Szomszédolás….

A hatvanas, hetvenes években hazánk kedvelt célpontja volt a hátizsákos idegenforgalomnak. Családok százai jöttek a szomszédos szocialista országokból, hogy azután sátorban, egy mezőn letáborozva pihenjék ki az utazás fáradalmait.

Házunkkal szemben rét terült el, olyan, amilyen még nagyon sok lehetett az országban akkoriban. Csupán az autóút választotta el tőlünk. A turisták Wartburg és Moszkvics autóikon ezen jöttek, leparkoltak a mezőre, s mintha csak kempingben lennének, sátrat vertek, vacsorát főztek, jól érezték magukat. Lejjebb a régi vályogos gödrökben állt a víz, akár fürödni is lehetett benne, s a száradó ruhák jelezték, hogy néhányan itt mosták szennyeseiket is. Mi gyerekek kíváncsian lestük őket, hallgattuk az idegen beszédet. Többnyire barátságosak voltak, és hamarosan együtt szaladgáltunk a gyerekekkel, a nyelv ismeretének hiánya nem jelentett akadályt. Persze nem mindenki után maradt bennünk baráti érzés, mert időnként jöttek olyanok is, kik a szemetet ott hagyták szétszórva, de ez ismerős dolog, sajnos az emberek nem sokat változnak e téren. A valutakeret akkoriban korlátozták, így az idegenek cserekereskedelmet folytattak, ágyneműt, törölközőt mutogattak házról házra járva, fillérekért kínálva. Akinek nem volt mit eladnia az segített magán, ahogy tudott….

Az alkony már nem járt messze, a mezőről a teheneket behajtották, és a békák koncertje is megkezdődött.
– Eső lesz! – dünnyögte Pali bácsi feleségének, ki a tehén melletti kisszéken ülve, sajtárba fejte a habzó tejet.
– Kell a kukoricának, had\’ essen – nézett rá Iboly néni, visszadugva a kendő alá egy kibújt hajtincsét.
– Nekünk jó, de a vendégeinknek nem biztos – mosolyogta el magát az öreg, kezébe kapva a tejjel teli edényt. – Kiönti őket, mint az ürgéket – mutatott istállóból utána lépő asszonyának, a házukkal szemközti rétre. Ott ebben a pillanatban fordult be egy külföldi rendszámú autó, melynek hátsó ablakában két gyerekfej billegett. A jármű megállt, utasai kiszálltak. A gyerekek boldogan ugrándozni kezdtek, a felnőttek pedig láthatóan azon tanakodtak, hová állítsák fel sátrukat. Ez nem okozhatott gondot, hiszen a rét sima volt, mint az asztallap, beborítva a nyári mező ezerféle színes virágával. Inkább azért járkáltak, mert olyan helyet kerestek, mely mentes volt a tehenek "jegyeitől". Itt a senki földjén legeltették ugyanis az utcabéliek hallgatólagos megegyezéssel jószágaikat, melyek – miután jóllaktak a fűvel -, meg is trágyázták azt, biztosítva a növényzet újult növekedését.
A házaspár előszedte a csomagokat, és hamarosan takaros sátor állt autójuk mellett. A férfi két műanyag kannát fogott kezébe, majd – miután meglátta az udvaron ácsorgó párt -, elindult feléjük.
– No, ez ide jön! – dünnyögte az öreg. Letette a tejjel teli edényt, és megindult a kapu irányába. Magyar, vagy külföldi, a parasztember segít neki, ez íratlan szabály volt akkoriban. A víz, egyébként sem került semmibe, hiszen a gyűrűs kút ott állt az udvaron.
Az idegen megállt a kapuban, tisztelete jeléül kezét nyújtotta, gyors beszédbe kezdett, miközben hol a réten bámészkodó családjára mutogatott, hol az üres kannákra.
– Értem, hogyne érteném, hiszen voltam én orosz fogságban – bólogatott az öreg a fülét megütő ismerős "voda*" szó hallatán.
– Gyere be, ott van – mutatott a gémeskútra -, vigyél annyit, amennyi köll!
Az szaporán beszélt, nyilván megköszönte Pali bácsi szívélyességét, majd a kútnál megtöltötte edényeit. Ekkor pillantotta meg a teli sajtárt. Összecsapta tenyerét, és a "mleko**" szavat hajtogatta. Zsebébe nyúlt, ahonnan elővett egy pénztárcát, és néhány papírpénzt az öreg kezébe nyomott, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy tejet szeretne venni tőle. Az felvonta szemöldökét, egyrészt mit kezdett volna a valutával, másrészt a parasztember ha valakit megvendégel, nem kér érte semmit cserébe. Ez is íratlan szabály volt. Átszűrte egy mázas köcsögbe a tej egy részét, majd kezébe adva a férfinak, integetett, hogy vigye el a gyerekeknek.
– Az edényt hozd vissza! – szólt még utána, aki visszanézett, majd látva, hogy a magyar a köcsögre mutogat, bólintott, és széles mosollyal eliramodott, át az úton, ki a rétre.

Az este csak úgy telt, mint máskor, s a mély, közeledő égzöngés azt jelezte, Pali bácsinak igaza lett, mikor megjósolta a vihart.
Feküdtek az ágyban, és éberen fülelték az odaérkező égiháború zajait. Iboly néni volt az, aki először megszólalt. Női ösztönével a gyerekekért aggódott, akik nyilván most a sátorban reszketve hallgatják a vihar hangjait. Nem bírta tovább, fölkapcsolta az ágy melletti éjjeli lámpát.
– Kelj föl – bökte oldalba az öreget -, kelj föl! – ismételte – hozd be őket, még odavág a villám!
– Vág ám, a kórság! – dünnyögött az félálomban – , majd beülnek az autóba.
– Persze – replikázott felesége – , és szerinted egész éjjel a gyerekek ülve aludjanak? Milyen ember vagy te!?
– Hagyj már békén! – nézett méltatlankodva párjára Pali bácsi. – Vadidegen embereket akarsz behívni éjszakára? Te megbolondultál! Mi van, ha elvágják a torkunkat?
– Hát hogyne, két gyerekkel. Ekkora ökörséget sosem hallottam.
– Egyébként sem férnének el…. – próbálkozott még az öreg lebeszélni feleségét, bár tudta, hogy amit egyszer az a fejébe vesz, annak úgy kell lenni.
– Ott van anyád szobája.
Anyósa két éve halt meg. Szobája úgy állt ott, mint mikor örökre eltávozott, magasra feltornyozva a paraszti ágy, kikeményített, hímzett ágyneműkbe húzott párnákkal, dunnákkal.
– Csak nem képzeled, hogy anyám ágyneműjébe fektetek mindenféle csavargókat! – vicsorgott párja.
– Majd fekszenek a parkettára, ne legyél már annyira oda, semmi baja nem lesz anyád dunnáinak!
Addig, addig veszekedett, míg Pali bácsi belátta, hogy hiába keres ürügyet, nem tudja eltéríteni szándékától. Magára kapkodta ruháit, belelépett gumicsizmájába, nyakába kanyarította viharkabátját, és lámpával a kezében megindult a zuhogó esőben, bajsza alatt válogatott szitkokat eregetve.
Az utcai lámpások a rét széléig világították meg útját, ettől kezdve olyan sötét lett, mint egy szilvás köcsögben.
Nagyjából betájolta, hogy merre lehetnek a táborozók, majd hatalmas léptekkel a vizes fűben megindult feléjük. Kétszer taposott rá Bimbó tehén "aknájára", s a másodiknál akkorát csúszott, hogy azt hitte hanyatt vágja magát.
– Hogy az a mennydörgős …- szaladt ki a száján, ijedten rántva be nyakát, mert a villám a közelben csapott le.
Végül csak megtalálta az autót, s valóban a család ott kucorgott az üléseken, míg a sátor lapjait haragosan csapkodta a szél. Álmos szemekkel, rémülten pislogtak rá, mikor megjelent mellettük, s kézzel, lábbal magyarázta, menjenek utána, be a házba. Végül csak megértették, és hirtelen táskába dobálva legszükségesebb dolgaikat, hónuk alatt hálózsákjaikkal masíroztak a gumicsizmás öreg mögött.

Hogy az éjszaka további része miként telt, az már nem is érdekes, elhelyezkedtek a vendégek, és mindenki mély álomba merült.
Pali bácsi a hajnali kakasszónál az udvaron tevékenykedett, etette az állatokat, hordta a ganét, és csak úgy fél szemmel véletlenül pislantott ki a rétre. Az autó nem volt sehol. Eltűnt. Ijedten rohant be, kiabálva feleségének:
– Ellopták, ellopták az autót!
Az asszony először a szoba felé integetett szájára tett ujjal, hogy legyen már csöndben, mert odabenn alszanak a vendégek, mikor eljutott tudatáig, hogy mit is kiabált párja.
– Uram Isten, ekkora szégyent! Mi lesz most? – nézett Pali bácsira, aki döngő léptekkel a szobaajtóhoz lépett, sarkig tárva azt. Odabent csönd volt, csak a nyitott ablakon hallatszottak be a hajnal ébresztő zajai. Anyja dunyhái, párnái eltűntek, mint ahogy a szekrényben halomba álló kikeményített minden egyéb ágynemű, törölköző és hímzett terítő is.
Pali bácsiék rendőrségi feljelentést tettek, de a tolvajok nem lettek meg. Az öreg hosszú, hosszú hónapokig haragudott feleségére, kinek nagyon sok töltött káposztát kellett megfőznie ahhoz, hogy a családi béke helyre álljon.
És hogy mennyire igaza volt, mikor nem fogadta el a valutát, mi sem bizonyítja jobban, hogy a rend őrének ez volt az első kérdése….

* Voda : víz
**Mleko: tej