LÉGYFOGÁS

Jaj, Istenem, milyen is a gyerek, ha még nem nőtt be a feje lágya? Csintalan, természetesen! Könnyű belevinni a rosszba, ami azért rossz, mert még élvezi is a rosszaságot! Aztán, ha büntetést kap, még neki áll feljebb, s ahelyett, hogy tisztességesen ki – vagy letöltené azt, azon agyal, hogyan lehetne kibújni a felelősség alól, vagy megúszni – részben, vagy egészben – a büntetést…
Mert a vásott kölykök már csak ilyenek, tudom én nagyon jól! Már csak azért is, mert rólam van szó!

Emlékszem, Ráckevén voltam nyári táborban… Ennek a helynek mondjuk, a rosszaságomat tekintve túl sok jelentősége nincs, hacsak az nem, hogy keresztül folyik rajta a Duna. De hát a Duna már csak ilyen, hiszen tudjuk, nem állóvíz, hanem folyóvíz. És itt már némi problémák adódnak: amíg a gyermek a strandon, szülői– vagy tanári felügyelet alatt áztatja hab–testét a folyóban, addig túl nagy baj nem lehet. Már csak azért sem, mivel a 80 centis vízbe legfeljebb azok fúlnak bele, akiknek görcs áll a lábukba, de a torkukba is, s ilyetén – segítségért nem tudván kiáltani –, a halak táplálékává lehetnek.
A konkrét ténynél maradva: történt, hogy az egyik osztálytársam apja megjelent az egyik, lágy szellő borzolta, nyári napon, a strandon…

Előre bocsátom, strandon megjelenni nem bűn, a Btk. ilyen galád tettet nem ismer, de nem is ez volt a fennforgás tárgya. Az sem, hogy puszival üdvözölték egymást. Még az is a törvényes keretek között maradt, hogy engem bemutatott az apukájának, mivel édesapának gyermeke által való bármely személy bemutatását sem tiltja a törvény…
 
Ami felzavarta az állóvizet (no, ez egy szép képzavar a folyó partján!) az, az volt, hogy barátom apukája megmutatta nekünk az újonnan vett motorcsónakját, mely a strand mólójának legelső cölöpjéhez volt kikötve. Természetesen holmi motorcsónaknak pallóhoz való kikötését sem tiltják a hatályos jogszabályok, annak bemutatását éppúgy nem.
Viszont, a megszemlélés statikus mivoltát felváltotta annak megtapogatása, ami még mindig a törvényes keretek között zajlott, de már a beleülés kezdte kimeríteni a szabálytalankodás fogalmát, ugyanis: a csónak egy jármű, márpedig bármiféle járműbe, tanári engedély nélkül való be– vagy felszállás kimeríti az engedetlenség fogalmát…
Természetesen, ha kiszálltunk volna belőle, sem lett volna galiba, hiszen ezen csipetnyi helyváltoztatásunk, melyet a stégről a csónakba, majd onnan vissza tettünk volna meg, nem jelentett volna veszélyt ránk, a két nebulóra. Csak, hát elhangzott egy kérdés az Apuka részéről, miszerint is: – Na, kipróbáljuk, srácok?
Nyomatékosítani szeretném, hogy sem ez, sem bármiféle egyéb kérdés sem lett volna elítélendő, de még a rá adott „Még szép!” válasz sem.
A történet ott kezdett el a törvénytelenség irányába hajlani, amikor barátom apukája elfordította a slusszkulcsát a csónakban. Tudom, ezt sem rendeli a hatályos törvény büntetni, hiszen mindenki akkor, és annyiszor forgathatja el az indító kulcsát (lett légyen az gépjármű, motorkerékpár, vagy motorcsónak), ahányszor csak kedve tartja. Ha ezek után kikapcsolta volna a motort nevezett Apuka, semmi gond sem lett volna. De nemcsak nem tette, hanem el is indult vele, nem kis örömünkre…
Őszintén megmondom, nagyon élveztem a helyváltoztatásnak ezt a formáját, hiszen, a vidámparki csónakon kívül még soha sem ültem ilyen, vagy hasonló vízi alkalmatosságban, s az újdonság varázsa hamar elkábított. (Csak a szóismétlés elkerülése végett nem írtam, hogy elvarázsolt, de ez mit sem változtat a lényegen). Előbb gyönyörködtem a gyorsan elsuhanó városban, majd izgatolózni kezdtem, mit szól majd a tábor igazgatója, valamint a tanár bácsi, kinek felelősségére rá voltunk bízva, hogy csak úgy, ukmukfukk elhagytuk a számunkra kijelölt territóriumunkat. Később leizzadtam arra a gondolatra, mi lesz, ha felborulunk, vagy egyszerűen csak kilukad a csónak, s belefulladok a folyóba… Mivel úszni sohasem tudtam… S ekkor már nem igazán élveztem a csónakázást, hanem mindkét kezemmel görcsösen kapaszkodtam annak szélébe. (Természetesen eközben az osztály összes tanulója a stégen integetett nekünk, legmerészebb gondolataikban ők is pár perces csónakázásról álmodva). Feltételezem, nem igazából értették, miért nem integetek vissza?…
Mikor végre megint szilárd talajt éreztem a lábam alatt, csak akkor nyugodtam meg. Ez a csöppnyi nyugalom viszont csak addig tartott, míg meg nem jelent „Morgenson tanárbácsi” a nagy bajuszával, s le nem hordott mindannyiunkat a sárga földig, különösen az Apukát. Amit ő kapott, azt biztosan nem tette zsebre! Mi meg mehettünk az igazgató bácsihoz raportra. Vártam, mikor ereszt el egy komolyabb „sallert”, hiszen, megérdemeltük volna, (s mivel abban az időben még nem találták ki az ombudsmani hivatalt, ennek semmiféle gyakorlati akadálya sem volt).
– Jaj, gyermekeim! Mit csináljak most veletek? Hogy lehettetek ekkora szamarak? Nincs bennetek semmi felelősségérzet? És, ha mégiscsak történt volna valami szerencsétlenség veletek? És, ha börtönbe kerültünk volna miattatok?
(Inkább adott volna egy „emberes” pofont /hogy a fal adta volna a másikat/!). De sem fal nem volt a strandon, sem az igazgató bácsi nem volt verekedős fajta, így maradt a hosszas „fejmosás”, aminek végeredményeképpen megkaptuk a büntetésünket: – Pernahajderek! Összefogtok kétszáz legyet! Természetesen fejenként! Úgysem lehet mozdulni tőlük! Amíg nem végeztek, addig nincs vacsora! Ha készen vagytok, jelentkeztek nálam, mert leszámolom! Meg vagyok értve? Végeztem! – ezzel elviharzott. Mi meg ott álltunk tanácstalanul, és nagyon ostobán nézhettünk ki a fejünkből…
– Na, most mi legyen Zoli? – kérdeztem, mivel valóban Zolinak hívták a barátomat és egyben osztálytársamat, bár ez a tény még nem könnyítette meg a légyfogásra való felszólításunkat.
– Nem tom – válaszolta ő, mivel már akkortájt is volt szleng a világon, még, ha nem is tudtunk róla!…

Fogott már Önök közül valaki legyet? Ha nem, ne legyen hiányérzete, ha viszont igen, az tudja, micsoda munka az! Már csak azért is, mert maga a légy nem óhajtja a megfogását! Az Istennek sem!
Hosszas tanakodás után abban maradtunk, hogy tudományos módszert kellene kidolgoznunk mielőbbi sikerünk érdekében. Mert, hogyan is lehet legyet fogni? Vagy felülről lecsapjuk, vagy valamelyik oldalról ráijesztünk, s amikor „fejvesztve menekülne” a kezünkbe kaparintjuk/zárjuk.
Persze tudtuk, hogy az első megoldás csupán fél megoldás, hiszen a kilapított légy nem légy, a szétnyomott/szétkenődött tetemét nem lehet feltenni az irka–lapra megszámlálás céljából. Marad tehát a befogásuk elölről, vagy hátulról.
Meg is próbáltuk hátulról, de úgy látszik, a kezünk gerjesztette légnyomást érzékelve elhussantak. Elölről ugyan szerencsésebbek voltunk, (hiszen a megijesztett jószágok egy része pont a tenyerünkbe repült), de egy–két óra múlva már úgy lelassultunk, hogy semmi sem segített rajtunk. A kilátástalansággal vegyes letargiánk kezdett eluralkodni rajtunk, melyet az egyre távolodó vacsoránk lehetősége még erősített is, ezért valami nagy okosságot kellett kitalálnunk, mégpedig minél előbb!
Először is meg kellett keresni a legyek „főhadiszállását”. Úgy okoskodtunk, hogy ahol ezek tömegesen leledzenek, ott nagyobb a lehetőségünk, ugyebár? Nos, hol tanyáztak a legyek garmadával? Avagy csőstül? Természetesen a konyhában, illetve annak környékén.
Például: a moslékos hordóknál. Olyan tömegben voltak, hogy akkor is akadt a kezünkbe, amikor nem akartuk. Mégis úgy telt el a vecsernye ideje, hogy még a kvótánk felét sem fogdostuk össze. Éppen korgó gyomorral, savanyú pofával, teljesen kimerülve bámultuk egymást, amikor jött Mariska néni a konyháról: – Na, zsiványok! Megvan már az előírt mennyiség? Még nincs? Na, mindegy, a tálalón hagyok két adag vacsorát, aztán, majd csak végeztek… De mit kínlódtok itt, a moslékos hordóknál? Lassan besötétedik, nem fogtok látni! Menjetek be a konyhába, ott van villany!
– De mit csináljunk ott, ha a legyek viszont, itt vannak?
– Jaj, fiacskáim! De nehezen értetek! Ha van lámpa, annak sugaránál jobban fogtok látni! Mégpedig a plafonról lelógó légyfogókat! – ezzel elment. Összenéztünk: – Igaza van a konyhás néninek! – adtunk igazat neki, s bemasíroztunk a megnevezett helyiségbe. Ott aztán tobzódhattunk a legyek tömegeiben. Kihúztuk a rajzszögeket a plafonból, majd egyikünk tartotta a légyfogót, másikunk pedig „serénykedett”… (Fogpiszkálóval, vagy a szárnyuknál fogva szedtük le a dögöket a ragacsos légypapírról, amelyek aztán mindjárt oda is ragadtak a kockás laphoz).
Rövid idő alatt beteltek a kapott irka oldalai, nem kellett már aggódnunk sem a vacsoránkért, sem a sikertelenségünket illetően.
Már takarodóra készültek a többiek, mikor jelentettük az igazgatónknak, hogy készen vagyunk.
Ő hitetlenkedve jött megszemlélni „művünket”, a kétoldalnyi, legyek hulláival teli papírokat. Az ujjával végig siklott a légytetemek felett, akkurátusan megszámolta azokat, mi meg azon idegeskedtünk, észre ne vegye csalásunkat, nehogy büntetésként újabb ötszáz, ne adj Isten, ezer légy összefogdosását rendelje el.
– Rendben fiuk! Mehettek vacsorázni! – mondta, majd elindult a főépület irányába.
Megkönnyebbültünk. Indultunk mi is az ételkiadó ablakhoz, amikor még utánunk szólt: – Legközelebb azért, mossátok le ezeket, mert szörnyen ragadnak!