Mária a falióra számlapját bámulta. Egyszerű, szép, hófehér korong, őt mégis lenyűgözte a számok szabályos egymásutánisága, s az, hogy a mutató is olyan katonásan menetel. Addig az oldalára fordulva a kis zöld vekker számain merengett, úgy hajnali négy óta. Nyugtalanul várta, hogy a reggel hatos ébresztő hangja felverje álmából. Álmatlanságából.
A másodpercmutató ráérősen ballagott a fényes fehér pályán körbe-körbe, újra és újra – Mária pedig pislogás nélkül követte a tekintetével.
Végre elérkezett a perc. A nő nyugalmat erőltetett magára, lassan kiült az ágy szélére, és a sötétkék műanyag papucsba bújtatta lábait. Megkereste az óra hátoldalán a kis fekete kapcsolót, és megszüntette a fülsiketítő zajt. Talán jobb is, hogy nem erre ébredt – gondolta, majd felállt, gondosan eligazgatta térdére hulló hálóinge redőit, majd az ágyon heverő két gyűrött párnát is kisimította, és ráhúzta a virágos huzattal borított takarót.
Az ablakhoz lépett. Tudta, hogy elegendő ideje van még, hogy ezzel az ismeretlen érzéssel barátkozzon. A szemközti ház kissé romos bejárata előtt középkorú férfiak beszélgettek munkásruhában, kezükben nejlonzacskóba gyömöszölt zsemléket szorongatva, a nap meg álmosan kúszott el mellettük a repedezett járdaköveken. Mária két apró lépést tett csak, de máris a konyhában termett, s bekapcsolta a rezsót az előző este bekészített kopott kis kotyogó alatt. A kenyereskosárból szalvétába tekert kenyérszeletet húzott elő, s margarint kent rá, várva hogy a főzőből lassan csordogálni kezdjen a kávé.
Megreggelizett, majd a fürdőszobába indult. Megmosta az arcát, és hosszan kémlelte a tükörben azokat az ismerős kis árkokat a homlokán, a nyakán s a szeme sarkában. Sosem zavarták, sosem érdekelték – most azonban kíméletlen haraggal tekintett rájuk, amiért eltorzítják egyébként kedves vonásait. Az ajtón lévő fogasról vállfára aggatott ruhákat emelt le, amiket már este gondosan előkészített. Ahogy Erikával előre megbeszélték, felhúzta a fekete szövetnadrágot a drapp színű apró mintás blúzzal, és a sötétkék hosszú kardigánt.
A mosdó mellett lógó zsebes tárolóból sűrű fogú fésűt húzott elő, és átfésülte ritkás, hosszú haját. Szokatlan volt még neki a látvány, az arcát keretező ősz hajszálak most sehol sincsenek, és az egész formája olyan… nagyvilági. Igen, nagyvilági, így érezte Mária abban a pillanatban.
Egy barna dobozból kis tégelyt vett elő, a mosdó szélére állította, majd púdert és ecsetet húzott elő.
Az arckrémbe mártva ujját borsónyi kis adagot tett az egyik orcájára, majd a másikra is, végül a homlokára és az állára. Mindent úgy csinált, ahogy Erika mutatta. Körkörös mozdulatokkal, az orrnyeregtől pedig kifelé, óvatosan masszírozta bőrébe a kencét, majd várt néhány percet, hogy felszívódjon. Az ecsetet a púderbe mártva leheletvékonyan áthúzta arccsontjait, az orrát, majd az állát és a homlokát is, végül pedig a szempillaspirállal fésülte át rövidke pilláit. Kész. Mindent megtett, hogy jó benyomást tegyen az első munkanapján. Egészen jól fest, nagyvilágian – gondolta ismét.
A fürdőszobából kilépve felhúzta az ajtó mellett várakozó fekete bokacsizmát, kezébe fogta a székre készített fekete kézitáskát, és izgatottan tekintett körbe az aprócska kis lakásban. Még utoljára az ágyhoz lépett, végigsimított a takarón – tudta, soha nem felejti majd el a hideg éjszakákat az aluljáró mocskos kövein, s az ázott kartonpapír illata is örökre az orrában marad.
