Én egy elég multikulturális régióban, Vajdaságban nőttem fel. A városomban magyarok, szerbek, albánok, "putris-" és Gábor cigányok laknak, Vajdaság szinten pedig még románok, horvátok, bunyevácok, ruszinok, szlovákok, ukránok és montenegróiak is élnek. Kiskoromban nem értettem, hogy hogy is van ez a kisebbségi, többségi kérdés. Hogy van az, hogy a város szintjén magyarként többséginek számítok, míg a tartomány és az ország szintjén pedig kisebbséginek? Hogy van az, hogy az egész országban csak a szerb a hivatalos nyelv, de Vajdaságban a magyar, a horvát, a román, a szlovák és a ruszin is hivatalosnak számít? Hogy van az, hogy egyszerre otthonomnak nevezhetem Vajdaságot és Magyarországot is? Hogy van az, hogy mindkét helyen másmilyennek számítok? Vajon hiba lennék a mátrixban? Hogy van az, hogy magyarul beszélek, de mégsem?
Miért van az, hogy dzsezvában főzzük a kávét? Miért én csasztizom neked a tarhót, a borovnicát, a kikirikit, a ricát, az eurókrémet és a cimetes palacsintát is? Miért hozzuk gajbában a limenkás apatini sört? Miért hordunk patikát, majicát, micit és susis trénerkát, a focisták miért kopacskában rúgják a labdát? Miért kell a vezával rendelkező vizsgázóért a csipiszt fognunk? Miért flomaszterrel színezzük a kifestőt? Miért írjuk az ellenőrzőt patentos ceruzával vagy örökíróval? Miért furásak, gripásak, majzosak és klepa fülűek egyesek? Siskát miért vágattál magadnak? A sinón a kondukternek a jegyet miért mutatjuk? Miért adjuk kovertában a pénzt, ha lefizetünk valakit? Miért, miért, miért?
Száz évvel ezelőtt június negyedikén írták alá a versailles-i Nagy Trianon-kastély folyosóján azt a bizonyos békeszerződést, amely döntött arról, hogy az akkori Magyarország területének és lakosságának nagy részét a környező országokhoz csatolják. Így kerültek a száz évvel ezelőtti őseim az akkor Szerb-Horvát-Szlovén Államként aposztrofált országhoz. 2010 óta ezen a napon ünnepeli a világ magyarsága a nemzeti összetartozást, amellyel kapcsolatban az idei évben sokan sokfélét osztottak meg a közösségi hálókon. Én a saját gondolataim előtt Léphaft Pálét osztanám meg veletek.
"Haza? Itthon? Otthon? Darabokban? Jöttél? Mentél? Hova? Oda? Vissza? Küldtek. Megérdemelted. Hontalan! Szülőföld? Minek? Szent húscafat. Mit akarsz? Ötvenhatban jöttél. Menekültél. Ide. Akkor is. Hazátlan. Szűken maradt. Budapest? Kettős állampolgárság? Fasiszta! Scheisse! Polgár vagy! Fontos az egyén és a teljes szabadság? Haza? Kert és almafa? Boldogasszony anyánk? Verandán petúnia illata? Bazsarózsa és kamilla vagy mezítláb harmatos fűben járni? Mind. A haza nem a sarkon áll, ahonnan olcsón szobára vihető. Örömpénzért sem eladó! Darabokban is teljes. A haza nem kint, hanem bent van. Nekünk ez jutott. A lelkünk mélyén ma is ünneplőbe öltözött."
A lelkemet június első napjaiban én is ünneplőbe öltöztettem, hisz végig szerettem volna ülni egy online eredményhirdetést. Igaz, most már a felhájpolt koronavírus elmúló félben van, de még mindig tartanak rendezvényeket a felhőben. A Nemzetpolitikai Államtitkárság pályázatot írt ki május vége felé, amely a korábban említett trianoni békeszerződés száz éves évfordulójához kötődött. Az államtitkárság által díjazott munkák nézése során a reménykedés és az izgatottság, hogy ne adjisten nyerjek, átfordult bennem egy hatalmas döbbenetté és keserűséggé. A legtöbb díjazott munkában már-már giccsbehajlóan felcsendült az Ismerős arcok Nélküled száma, Isten emlegetése közben néptáncoltak az emberek és különféle templomokat, utak melletti feszületeket mutogattak. Vajon minden magyar táncosnak született? Vajon annak ellenére, hogy István király az ország megmaradása érdekében az akkori emberekkel felvetette a kereszténységet, a mai napon is minden magyar vallja azt, hogy Jézus az Úr?
"Fontos és szép" dolognak tartom cukormázzal és túlzó nacionalizmussal átitatni a világ dolgait. Vajon ez a csöpögős, ragacsos, undorító massza mire jó? Míg csak a Tisza-mente volt a lakhelyem és ott jártam iskolába, én is hasonlóan nagy egóval hirdettem, hogy magyar vagyok. Én nem a karácsonyhoz és a húsvéthoz készítettem csillámporos rózsaszín ködöt, hanem a magyar identitáshoz. Talán a kaposvári három tanéveim és ez a pályázat rombolta le teljesen a nacionalista egómmal szemlélt anyanyelvem pátoszos, isteni magasságát. S azt ajánlom, hogy ti is, kedves olvasóim, vetkőzzétek le ezt a csillámporos, csillogó, giccses érzést, mert ez így nem jó, nem helyes! Nem ettől leszel boldog!
Persze, amellett, hogy pálcát merek törni a csöpögő, cukormázas maszlagok és a túlzó nacionalizmus felett, nem vagyok érzékelten. Nem tagadom meg a gyökereimet. Nem tagadhatom le az elődeim történeteit, még akkor sem, ha ezerszer, ha unalomig meg kell hallgatnom őket. S nem tagadhatom meg azokat az érzéseket és eseményeket sem, amiket én éltem meg. Nem tagadhatom le a vajdasági magyar létem mellett a rákóczis, a katolikus, a filmes, a matekos, a táncos, a biciklista, az író, a költő, a jelenleg munkanélküli, de a feladatait teljes szívvel, odaadással és lelkesedéssel űző, a túl sokat beszélő, a kíváncsi, a kedves, a rendetlen, a kövér, a százötven centis, a hanyag, a sírós, a szomorú, a vidám, a széles szájjal nevetős, a beteg gerincű, a néha kissé férfias és a többnyire nőies mivoltom. Mert ezek is egy-egy igen fontos részei az életemnek. Csak azt szeretném, hogy a létünket mindenféle hűhó, túlzás és fényűzés nélkül élnénk le. Legyünk Krisztushoz hasonlóan egyszerűek! Ne rágódjunk azon, mi elmúlt vagy ami eljő, és ne vádoljunk senkit a múltban elkövetett hibájáért, hanem kérjük Isten bocsánatát a saját bűneinkre és mások hibáira és próbáljuk megélni a jelen számunkra tartogatott szövedékét.
Persze legtöbbünk szeret rágódni a múlton, szereti szidni a másikat még azelőtt, hogy saját magát megvizsgálná. Ebben talán én is néha hibás vagyok. Sok anyaországi szidja Orbán Viktort és a kormányát a törvénymódosítások miatt. Sok határon túli magyar pedig az anyaországi szavazó polgárokat szidta 2004-ben, mert nem szavazták meg nekünk akkor a kettős állampolgárságot. A valóság persze az, hogy annál a szavazásnál sem az igenek (51,57%), sem a nemek (48,43%) nem érték el a 25%-os többséget (legalább 37,5% – 62,5% arányt kellett volna produkálni), így nem lehetett érdembeli döntést hozni az üggyel kapcsolatban. Szerintem senkit sem szabadna lehordani a sárga földig vagy az egekig felmagasztalni akár ebben a kérdésben, akár más kérdéskörben foglalt álláspontja vagy a végrehajtott döntései miatt. Nem csak Orbán és a brigádja, hanem minden egyes politikus hoz olyan döntéseket, amik valakik számára hasznosak, valakik számára pedig károsak. Ők is, mint minden egyes EMBER követnek el hibákat és csinálnak jó dolgokat is.
Talán csak nekünk, nem magyarországi magyaroknak volt fontos, hogy a kettős állampolgársággal, a szavazójoggal és a különféle támogatásokkal megsimogassák a fejünket, hogy újra közétek valónak érezhessük magunkat. Sok anyaországi úgy gondolja, hogy túlzás szavazójogot adni nekünk, hisz életvitelszerűen nem Magyarországon élünk, az adót se Magyarország felé számoljuk el és a különféle támogatások rózsaszín ködjében párszáz kilométerre Budapesttől máshogy látjuk a dolgokat. Mindenki söprögessen a saját portája előtt. Igaz a környező országokban élő 2,52 millió magyar számottevő összeg a szavazásoknál, de a döntő többség, 9,773 millió ember még mindig a jelenlegi Magyarország határain belül él.
Kérdem én, mi a különbség köztem és egy Európai Uniós parlamenti képviselő, egy kanadai nagykövet, egy olaszországi tévés tudósító, egy ázsiai missziós szerzetes, egy afrikai missziós orvos vagy egy Magyarországról Nyugat-Európába vagy Amerikába vándorolt, állampolgárságáról le nem mondott gazdasági menekült között kizárólag szavazójog szempontjából? Életvitelszerűen egyikünk se ott él, azon a közel kilencvenháromezer négyzetkilométeren, de mindannyiunknak van magyar szavazójoga. Hogyan lehetséges mindez?
Abban talán sok mindenkinek igaza van, hogy a jelenlegi magyar kormány apró pénzért vette meg a többévnyi uralkodását és a hatalmas támogatottságát a külhoni magyaroknak adott az állampolgársággal és a szavazójoggal, a nyugdíjasok Erzsébet utalványával és a szegények különféle segélyeivel. Utálni és szidni a másikat mindig lehet, de elfogadni és szeretni mikor tudjuk elkezdeni a másikat? Könnyű a barátot, a hasonló gondolkodásút, bőrszínűt, népcsoporthoz tartozót, politikai álláspontút és vallásút szeretni, de mikor kezdjük el azokat is szeretni, akik tőlünk merőben eltérnek, akiket a legegyszerűbb mindenkinek kiközösítenie, szidnia és utálnia?