégek, hogy ekkora ramazuri közben itt időznek, s nekik helyt kell állniuk négy ember miatt. (Bőröndjeinkbe direkt e végett tettük be legújabb, s divatosabb ruhánkat). Azt figyelték, vajon mikor szedhetik le az üres tányérokat, s mikor hozhatja a következő fogást, a desszertet.
A „Görbe tükör” című elbeszélésemben pont ennek az ellenkezőjét próbáltam ecsetelni, – ez a másik véglet. Kissé túlzó, de nagyon jól esett nekünk figyelmességük. Nem tudhatták, hogy kik, s mik vagyunk, van-e vagyonunk, vagy csak egyszerű, „szürke emberek” vagyunk. A régi kor „szelleme” tőlünk is elvárta, hogy minden nap más és más kosztümben, öltönyben jelentünk meg estéli étkeink elfogyasztásához.
2009.08.10.