– Pálinkás szép jó reggelt professzor úr! – adtam meg a legnagyobb tiszteletet az ott dolgozó állatorvosnak.
– Üdvözletem a szakácsok gyöngyének! Mi kéne, ha volna?
– Egy kutya.
– Csak egy?
– Aha. Van olyan kutyája, amelyik kiszuperálásra kerül?
– Ó, azokból mindig van! Megmutatom mindet, aztán válasszon!
– Milyen választéka van?
– Németjuhász, valamint németjuhász.
– Ez most komoly?
– Mint a kettestípusú diabétesz! De ha ez nem lenne elegendő magának, esetleg nézhetne magának akár egy németjuhászt is! De komolyra fordítva a szót: vannak hulla–kereső, illetve kábítószer kereső kutyáink is, ezek nem németjuhászok, viszont nem is a legjobb házőrzők. Nos, mi legyen akkor?
– Hát, nem is tudom… Kérnék egy kis gondolkodási időt! Hmmm! Őszintén szólva nem erre számítottam!
– Miért? – tette fel a nagy kérdést az ebgyógyászok professzora.
– Mert biztos voltam benne, hogy találok itt kuvaszt, komondort, pulit, de snauzert is! Vagy ezek korcsok, hogy nem lehet kiképezni őket?
– Hosszú lenne elmagyarázni, de ha kizárólag németjuhászokat lát, annak bizonyára van valami értelmes magyarázata!… Nos, akkor mi legyen!
– Hadd gondolkodjak még egy kicsit!… Szóval, ennyi itt a kínálat… Nem egyszerű, nem egyszerű!… Na, mindegy, döntenem kell! Tudja mit? Legyen inkább németjuhász! Úgy, rendben leszünk, professzor úr?
– Oké! Most, hogy a fajta nagy nehezen kiválasztódott, nézzük meg a delikvenseket, személyesen! – ezzel az irodájából lementünk a telepre. A kiselejtezetteket külön gyűjtötték, ne kelljen sokat mászkálni, a rengeteg kennel között.
– No, ehhez mit szól? Fél éves, zsemleszínű szuka.
– Szép, jó kiállású kutya, de mi a baja?
– Túlságosan játékos! Nem hajtja végre a parancsot! Eddig szinte semmit sem értünk el vele. Figyeljen csak! – ezzel a jobb kezét felemelte, és rászólt: – Rex! Ül! – s ezzel a kutya leült.
– Nincs ezzel semmi baj, úgy működik, mint egy Schaffhausen óra! – jópofiztam.
– Várjon! Még nincs vége a bemutatónak!
– Kíváncsian figyelem!
– Rex! Forog! – s ezzel a parancsszóval együtt a doki is forgatta a kezét a levegőben, miközben a kutya lefeküdt a betonra, és a saját tengelye körül hengergőzött.
– Jaj, de édes! – tőrt ki belőlem. – De ha mindent tud, miért selejtezik ki?
– Ó, barátom! Látszik, hogy semmit sem ért a kutyákhoz! Más, hasonló korú eb már a palánkon át dobbant, tüzes karikákon át ugrik, sötét alagútban jön–megy, de ez a jószág egyenlőre csak ülni, és a tengelye körül forogni tud! Ez édes kevés a tanterv alapján, ugyanis, mire mindenre betanítanánk, már ki is öregszik…
– Rendben, akkor elviszem. És nagyon köszönöm!
– Legyen benne sok öröme! Chips-szel el van látva, megkapta a szükséges oltásokat, és a féregtelenítést. Itt van az oltási könyve! Fogja határozottan, mivel nem tudni, hogyan reagál az autóban való szállításra! Na, isten áldja, szakácsok gyöngye! – mondta a doktor, majd kezet nyújtva elbúcsúztunk egymástól.
Mivel behajtási engedélyem nem volt a telepre, a külső parkoló pedig vagy háromszáz méterre volt, mire a járművemig eljutottam, patakokban folyt rólam az izzadtság. Nem tudom, hova sietett szegénykém, de úgy húzott ez a dög, hogy képtelen voltam tartani vele a lépést.
Végre kint voltunk a kocsimnál, ahol jól kiszuszoghattam magam.
„Remélem, be tud ugrani az autó hátsó részébe, mert nemcsak a közel harminc kilója tart vissza őnagysága felemelésétől, de szájkosár híján elméletileg meg is haraphatna”… – villant át agyamon.
Kinyitottam a hátsó ajtót, és a pórázát rövidre fogva rászóltam: – Rex! Ugrás! És csodák csodája, egyből értette, mit kell tennie. (Vajon hogyan raktározódik el benne olyan tudás, vagy készség, amit – elméletileg –, nem is kellene tudnia, hiszen bent a telepen nem járnak személyautók, s a kennelből sem szállító járművel mennek ki a terepre, hanem gyalog). Bizonyára ez a jószág szuper–intelligens, ha helikopterrel mentem volna érte, abba is beszállt volna gond nélkül…
Haza hajtottam.
– Na, gyerekek, meghoztam a Rexi kutyát! Adjunk neki valami hamit, és amíg megszokja a személyünket, ide kötöm a karóhoz. Aztán, meglátjuk, hogyan viszonyul hozzánk, rendben?…
Az eb evett–ivott, s én nagy büszkeséggel mutattam be „tudományát”, a piciny gyermekeim pedig szájtátva nézték „produkcióját”.
Nem tudom, honnan jött az ötlet, de lányom megvakarta a hasa alját akkor, amikor ide-oda hengeredett. Na, azután már le sem lehetett vakarni róla, állandóan dörgölőzött, nyalogatta, és mindenképpen vakartatni akarta magát…
Egyszer csak egy részeg tántorgott a kapunk előtt. Rexi előbb csak morgott, majd teljes erejéből neki ugrott a vaskapunak. Szegény alkoholista úgy megijedt, hogy hátra ugorva, egyensúlyát veszítve bele esett az árokba.
– Na, ez egy bátor kutya, gyerekek! Ide biztosan nem fog bejönni vadidegen! – ezzel megsimogattam aranyos pofáját. S ő, már hengeredett is a porban…
– Apu! – szólt Peti fiam. Nem lehetne átkeresztelni Bátorrá?
– Tőlem! De mi bajod a nevével?
Tomi fiam válaszolt helyette: – Az utcában van legalább öt Rexi, de Bátor egy sem! Ő legyen különb, mint a többi kutya!
S ebben maradtunk…
Eljött a Szilveszter napja. Megbeszéltem a családdal, ha idegesíti őt a durrantás, a petárdák robbantása, vagy a tűzijáték süvítése, beengedjük házunk előterébe, ami még nem lakás, de már nem is az udvar. Alig vártuk az éjfélt, s ahogy szokás ilyenkor, akik tehették, lőtték a rakétákat ezerrel, nem győztük kapkodni a fejünket, merre is nézzünk.
Kimentünk az utcára, s mivel dombon lakunk, onnan egészen a fővárosig beláttuk a terepet, tucatnyi tűzijátékban gyönyörködve. Össze is jöttünk jó néhányan. Kinél pálinka, kinél bor, kinél pezsgő volt, s a magunkkal kivitt műanyag poharakból kínáltuk egymást…
A jó kedélyünknek Olga néni vetett végett:
– A fene esne ebbe a pukkantgatásba! Szegény Macikám (ez az ő tacskója) már szétrágta félelmében a bejárati ajtót! Miért nem lehet betiltatni ezeket, a fölösleges lövöldözéseket?! – tette fel a kérdést, de választ senki sem adott, hiszen mit lehetne erre mondani? Hogy évente egyszer hadd szórakozzon a plebejus népség? Vagy, hogy zárta volna be Macikáját időben az egyik nyúlketrecébe, hiszen, már régóta nem tart állatokat? Lazán befért volna, olyan pöttömnyi…
De ünnepkor nem veszekszünk, majd rájön magától is az asszonyság.
Viszont, erről jutott eszembe, mi lenne, ha kihívnám a kutyánkat ide, az úttestre? Forgalom egy szál se, s ő is velünk együtt lehetne.
Vajon világgá menne-e ijedtében? Vagy, farkát behúzva visszaosonkodna a kertbe? A biztos helyre, ahonnan tíz hónapja még ki nem tette a lábát…
Gondoltam, egy próbát megér, ezért a kezemet felemelve kiadtam a „szilveszteri parancsomat”:
– Bátor! Lábhoz! – s bár még az újdonság varázsával hatott a kerítésen kívül lennie, azonnal odajött hozzám. Leült a hóba, s csodálkozva figyelte a szikrázó színeket. Bátorításként megsimogattam a feje búbját, mire elkezdett hempergőzni, és négy lábát az égnek emelve, vakartatta a hasát.
– Jaj, drága szomszéd úr! Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem! – mondta Olgi néni, és mellém óvatoskodott. – Meg szabad simogatni ezt a kis ügyeskét? Ezt a kis bátort? – kérdezte félénken.
– Már nagyon várja, de aztán le nem fogjuk tudni vakarni magáról! – figyelmeztettem.
– Nem baj! Tudja, a Macikámat csak ölben tudnám simogatni, de arra háklis, mélyre hajolni viszont, nem nagyon tudok, a magas vérnyomásom miatt! – és már vakarászta is Bátorunk hátát.
– Miért nem fél ez semmitől? Hallja, hány száz kutya nyüszít, meg csahol? Majd megint ezrével fognak ijedtükben világgá szaladni, úgy, mint tavaly is!
Lesz dolguk a sintéreknek bőven, befogni mindegyiket elsején! – sopánkodott tovább, majd kérdőn nézett rám:
– Mondja csak szomszéd úr: a kutyájuk be van idomítva? Tudja, azért kérdem, mert esetleg a Macikámat is egrecíroz-tathatná, hátha…
– Olgi néni drága! Én nem értek a kutya idomításhoz. Azt amúgy sem egrecírozásnak, hanem dresszírozásnak hívják, de ezen nem fogunk összeveszni az év utolsó napján! Tudja, ezt a jószágot a rendőrségtől szereztem be, mert per pillanat ott gályázok, de én főzők a kiképzőkre, a kutyákhoz semmi közöm!
Nem tartom kizártnak, hogy már kiképezték a lövések elviselésére, de – őszintén szólva –, nem tudom. Lehet, hogy ez a bátorság, a vele született intelligencia része…
– Megfoghatatlan! – sápítozott tovább. – Nincs ötven méterre sem a legközelebbi kilövőhely, s a maga kutyája a legnagyobb lelki nyugalommal áll itt, és élvezi ezt a parádét!
– Hát, aki bátor, az, bátor! – mondtam nem kis büszkeséggel hangomban. – De muszáj is neki, mert nem hozhat szégyent a nevére, ugyanis Bátornak hívják!
Ezek után minden ott lévő, közeli– és távoli szomszéd kutya–kötelességének érezte, hogy megdicsérje, milyen ügyes, milyen okos, de legfőképpen milyen bátor. Persze, majd mindenkinél ledobta magát a hóba, és kéjesen hagyta, hadd simogassák hasát. És mire a fél utca megvakarászgatta, megsi-mogatta, vége is lett a környékbeli tűzijátékoknak.
– Apuci! Nem kellene a Bátort elköttetni? Ha elkezd tavasszal tüzelni, a környék összes kóbor kutyája itt lesz nálunk!
– Gondolod szívem, hogy átfúrnának a beton lábazat alatt ahhoz, hogy bejussanak hozzá?
– Jaj, dehogy! De csak az utcafronton van vasból a kerítésünk, oldalt csupán dróthálóból. Ha valahol megkezdik, szétmegy az egész drótfonat, aztán néhány hónap múlva itt állunk egy szakajtóra való korcs kutyával.
– Igazad van! Még ma kérek időpontot az állatorvostól!
Aztán, nem sokára eljött a műtét napja. Bátor – nevéhez méltóan –, szinte magától feküdt fel a műtőasztalra. (De ez nem is csoda, hiszen, az én szuper–intelligens kutyámtól ezt már el is vártam).
A doki, a biztonság kedvéért végig nézte, van–e kullancs benne, jók–e a szemei, nem szúvasak–e a fogai, majd, – mint derült égből a villámcsapás –, megszólalt: – Azt tudják ugye, hogy a kutyájuk süket?!
Ledöbbentünk. Én ocsúdtam fel a dermedtségünkből legelőbb: – Most, ugye viccel doktor úr!? Eddig minden parancsot végrehajtott, lett légyen ülésről, forgásról, a telekről való ki–be járásról, vagy az evésre való felszólításról volt szó. Ha nem hallott semmit, miért hajtotta végre a parancsot?
– Egyszerűbb, mint gondolná: ha szembe állt vele, a szája mozgásából, és a keze mozdulatából próbálta kitalálni, mit szeretne. Etetésnél pedig a konzerv, vagy a kutya szalámi láttán már reflex-szerűen beindult nála a nyáltermelés. Próbálta már úgy dresszírozni, hogy közben háttal állt neki?
– Azt hiszem nem. De hogy teljesen süket lenne? Á! azt nem hinném! – próbáltam menteni a menthetetlent.
– Akkor figyeljen csak! A kutyájuk e pillanatban hason fekszik, és engem néz. Ön a háta mögött áll, tehát látni ugyan nem látja, de ha szólna neki, meghallaná, ugye?
– Azt hiszem, logikus, amit mond doktor úr…
– Akkor szóljon most hozzá! Elég, ha közepes hangerővel a nevét ismételgetné, arra minden kutya reagál… Na, próbálja meg!
Megtettem… Sajnos a dokinak igaza volt! Ezek szerint a kutyán nem bátor, de mert nem hall, nem érzékeli a veszélyt, a durranást, a csörömpölést, a petárdák sivítását, a rakéták robbanását.
De még semmi sincs veszve, csak minden családtagom tartsa a száját!: szilveszterkor éppúgy kimegyünk az utcára, és éppen úgy meg lesz dicsérve, én pedig újra– és újra elmondom, milyen isteni szerencse, hogy a rendőrségtől sikerült beszereznünk ezt a bátor, félelmet nem ismerő kutyát. Ezt a vérebet!
És az a legjobb az egészben, hogy szemrebbenés nélkül hazudhatok, hiszen a kutyánk úgysem hall semmit!