Ölelés

Kata határtalan szeretettel nézte kiságyban alvó gyermekét. Közel tíz évet kellett várniuk férjével a gyermekáldásra. Ez idő alatt a lombikbébi programot is kipróbálták, de mindhiába.
Amikor már az örökbefogadás lehetősége is felmerült, Kata édesanyja tragikus hirtelenséggel elhunyt. A sokkoló hír hallatán a fájdalom érzése lelke mélyéig hatolt. Úgy érezte kitéptek egy darabot a szívéből. Elvesztette, akit a legjobban szeretett a világon. Aki a legjobb anya volt, legjobb barátnő és lelki társ is egy személyben. Ebben a helyzetben gondolni sem tudott a gyermekvállalásra, és még csak esélyét sem látta annak, hogy valakinek boldog anyukája lehessen.

Ám az élet kiszámíthatatlan és folyton hullámzik: \”Hol ad, hol pedig elvesz.\” Így volt ez akkor is. Elvette legdrágább kincsét és cserébe adott egy másikat. Szeretett szüleje elvesztése után néhány hónap múlva, megtörtént a csoda. Fura közérzetét, megváltozott hangulatát, kisebb rosszulléteit, aprócska pocaklakója okozta. Amikor megtudta az örömhírt, szentül hitte, hogy édesanyja küldte nekik a kis jövevényt. Mindez két éve történt.

Kicsi lánya ébredezett ágyában. Szemeit lassan kinyitotta. Tekintetük találkozott. Amint megpillantotta őt, apró kezeit a magasba emelte. Kata gyengéden magához ölelte. Mindkettőjük számára meghitt pillanat volt ez, melyben az érzések szavak nélkül, önmagukért beszéltek. A délutáni alvást evés követte, majd hosszan tartó közös játék a nappaliban. És végül egy meglepetés séta várt rájuk a Margitszigeten, ahol még babája soha sem járt. Férje amikor hazaért a munkából, együtt kimentek a parkba.

Csodálatos idő volt, odakint ezer ágról tűzött a nap. Rozina rózsaszínű ruhájában, vállig érő göndör fürtjeivel, fekete gomb szemeivel úgy festett, mint egy igazi kis hercegnő. A délutáni laza városi forgalomnak köszönhetően, viszonylag hamar kiértek a szigetre. Mindenki a szabadba vágyott, így aztán sokan élvezték a napsütötte délutánt a város egyik legkedveltebb helyén. Amerre a szem ellátott csak fák, bokrok, és csodás színes virágok voltak. A gyermek eleinte babakocsijából szemlélte a sok látnivalót, de amikor a szökőkúthoz értek, ő is útnak indult. Rövid időre megcsodálta a víz alkotta formákat, nézelődött egy kicsit, majd ami ezután történt, azzal szüleit is meglepte.

Csemetéjük ugyanis elindult egy padon ülő öreg hölgy felé. Amikor odaért, rámosolygott, két kis kezét széttárta és megölelte. A megfáradt kéz viszonozta. Ki tudja mikor ölelt utoljára bárkit is. Majd az idős hölgy ölébe vette és jó darabig ott tartotta. De a szeretet hulláma nem állhatott meg. Így aztán a következő, aki szintén részese lehetett, egy picit távolabb egyedül ücsörgő diáklány volt, aki szerelmi bánatát elrejtve lehajtott fejjel könnyeit törölgette. A kicsi lányka egy darabig nézte a leányzót, majd őt is megajándékozta bűbájos mosolyával és a lényéből sugárzó szeretetével. Aztán érdeklődve arcához nyúlt, majd letörölte könnyeit. A következő pillanatban pedig már lelkesen indult tovább a vele szembe futó férfi felé, aki meglátva őt örömmel tárta ki karjait, viszonozva ezzel a gyermek közeledését. Rozina időnként hátrapillantott a számára biztonságot nyújtó szüleire. Majd vidáman folytatta útját. Egy vele korabeli fiúcska babakocsiját tologatva közeledett felé, ő is sétálgatott szüleivel. A pici lány őt is megölelte, majd megfogta a kezét és együtt mentek egy darabig. Bájosak voltak. Ám itt sem időzött sokáig, mert amikor megpillantotta a feléje sétáló két rendőrt, futva igyekezett hozzájuk. Talán a ruhájuk tetszett meg neki oly nagyon, mert ilyet még sosem látott. A rendőrnő lelkesen, míg férfi kollégája kicsit meglepődve, de annál nagyobb szeretettel ölelte magához a kislányt. A járókelők elérzékenyülve figyelték őket. A csöppség ezt követően még mindig töretlenül haladt előre. Egy bringóhintó állt meg mellette, melyen öt fiatal turista utazott. Vidáman nevetgéltek, amikor egyikőjük felfigyelt az út szélén lévő apróságra, aki elindult feléjük. Majd megállt mellettük és kezét a magasba tartotta. Azt hitték szeretne felülni a hintóra, ezért felültették. Azonban hamar rájöttek, hogy mit is akar a kicsi lány valójában. Örömmel fogadták közeledését és még egy közös fotó is készült róluk.
A hosszúra nyúlt sétában Rozina lassan kezdett elfáradni, de ennek ellenére apró lábacskái még mindig vitték előre, pici kezét pedig amerre csak ment, újra és újra a magasba emelte. Majd egy idő után a számára legfontosabb ölelés következett.

Édesanyja odament hozzá, ölébe vette drága kincsét, aki fejét a vállára hajtotta és kezecskéivel átölelte a nyakát. Így pihent szótlanul. Aztán apukája is magához ölelte.
Csodás kirándulásuk után lassan hazaindultak gyermekükkel, aki a délután folyamán mélyen megérintette az emberek szívét. Felejthetetlen nap volt ez mindenki számára. Rozina boldogsággal és szeretettel töltötte meg a szigetet. Megmutatta, hogy egy kedves gesztus és mosoly csodákra képes. Gondolatot ébresztett az arra járókban, mert: \”Néha csak egy ölelés kell, hogy a világ újra szép legyen.\”