Távolság

És akkor most mi lesz? Itt ülök, érzem, ahogyan a világ kettészakad alattam, érthetetlen düh tombol bennem, mintha vége lenne mindennek, valószínűleg vége is van. Legalábbis az elmém tudja, a lelkem még nem. Az egész egy hete kezdődött el, ott abban az előtérben.

Hatalmas izgalommal, félelemmel és reménnyel érkeztünk ide, én kint vártam, nem engedek be csak az előtérig. Hosszú óráknak tűnt amíg kint vártam.

Kilépett.

Elég volt rá néznem. Tudtam. Ott abban a pillanatban szavak nélkül kommunikáltunk, hiába volt közöttünk 5-6 méter. A harmadik orvosnál voltunk, kergettünk egy – nem is tudom mit – reményt, csodát, cáfolatot? De hiába. Közelebb léptem szó még mindig nem hagyta el egyikünk ajkát sem, aztán az agyam végső meggyőzéséért rápillantottam a papírra, amit a kezében tartott.

"Szívműködés nem látható".

Ennyit tudtam kiragadni a sok orvosi szakkifejezés közül. Elég is volt. Az az érzés kavargott bennem, hogy ez valakinek csak némi tinta, egy nyomtatás és némi papír. Valami egészen különös érzés az, amikor nagyon jól tudod, hogy most nem eshetsz szét. Most szükség van Rád, most valakinek jobban fáj, most Nektek fáj. De a mérged elönt, több éve próbálkoztunk feleségemmel, hogy gyerekünk lehessen, nagyon nehéz utakat jártunk be és most mikor megadatott, 5 hét után elveszi tőlünk az élet.

IGAZSÁGTALAN

Igazságtalan érzés ez, amikor megszületik benned a gyász, gyász valaki iránt, akit sosem láttál, éreztél és csupán néhány hete tudsz egyáltalán a létezésről.

De fáj.

Valahogyan elmondhatatlanul fáj, neked, neki, nektek. Valakit elvesztettetek, valakit most nem kaphattatok meg. Hosszú szavak nélküli ölelésben kezdtük meg a közös gyászunk, mindketten tudtuk, hogy nehéz út vár ránk.

Másnap reggel szabadnapot kértem, mert intéznünk kellett az ilyenkor szükséges protokolláris – milyen hülye egy szó, erre – dolgokat. Először az orvosunkat kellett hívni, hogy megerősítették az általa felállított diagnózist. Remegett a kezem, amikor felemeltem a telefont. Sosem éreztem magam még ennyire sebzettnek, de nagyon jól tudtam, hogy ennek a gyengeségnek most nem szabad teret adni.Nincs itt az ideje.

Amíg ezek a gondolatok repkedtek a fejembe véget is ért szinte a beszélgetésünk, teljesen máshol jártam. Részvétét nyilvánította és közölte a teendőket, valamint ígérte, hogy visszajelez a műtét időpontját illetően. Megköszöntem – Hogy mit is köszöntem meg, a halott gyerekünk, "eltávolítását"? – Elcseszett protokoll. Elköszöntünk.

Szerdára kaptunk időpontot, reggeli kórház látogatás, még egy kontroll ultrahang, hogy kecsegtessék a reményt vagy hogy saját lelkiismeretüket védjék? Ki tudja. Engem most sem engedtek be, valamiféle járványra hivatkozva nem mehetett be látogató a kórház területére, hála Istennek az orvosunknak volt annyi szava, hogy az ultrahangig bejuthattam és megvárhattam az eredményt.

Ott akkor elköszöntünk. Elköszöntünk ugyanabban a valóságban, amiben eddig is éltünk.

Nincs szívhang.

Az enyém meg pont megszakad, megszakad egy elpazarolt életért, sok évnyi reményért és legfőbben feleségemért, akit sosem láttam ennyire összetörve és jelenleg nem tehettem semmit, hogy jobb legyen!

Utáltam ezt.

Az orvos arról tájékoztatott, hogy délután 3 óra felé már lehet is hazamenni. Utálattal csodálni, talán ez a legjobb szó arra az érzelemre, ami ilyenkor bennem volt, hogy mégis hogyan lehet, ennyire közönyösen és rutinszerűen beszélni egy-egy MISS-AB-ról, de valószínűleg, hogy ezt másképpen nem lehet csinálni, ugye? Neki egy műtét, nekünk találkozás a halállal, annak is az egyik legaljasabb formájával. Na, de el lehet veszíteni valakit, akit nem is ismersz? Akit sosem láttál? Akiről nem is tudtál? Dühít az érzés, hogy a te gyereked nem is kapott esélyt az életre.

Hát köszönöm, köszönjük!

Ezekben a gondolatokban tépelődtem egész nap, étlen-szomjan a kórház előtt az autóban ülve. Az órát figyeltem egyfolytában. 13:58, már csak egy óra és mehetek is érte. Annyi mindent megfogadtam magamban, mit és hogyan fogok, fogunk másképpen csinálni, hogy Isten irgalmat gyakoroljon rajtunk és lehessen végre egy gyerekünk. A gyász feldolgozásában szerettem volna beleépíteni magát a változást, hogy ezzel segítsük egymást.

Végre egymás közelében, egymás mellett, soha semmit nem csinálunk külön és pont most vagyunk elszakítva? Az autóban ülve pont az egyik randizásunk korabeli kedvenc számunk csendült fel, nagyon jó emlékeket idézett fel, éreztem, hogy ezt is meg fogjuk oldani, hogy tovább fogunk lépni, akármilyen nehéz is most.

Megcsörrent a telefon. Azonnal felkaptam, de egy ideig csak néma csend volt a túloldalon és csak arra a mondatra tértem magamhoz, hogy "komplikációk merültek fel a felesége műtétje alatt, őszinte részvétem".

Szólj hozzá!