Manuela

A lány ijedten állt a járdán, miközben körülötte a járókelők mind fedezékbe vonultak: ki egy autó mögé bújt el, ki egy kapualjba menekült be. Még az ablakok is nagy durranással csapódtak be itt-ott, miközben a beszélgetések és úgy általában a mindennapi élet hangjai egyik pillanatról a másikra elültek. Mindenki a biztonságot kereste, annak a két, maroknyi csapatnak a kivételével, akik a semmiből feltűnve tűzharcba bonyolódtak. Manuela pedig csak állt ott, szinte megbabonázva figyelve, hogy mi történik. Nem akart elbújni. Úgy érezte, hogy ha mennie kell, akkor úgyis hiába menekülne.

Megint összefutott két rivális drogbanda a város egyik félreeső utcácskájánál, és tűzharc alakult ki a két kartell emberei között. Külső szemlélő talán meg sem tudta különböztetni a két csapat tagjait, hacsak nem a tűzpárbaj irányát nézte. De Manuela-n kívül mindenki elbújt, nem akarták látni, és főleg nem akarták, hogy a golyók őket találják el.

Az egyik csapatról Manuela már hallott: a Tullian-kartellt a férje halála után egy nő vette át. Chichi Tullian Sanchez. Senki nem tudta az igazi keresztnevét, de az alvilágban az is csoda volt, hogy a vezetékneve ismertté vált. A nő most is jelen volt az összecsapásnál, amely sokkal inkább rajtaütés volt. A rivális kartell úgy érezte, bebiztosítaná a saját pozícióját, ha sikerülne Chichi-t megölniük vagy legalábbis elfogniuk és alkura kényszeríteniük. De a megboldogult Marcos Tullian Sanchez gondosan felépített birodalmában a korábban hozzá hű emberei a férfi halála után a feleségéhez is hűségesek maradtak. Talán még jobban is, mint Marcos-hoz, hiszen a nő, bár vagány volt és harcias, de mégiscsak nő volt, a gyengébbik nem képviselője, akit a lovagiasságuk is védett. Most is őt védték, amikor a másik kartell emberei rájuk támadtak.

Chichi is kiszállt az autóból, ő is viszonozta a tüzet, bár a testőrei morogtak rá emiatt. A nőt nem érdekelte. Ha meg kell halnia, inkább így, tűzharcban haljon meg, semmint kivégzés által, gondolta, és fegyverét elővéve ő is viszonozta a tüzet. A háta mögött csak drogbárónőnek hívták, hiszen férje főként a drogból gazdagodott meg, és most már ő volt a drogkartell vezetője. Tisztában volt vele, hogy hogy nevezik, és tudta nagyon jól: ha a katonaság elfogná, a kivégzéssel nézne szembe. Ezzel már akkor tisztában volt, mikor Marcos maga mellé emelte. Nem érdekelte a férfit, hogy ő mit akar, és ő alkalmazkodott ahhoz, amit a férfi akart. Nem volt választása. Vagyis…

Chichi a tűzharc közepette is folyamatosan áttekintette a terepet, így hamar észrevette a lányt, aki csak állt egy villanyoszlop mellett, szinte már a tűzvonalban, ahogy a Fabricantes de Armas kartell katonái egyre vonultak vissza. Nem értette, miért áll ott a lányka ahelyett, hogy fedezéket keresne, de úgy érezte: meg kell mentenie. "Hiszen még csak gyerek, vajon hogyan került ide, miért nem vigyáz rá az anyja? Meg kell mentenem!"

– Fiúk, fedezzetek! Raoul, Carlos, gyertek velem! – kiáltott oda az embereinek, akik egyből, szó nélkül teljesítették a kapott parancsot.

Manuela megbűvölten nézte a fegyveres nőt, ahogy harcolt. Tüzelt, lebukott, töltött, aztán újra tüzelt. Megbabonázva figyelte, mint a kobra a kígyóbűvölő furulyáját. "Olyan, mint egy bosszúálló istennő, aki azt tehet, amit akar, nem úgy, mint én. Pont azért hatalmas, mert van, akiben bízhat, és meg is bízik bennük! Van, aki törődik vele, nem úgy, mint velem. Én csak sodródok, senkim nincs, akit érdekelne, hogy élek-e vagy már meghaltam! Nincs senkim, akinek én fontos lennék, egyedül vagyok! Lehet, hogy őt fizetett emberek veszik körül, és talán a pénzének is szól a hűségük, de akkor is hűség, és őt veszik körbe vele, őt védik meg vele! Bár olyan lehetnék, mint ő!"

Manuela szinte észre sem vette már a tűzharcot, csak a nőt figyelte, aki egyre közeledett felé. De a nővel együtt az eddig viszonylagos távolságban repkedő golyók is egyre közelebb száguldottak el a fiatal lány mellett. Amikor Chichi odaért, egy mozdulattal lerántotta a lányt a földre. Szinte a karjaiba kapta, mint egy kisbabát és úgy húzta-cipelte fedezékbe. Onnantól már nem is harcolt, hagyta, hogy a két testőre védje meg őket, ő csak a remegő lánykát nyugtatta. Mert Manuela abban a pillanatban, ahogy megérezte magán a nő védelmező kezeit, ahogy őt próbálja menteni, egészen megváltozott. Elöntötték az érzelmek, amelyek az előbb még sehol sem voltak, és már csorogtak a könnyei és úgy hüppögött, mint egy kisgyerek.

– Jól van, angyalka, jól van… Sírd ki magad, most már nem eshet bajod! Ha pedig vége a fiúk végre elzavarják a lövöldözőket, majd hazaviszlek, jó? Messze laksz?
– Nincs… – hüppögte. – Nincs otthonom… Nincs hová hazamennem… Nem lakok sehol… Vagy inkább mindenhol… Ahol tudok…

Chichi most nézett csak végig a lánykán. A ruhája bizony már kicsit viseletes volt, és elég kicsi is rá. A cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, és a haja is zsíros volt, bár látszott, hogy próbálta fésülgetni.

– Nincs senkid?

"Most erre mit válaszoljak neki? Anyám, apám nincs, a nagybátyám… Azt meg hagyjuk…" Végül vett egy nagy levegőt, és csak megszólalt, mert látta, hogy Chichi, a tűzharc ellenére is elegáns asszony őszinte érdeklődéssel várja a válaszát.

– Már nincs senkim, asszonyom. Hagyjon csak, rendben leszek… Csak egy pillanatig meg akartam halni, hogy ne kelljen a nincstelen, éhező lányok sorsára jutnom. – intett végül a kezével balra. Manuela nem mondta ki, de Chichi így is megértette a jelzett irány alapján, hogy az utcalányokra gondolt, akik között bizony nagyon fiatalkák is akadtak.
– Ennyire senkid sincs? Se szülők, se nagyszülők, se nagynénik vagy nagybácsik?

Manuela összerezzent az utolsó szó hallatán és ijedten nézett körbe, aztán sután megrázta a fejét. Eszébe jutott, amikor a nagyanyja halála után még azt hitte, hogy annak kicsi lakásában meghúzhatja magát. De aztán előkerült a rég elhunyt édesanyja bátyja, aki szintén jogot formált a házra – és gondolta az ő testére is. De ő köszönte, nem kért belőle, így az egyre erőszakosabb férfi elől az utcára menekült. Nagybácsi? Azt a férfit az életben többet nem fogja a rokonának tekinteni…!

– Senki…
– Akkor bizony velem jössz, nem tudok jobb megoldást pillanatnyilag. Hány éves is vagy te egyáltalán?
– 15 leszek hamarosan.
– Iskolában lenne a helyed és a szerető szüleid körében, nem az utcán, hát milyen világ ez! – fakadt ki Chichi, de minthogy láthatóan nem várt választ a kifakadására, Manuela nem is válaszolt.

Közben Chichi észrevette, hogy Raoul és Carlos már nem lőnek, hanem az egyik őrködik, a másik pedig kérdő tekintettel áll tőle tisztes távolban. Rájött, hogy míg ő a rémült lánykát nyugtatta, a fiúk elzavarták a támadóikat, immár folytathatja az útját hazafelé. Haza, Marcos birtokára. Nem tudta a sajátjának tekinteni, még ha ő örökölte is a férje után, ahogy annak minden földi vagyonát. Sóhajtott egyet, felállt, aztán a kezét nyújtotta a lánykának.

– Gyere, angyalka, akinek még a nevét sem tudom. – mosolygott a lányra, hogy enyhítse annak a zavarát.

A vézna, kócos kislány lassan, bizonytalanul fogadta el a felé kínált kezet. Felállt, és hátrébb lépett a nőtől.

– A nevem Manuela Salazar Fernandez.
– Örvendek, Manuela. Az én nevem Chichi Tullian Sanchez bár gondolom, ezt tudod. – hagyott egy kis szünetet, mire a lányka bólogatni kezdett. – Gondoltam. De te szólíts csak nyugodtan Chichi-nek. Akarsz velem jönni?

Manuela bizonytalanul méregette előbb Chichi-t, majd a két testőrét is, és csak hosszas hallgatás után szólalt meg.

– Miért éri ez meg neked? Mit akarsz tőlem?
– Okos lány vagy. De nem akarok tőled semmi tisztességtelen dolgot. Nem szívesen hagynék egy gyereket az utcán. Persze tudom, mit tartanak rólam, de nem vagyok jégből. Megsajnáltalak. Neked otthon kellene, én meg – sóhajtott egy nagyot Chichi – néha kétségbeesetten vágyom olyan társaságra, aki nem a fegyveres katonáim egyike, akivel lehet értelmesen is beszélgetni, akivel lehet nőcis dolgokról is beszélgetni. Iskolába járhatnál újra, cserébe pedig csak a társaságodat kérem, hogy amikor a rossz hangulatom elővesz, ne hagyj elmerülni a bűntudatban és az önsajnálatban! Ennyi és nem több! A fiúk egy ujjal sem érhetnek hozzád, ha nem szeretnéd. Van hatalmam, hogy megvédjelek, ha velem jössz! Csak egy valamit nem engedek akkor neked: soha nem viselhetsz fegyvert!
– Társalkodónő? Iskola? Ne viseljek fegyvert? – nézett zavartan Manuela az asszonyra, próbálva felfogni, amit az imént hallott. Értette, persze, de hihetetlennek tűnt, hogy ekkora szerencséje lehet.
– Ennyi, nem több. Mert nekem is vannak rossz napjaim, amikor vágyom az emberi társaságra, de nem ilyen fegyverforgató ördögökére, mint ezek itt, ni! – kacsintott Carlos felé. De Manuela meglátta a mosolya mögött a szenvedést. "Az a fájdalmas tekintet…! Lehet, hogy gazdag, de talán még nálam is boldogtalanabb ez az asszony! Vannak szép ruhái, sok pénze, emberei, de mégis olyan egyedül van, mint én! De ha vele megyek, akkor én is a bűntársai közé kerülök… Neki van szíve, ami furcsa… Vajon mi vezette őt erre az útra? Miként lehet egy kartell teljhatalmú úrnője, ha még csak nem is élvezi? Talán én tudnék rajta segíteni? Lehet? Megmenthetném… Meg lehet még menteni? Szűzanyám, mit tegyek?"

Csendesen nézték egymást. Chichi türelmesen várt a lányka válaszára, bár sejtette, hogy igyekeznie kellene. De nem akarta sürgetni. De aztán a nagy csendben egyszer csak hallhatóan megkordult Manuela gyomra.

– Éhes vagy, Manuela?
– Igen… Chichi. Ma még semmit nem ettem, és igazság szerint tegnap sem sokat. – hajtotta le a fejét szégyenkezve.
– Az autómban van némi harapnivaló, azzal kibírod a birtokig. Ott kaphatsz rendes ételt és neked valóbb ruhákat. Mit szólsz?

Manuela körbenézett az utcán, ahol már kezdtek előmerészkedni az emberek a lövöldözés után, és messziről mintha már szirénákat is hallott volna. Biztos azok voltak, mert látta, hogy az emberei sürgetik Chichi-t, hogy jöjjön már. "Nem fogom elszalasztani, mert nem akarom az utcán végezni!" határozta el magát.

– Veled megyek, Chichi!
– Ez a beszéd!

Azzal a testőrök kíséretében futólépésben közelítették most már meg az autót, amelynek egy perccel később már csak a hűlt helyét találták a helyszínre érkező rendőrök.

“Manuela” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Rita!
    Ez egy hosszabb lélegzetvételű kisregényhez kapcsolódó mellékszál akart lenni, de igen, be akartam mutatni, hogy a "rosszfiúknak" is van gyengéjük, ők sem sérthetetlenek, és a pénz sem boldogít, ahogy a hatalom sem.
    Köszönöm szépen hogy itt jártál és olvastad!
    Szeretettel:
    Kata (l)

  2. Kedves Klári!
    Köszönöm szépen kedves szavaidat! 🙂 Tervezek erről egy hosszabb lélegzetvételű írást, aminek viszont Chichi lenne a középpontjában. De az az még nem mostanában lesz készen…
    Köszönöm szépen hogy itt jártál és véleményeztél!
    Szeretettel:
    Kata (l)

  3. Talán a ritka szerencsések egyikének mondhatjuk Manuelát. Ha Chichi tartja magát az ígéretéhez, hogy soha nem viselhet fegyvert!
    Egy új lehetőség, egy új élet…valahogy várom a folytatást!
    Örömmel olvastalak, gratulálok szeretettel: Klári(f)

Szólj hozzá!