ÖTEZER FORINT

Azt hiszem, már mindenki tudja, hogy nekünk vannak a legcsodálatosabb unokáink a világon. Tegnap is jött egy váratlan telefonhívás Gábor unokámtól, hogy késő délután otthon lesz-e nagyapa, mert Pestre utazásuk közben bejönnének hozzánk is egy kis időre. Megegyeztünk, hogy 7 órakor már itthon lehet a templomból, a testvére hozza autóval. Gáborék meg is érkeztek. Láttam, hogy egy szép papírzsákban rejtegetnek valamit, rendezgetik a tartalmát. Vártak türelmesen, míg én igyekeztem felhívni telefonon a sógorom lakását fél órán át, vonalason és mobilon is, sikertelenül. Bíztam benne, hogy nem történt semmi baj ezen a rövid úton hazafele, csak azért aggódtam, hogy Gábornak ne kelljen majd sötétben vezetni a hétvégi forgalmas úton. A múlt hónapban pár napig nyaralni voltak, nem nagyon meséltek róla, bár később kiderült, hogy ott is gondoltak ránk. Mikor megjött nagyapa, kezdték rendezgetni a magukkal hozott ajándékokat. Nagyapának közeli születésnapjára külön is szántak egy köszöntésre való üveg finom bort, nekem egy számunkra ismeretlen paprika krémet hoztak kóstolóban, amit főzéshez is lehet használni. És rövid beszélgetés után szóba került a napok óta vitatott téma, amit talán felesleges volt most felemlíteni. Parázs vita kerekedett abból, hogy érdemes-e még egyszer kipróbálni, nyitja-e egy régi kulcscsomó a bükkszentkereszti kis faház ajtajait, amelyek a szinte sosem használt autónkban voltak évekig, vagy csak egy biztosan működő kulcscsomó másolására kellene pénzt költeni. Gábor csendesen figyelt, sose volt még tanúja nálunk ilyen izgatott véleménycserének. Mivel esteledett és sötétben nem szívesen engedem őket autózni a hétvégi forgalmas úton, elindultak végül Pestre. Indulás előtt visszaszólt nekem a biztonság kedvéért, hogy egy kevés pénzt hagyott az asztalon egy doboz előtt, csak azért szól, hogy le ne essen esetleg, mivel nagyapa gyakorlatilag nem lát. Nem sok, – mentegetőzött Gábor unokám-, mondjam nagyapának, hogy a kulcsmásolás talán kitelik belőle.
Nagyon meghatott a figyelmessége, de kértem, hogy ő a pénzét csak magára költse, ne ránk.
Semmi baj, válaszolta, otthon van még ugyanennyi.
Ettől bizony egy kicsit elsírtam magamat. Tudom, hogy nem dúskál az anyagi javakban, sok segítségre sem számíthat majd a későbbiekben. Édesanyja már rég nem teheti, hogy ő segítsen a fiain, ha valamelyikük esetleg rászorulna valami átmeneti segítségre. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen meleg szivű unokáink vannak. Már sok-sok ajándékkal bizonyították ragaszkodásukat.

“ÖTEZER FORINT” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Sokszor egy apró figyelmesség is jólesik az embernek.

    Szeretettel: Rita(f)

Szólj hozzá!