Ház a kertünk végén

Összes megtekintés: 112 

BEVEZETŐ

– Azok a rohadt macskák! Megint azok a rohadt macskák! – szitkozódott morcosan Mária.
A helyzet ismerős volt Albert számára. A felesége ki nem állhatta a környék macskáit. Titkon még egyet is értett vele, mert őt is bosszantotta, hogy az állatok néha a teraszukra vizeltek.
– Hagyd már Mari! – erőtlen próbálkozás volt ez a férj részéről, hogy csitítsa feleségét.
A nő viszont nem csupán a terasz összepiszkítása miatt nem kedvelte a nyávogó állatokat. Valamiért egy idő óta a hideg rázta ki a hangjuktól. Földöntúlinak tartotta a visongatásukat.
Sokszor úgy tűnt számára, mintha az állatok egyenesen halálfélelemben agonizálnának. A legrosszabb mindig tavasszal volt, mikor a bagzási időszakban a hímek még harcoltak is egymással.
– Nem! Elegem van belőlük. Most hozzájuk vágok valamit.
Ezzel a végszóval a vékony, törékeny nő kiviharzott a lakásból. A terasz szélén álló seprűt felmarkolta, és a kert végében álló ház felé vette az irányt. Szélcsend volt, de a sebességtől, ahogy haladt, a pizsamájára kapott vékony fekete szatén fürdőköpeny lebegett a nő körül, ahogyan szőke vállig érő fürtjei is.
Az április végi, meleg, tavaszi este miatt arra számított, hogy egy egész falka macskát kell elkergetnie. A hangokból is úgy állapította meg, hogy valami macskabulit fog félbeszakítani.
Holdtölte volt aznap este. Hiába szállt már a Nap rég a horizont alá, az éjszaka így is fényes volt. A ház elülső teraszáról az utcát és a kertet is be lehetett látni, de utóbbit csak gyengén világították meg a terasz és az utca lámpái. Ha elég ideig bámult az ember a sötétbe, egy idő után megszokhatta a szeme a fényviszonyokat és még a legsötétebb éjszaka is lehetett látni a kert végén álló vendégházat.
A hátsó kis ház már használaton kívül volt mikor a Frézer család megvette a telken álló házat és a vele járó melléképületet, de Albert sokat foglalkozott vele. Csinosítgatta, apránként felújította. Elég ideje volt rá a fuvarozásból élő férfinek, és az ereje is megvolt hozzá. Először a tetőt cserélte le rajta, majd a nyílászárókat. Ekkoriban éppen a festéssel bajlódott. A ház közelébe a feleségét és a fiát se engedte. Eleinte azt mondta, hogy nem biztonságos, idővel pedig csak azt lehetett tőle hallani, hogy azt szeretné, ha már teljesen kész állapotában látnák. \”Minden egyes alkalommal mikor színházba megyünk, hisztizel, hogy ne nézzek rád, amíg nem készültél el rendesen, de ha én ezt egy házról mondom, akkor már egyből házsártos vagyok.\” Mária és Krisztián már fejből tudta ezt a mondatot, hiszen azt már hat éve szinte minden héten hallották, legalább egyszer. Az utóbbi időben, kissé gúnyolódva, már ők is fejezték be Albert helyett, mikor belekezdett.
A nő csak a kerttel foglalkozott és a kis viskó elé is gyönyörű rózsákat ültetett, amiket kövekkel vett körbe. Valahol azt olvasta, az éles kövek megakadályozzák, hogy csigák lepjék el a virágokat. Hasznos tanácsnak bizonyult, mert a rózsái meg is hálálták a gondoskodást.
Az ingatlan megvásárlása óta egész szépen rendbe hozta
Albert. Akkor kerestek maguknak egy családi házat vidéken, mikor Krisztián még csak hét éves volt. \”Valahol futkosnia kell ennek a gyereknek, de ezektől a panelok közötti parkoktól a hideg ráz ki. Minden este ott randalíroznak és piálnak azok a suhancok.
Legutóbb még törött üveget is láttam. Krisz majdnem el is vágta az egyikkel a kis kezét, mikor egy mellett elesett. El kell innen költöznünk!\” A férj egyet is értett a feleségével.
Albert szinte azonnal beleszeretett a házba, ami a városhoz közeli faluban állt. Igazából közigazgatásilag nagyközségnek hívták, de a városiak szemében ez is falu volt. Néha még a helyiek is faluként hivatkoztak rá és a szidásában sem finomkodtak, de jaj volt annak, aki nem helyi lakosként rosszat mert szólni, vagy falunak degradálta szeretett kis településüket.
A műveltebbek azt mondanák rájuk, hogy Cyrano karikatúrái ők, akik önmagukat szidhatják, de másnak vérét ontják, ha az a lokálpatrióta becsületükbe gázol. Az egészben talán a legviccesebb, hogy a községnek még a nevében is szerepel, hogy falu, így ettől a bélyegtől Lajosfalva sosem szabadulhat meg.
A hatezer főt számláló község egyik mellékútjának a végén állt az emeletes családi ház. Mögötte egyből egy erdő kezdődött, amin keresztül a kanyarodó főútra lehetett kilyukadni. Az élet igazából az út túloldalán kezdődött, ugyanis azon a részen feküdt a focipálya, az egyetlen nagy játszótér, és a legtöbb kocsma is.
Mária, kezében a seprűvel, átvágott a füves kerten és egyenesen a vendégház felé tartott. Még messze volt a háztól, mikor a melléképület résnyire nyitva hagyott ajtója mögül hangos nyivákolás hallatszott, majd egy macska, a maga sajátosan kecses és heves mozdulataival rohant ki, egyből az erdő felé véve az irányt. A nő a hirtelen mozgó árnytól meglepődve egy pillanatra megdermedt, és maga elé kapta a seprűt, készen állva a védekezésre egy esetleges karmokkal tarkított támadástól. Pár másodpercig várt, hogy több macska is kiszalad-e még a házból, de mikor nem észlelt mozgást, tovább haladt a ház felé, hogy becsukja az ajtaját. Már egészen közel ért a házhoz, csak pár méter választotta el tőle, mikor lábdübörgést hallott az épületből. A nő ismét ledermedt, majd a látványtól, ami kirontott az ajtón, felsikoltott.
A vékony fiún hosszú szárú farmer, szakadt fehér póló, és fekete edzőcipő volt. Pontosan azokat a ruhákat hordta, amiket a szülei a rendőrségnek megadtak, hogy mit viselt, mikor eltűnt.
Az ajtón át az udvarra rontva Máté szemben találta magát a seprűvel felszerelkezett nővel. Ijedtében ő is ugyanúgy ordított, mint a nő. Hangja összecsendült a nőével. A testében végigfutó adrenalintól nem is figyelt rá, hogy a nő is ordított. A pillanatban mikor meglátta őt, egyből hátra hőkölt. Az ajtó küszöbében megbotolva elesett. A fiú szülei és a rendőrség már egy hete a gyereket kereste, az arcával volt teleplakátozva a falu. A nő leengedte maga mellé a seprűt és megindult a fiú felé.
Mindössze kilenc éves volt a gyerek, az elmúlt héten mégis megjárta a poklot. A kezében seprűt tartó nő látványától összerezzent és elképzelte miféle fájdalmak várnak rá, ha ütéstávolságba kerül. Minden bátorságát, ami még maradt benne, összeszedte és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Nem segítségért kiáltott. Igazából értelmes szó nem is volt az üvöltésében. Csak olyan hangos akart lenni, amennyire csak tudott. Mária a fülsiketítő gyerekhangtól egy pillanatra ismét lefagyott, de az a másodperc pont elég volt Máté számára, hogy felugorjon a földről és a ház mögötti erdő felé szaladjon. Vissza se nézett, hogy a nő üldözi-e, csak futott, de olyan gyorsan, mint még életében soha.
A nő pár másodpercig habozott, majd a gyerek után eredt.
Máté nem volt egy edzett gyerek. A tornasorban ő volt hátulról a második. Azért a második, nem a legszélső, mert az utolsó gyerekkel egy magasságú volt, de a névsorban előrébb szerepelt.
Kisebb és gyengébb a korához képest, ezúttal mégis rekordot döntött volna futásban.
Hiába volt az éjszaka fényes, az erdő fáinak sűrű lombjaitól alig lehetett látni valamit. A keskeny ösvény melletti szúrós bokrok ágai az arcába és a fejét védő karjaiba vágtak. Hallotta ahogy mögötte, némileg lemaradva fut a nő és szitkozódik.
– A büdös francba már!
A szatén köpeny egy ágban akadt meg, ami ki is szakította azt.
Mária a lendülettől a földre esett. Káromkodott egyet, majd lerántva a köpenyét újra futásnak eredt, de a kis szökevényt már csak a főútnál érte utol, mikor már késő volt.
Máté kiért az erdőből, de ez csak onnan tűnt fel neki, hogy már nem csapódnak a karjának éles ágak, amik vért serkentenek belőle. Lenézett a karjaira, ami karcolásokkal és vágásokkal volt teli, majd a cipőjére, amit sár borított.
Az utolsó busz sofőrje ritkán volt kipihent és annál is ritkábban volt józan. Gáspár olyan hétköznapokra volt beosztva mikor csak egy-két utas szállt fel a buszra. Igazság szerint a legtöbb esetben teljesen üres volt a járat. A cégnél már arról is tanácskoztak, hogy megszüntessék a járatot, és ezt a sofőr is jól tudta. Mikor beért a faluba, már csak az járt az eszében, hogy tíz perc múlva lerakhatja az Ikaruszt és bedobhat a végállomáshoz közeli kocsmában az ivócimboráival néhány felest. A történethez az is hozzátartozik, hogy már a járat indulása előtt megivott két kis pohár barackpálinkát. A falu főútján járva már nagyokat pislogott. Az utolsó kanyar jött, ami után már csak egyenesen kellett hajtania, és ha a falu végére ért volna, le is állíthatta volna a motort. A kanyarban az út bal oldalát világították meg a fényszórók, de a fehér pólós gyereket így is észrevette. Nem lehet tudni mi történt volna, ha nem iszik, vagy ha nem annyira fáradt, de a kormányt végül nem rántotta el, csak a dudát nyomta, mint egy félőrült.
A fiú a cipőit bámulta. Az járt az eszében, hogy mit mondott neki róluk az anyja. \”Jobban vigyázz rá, mint a szemed fényére, mert egy heti béremet hordod most a lábadon. Ha elszakítod, vagy elhagyod, szíjat hasítok a hátadból! Megértetted?\” Csak a busz dudálásának hangjára eszmélt rá, hogy az út közepén áll.
Mária látta a fényszórókat, hogy Máté az út közepén áll és a süvöltő duda hangját is hallotta, de túl messze volt még ahhoz, hogy el bírja rántani a gyereket a busz elől.
– MENJ ONNAN! – üvöltött rá kétségbeesetten a gyerekre.
A fiúnak viszont már nem maradt ideje elugrani a busz elől.
Életében utoljára a nő üvöltését hallotta, majd a saját csontjainak roppanását.
A busz hirtelen fékezett, de túl későn. Elcsapta és megölte a sofőr a gyereket. A csikorgó kerekek füstöltek, majd a busz hátulja pontosan ott állt meg, ahol korábban még a vékonyka fiúcska bámulta a cipője orrát. Mária az út melletti földre roskadt.
Felnézett és az út túloldalán a saját fiát, Krisztiánt pillantotta meg.
A tizenhárom éves fiú a barátaival töltötte az estét. Titokban benyomtak pár sört a falu legnépszerűbb kocsmájában. Nem mintha idősebbnek tűnt volna a koránál. A szőkésbarna rövid hajú, sima arcú kamasz sportos testalkatú volt, de így is egy tipikus kiskamasznak nézett ki. Pár másodpercig csak maga elé bámult, majd összegörnyedve a lábai elé hányt.

ELSŐ FEJEZET

Krisztián irodájának modern berendezései és hatalmas ablakai árulkodóak. Arról beszélnek, hogy a szobában dolgozó személy pragmatikus és koncentrált. A fiatal adatelemző nem véletlenül rendezte be így. Azt a hatást akarta elérni, hogy a betévedő emberek kényelmetlenül érezzék magukat, és ne akarjanak ott sokáig időzni. Utálta mikor valamelyik, a szemében és talán a valóságban is, inkompetens kollégája olyan feladatot sóz rá, ami nem az ő területe.
– Komolyan olyan üveg dohányzóasztalt és kényelmetlen fém széket akarsz magadnak, amin lehetetlen egy jót kefélni? – kérdezte az iroda berendezésekor Krisztiánt főnöke és egyben volt egyetemi barátja.
– Nem. Magamnak azt a bőr forgószéket vetetem meg veled. Ezek a szobába belépő kollégáknak lesznek.
– Értelek – röhögött fel Alex, aki már jól ismerte barátja észjárását.
Alex nem sokkal az egyetemi tanulmányainak befejezése után alapította meg a cégét, az apja anyagi támogatása mellett.
Reklám és társadalomkutatásokat végeznek, méghozzá sikeresen. Üzleti és pénzügyi sikereik nagyban köszönhetőek Alex megnyerő beszédének. Az egyetemen is leginkább átdumálta magát, az elemzésekhez kevésbé értett. Mikor a cég még csak egy kósza gondolat volt a fejében, már akkor tudta, hogy Krisszel akar együtt dolgozni. Jól ismerte barátját, tudta róla, hogy vele ellenétben ő profi a szakmájukban. Együttes erővel már az első évet olyan szintű nyereséggel zárták, hogy vissza is tudta apjának fizetni a pénzt, amivel kisegítette őket az elején.
Krisztián csodálta a barátja lazaságát, ahogyan csak egyszerűen átsétál az életen. Az egyetemi éveket csak az ő segítségével bírta ki. Bár ezt sosem mondta el neki, de úgy sejtette Alex is tud róla, hogy nélküle beleőrült volna a rengeteg tanulásba és vizsgába. Plusz, mindig is úgy érezte, hogy kellően meghálálta a fiúnak a segítségeit azzal, hogy az írásbelikre felkészítette.
Emellett azt is sejtette, hogy Alex is hasonló irigységet érezhet az ő tudása iránt. Ha tehette volna, azt a tudást is megosztotta volna barátjával, de az inkább tehetség volt, mintsem egy elsajátítható képzettség. A számok egyszerűen összeálltak előtte.
Történeteket látott mögöttük, az adathalmazok valósággal beszéltek hozzá. Az ilyesmit képtelenség úgy elmagyarázni, hogy ne tűnjön az ember teljesen őrültnek.
A lényeg mindkettőjüknek az, hogy a dolog működik. Még csak huszonöt évesek, mégis egy olyan sikeres vállalkozást vezetnek, ahol rajtuk kívül még húsz embernek van munkája.
Napi teendők sora vár Krisztiánra, mikor délelőtt beér az irodába. A modern, kívülről csupa üveg, nyolcszintes belvárosi irodaház ötödik emeletén helyezkedik el a cég. Nem egy felhőkarcoló, mégis azokat idézi. Az adatelemzőnek minden egyes alkalommal, mikor kívülről megcsodálja az épületet, felsejlik az emlékeiből egy olvasmánya, miszerint Magyarországon lehetetlen is lenne olyan hatalmas óriásokat építeni, mert a talaj szerkezete miatt elsüllyednének.
Az előcsarnok pultja mögött álló idős portás már név szerint, de tisztelettudóan köszönti. Bár Krisztián többször is felajánlotta neki, hogy tegeződjenek, valahol simogatta a büszkeségét, hogy uramnak szólítják fiatal kora ellenére. Az erőt és hatalmat jelenti ez neki.
– Frézer Úr! – biccent Krisztián felé a portás. – Pocsék egy őszi idő van kint, ha jól látom.
– Ahogy mondja Heller Úr! – biccent vissza a portásnak a férfi.
Már tovább is haladna, de az öreg még utána szól.
– Ma sajnos nem működnek a liftek.
– Megint? Ez már az harmadik a hónapban, pedig még csak tizedike van – felel Krisztián némi bosszúsággal a hangjában, majd szájától az álláig megsimította divatosan trimmelt szakállát, ami már egyfajta szokásává vált, mióta szakállt növesztett.
– Elnézést a problémáért, mihamarabb megpróbáljuk orvosolni.
– Semmi gond. Csak nem úgy indul a reggelem, ahogy szeretném.
Nem volt ritkaság, hogy a liftek meghibásodtak. Hiába volt az épület még csak pár éves, az elektromos szerkezetek időrőlidőre felmondták a szolgálatot. Mindig a kivitelezőt hibáztatták, az pedig állandóan megesküdött, hogy a legjobb minőségű termékeket szereltette be, és azt is sűrűn hangoztatta, hogy más épületekben ezek tökéletesen működnek. Egy alkalommal még Krisztián is beszélt vele. A vállalkozó röhejes kifogása ezúttal is visszacsengett a fülében. \”Az épület elhelyezkedése lehet a probléma forrása. Lehet, hogy valami mágneses mezőben van, de olyat is hallottam már, hogy azokon a helyeken vannak ilyen problémák, ahol a halottaink szellemei kísértenek.\”
A férfi már hozzászokott a sűrű meghibásodásokhoz, csak azokat a reggeleket rühellte, amikor másnaposan kell megmásznia a lépcsőházat és ez a reggel pont ilyen. Ami azt illeti, több ilyen reggele is volt, mint amennyit egy rendesen dolgozó ember bemerne vallana.
Az iroda egyetlen hatalmas egybenyitott térből és a terem végében az épület sarkát elérve két kisebb szobából áll, amiket gipszkarton falakkal választottak le és szét egymástól. A babzsákfotelokat, az ergonomikus forgószékeket és a laptopok tömérdek mennyiségét felsorakoztató asztalokat az oldalsó padlótól plafonig tartó üvegfalon áttörő napfény világítja meg. Az iroda közepére még két színes hintát is felfüggesztettek, így az egész helyről ordított, hogy egy fiatal startup vállalkozásnál jár az ember.
Alexnek még a helyiség végéből is egyből feltűnik, hogy az ajtón belépő barátja irgalmatlanul másnapos. A szőke fiú az irodája ajtajának támaszkodva betölti a hangjával a teret.
– HÉ, NAGY K! VONYÍTOTTAK A MACSKÁK REGGEL?
Az ordításra többen is felfigyelnek és elmosolyodnak, de az éles hang késként hasít Krisztián fejébe. Úgy érzi, hogy az agya pillanatokon belül szétloccsan.
A másnapos férfi komótosan a zsebébe nyúl, előveszi a telefonját és nyelvtani helyességre egyáltalán nem ügyelve a következőt pötyögi be: \”mi lene ha nem lenel parast?\”
Az iroda másik felében pittyeg Alex készüléke. Rápillant és mosolyra húzza a száját, majd hívogatóan int Krisztiánnak és visszalép a saját irodájába. Krisztián szobájával ellentétben ez az iroda a kényelmet és lazaságot sugározza.
Csak az ajtóban áll meg a fiú, nem igazán akar bemenni Alex irodájába.
– Tudod, amikor ilyen vagy, mindig elgondolkozok rajta, hogyan lettünk mi barátok. – Az őszinte szavakat a másnapos férfi egyáltalán nem szánta bántónak, csupán gondolkodás nélkül beszélt.
– Az lényegtelen. Az én nézőpontomból ez a tökéletes kapcsolat. Ha én nem lennék, te még mindig szűz lennél, fordítva pedig én buktam volna ki már az első évben az egyetemről. Ha nem szeretném ennyire a pinákat, azon is elgondolkoznék, hogy elvegyelek.
Krisztián fejében az a kósza gondolat fut át, hogy barátja néha meglepően bölcselkedő tud lenni, de csak a saját maga hedonista módján.
– Miért te vennél el engem? Miért én lennék a feleség?
– Mert a sztereotípiák nem véletlenül léteznek – érkezett a váratlanul értelmes válasz Alextől.
Óvatos és lassú fejcsóválással jelzi Krisztián, hogy a beszélgetésnek az ő részéről vége, az irodája felé fordul, de Alex még utána szól.
– Várj! Nem is tudod miért akartam veled dumálni.
– Mondd gyorsan! Egy rakat meló vár rám, amiknek szeret-
nék minél hamarabb a végére érni.
– Miután te leléptél azzal a kiscsajjal, az amcsik felhívtak. Minket választottak. Miénk a kutatás.
Pár pillanat kell Krisztiánnak, mire az információ hibátlanul eljut az agyának abba a szegletébe, ahol értelmezni is tudja azt.
– Akkor így utólag, azt hiszem illene elismernem, hogy igazad volt. Valóban megérdemeltük a tegnap esti piálást a rengeteg meló után.
– Igazából már délután sejtettem, hogy meg fogjuk kapni, mert kaptam egy fülest a többi pályázóról, de nem akartam elmondani, amíg nem volt tuti.
– Ezt be kell jelentenünk.
– El vagy késve haver. Az email, amiben délre összehívtam az embereket, már reggel kiment. Két óra és meg is ejtjük a bejelentést, addig szedd össze magad! Vagy ha van kedved, azt is elmesélheted, hogy milyen volt a csajjal.
– Kösz, de inkább az elsőt választom.
Ezzel Krisztián az irodája felé veszi az irányt és bezárja maga mögött az ajtót. Egy nagy pohár vizet tölt magának, amitől a megváltást várja. A laptopját bekapcsolva egyből a déli megbeszéléssel kapcsolatos értesítő fogadja. A délig fennmaradó két órában bele is veti magát a munkába, ami miatt némi izgalom is elfogja. Az új melók és kutatások elején mindig ezt érzi. Az újdonság varázsa, mikor még nincsenek meg a válaszok, misztikusnak hat számára. Onnantól válik unalmassá, mikor már csak számok sorakoznak egymás után. A szakterületén sokan inkább azt élvezik, mikor már a meglévő adatokat elemezhetik, de számára onnantól, hogy már látja a számokat, minden egyértelművé és unottá válik.
A déli bejelentésre az a terv, hogy Alex beszél inkább, egyébként is ő szokott a beszédesebb lenni. Az iroda összes alkalmazottja a hatalmas terem végében, a két lezárt irodarész előtt gyűlik össze. A két vezető egymás mellé áll. Mindenki érzi, hogy valami jó dologról lesz szó. Nem csak a főnökeik arcán virító levakarhatatlan mosoly az árulkodó. Egyszerűen az ilyen alkalmakkor van valami a levegőben. Eshet kint az eső, fújhat a szél, a falakon belül mégis minden sokkal szebbnek látszik.
Mintha az egész kis világuk atmoszféráját áthatná a pozitív energia, ami az emberekből árad.
Alex színpadias és karizmatikus stílusban kezd a mondandójába:
– Olyan hírünk van, amitől garantálom, hogy nem csupán a nap hátralévő részében, hanem az egész évben madarat lehet majd mindenkivel fogatni.
A fiatal cégvezető jól ért ahhoz, hogyan adja el azt, amit mondani akar. Pár másodperc szünetet tart a hatás kedvéért, majd folytatja:
– Az amcsik szerződnek velünk!
A bejelentést üdvrivalgás fogadja, mert mindenki tisztában van vele, hogy ez a szerződés a cég jövőjét alapozza meg.
– Persze ez rengeteg munkát, de még több pénzt is jelent.

Krisztián telefonja a barátja mondatának közepén kezd csörögni. Rápillant a kijelzőn megjelenő ismeretlen számra, majd
Alexra néz, aki biccent egyet, jelezve, hogy vegye fel nyugodtan. A férfi fel is veszi a telefont, miközben besétál a szobájába.
Innentől a bejelentő beszédből csak foszlányokat hall, mert inkább a hívó hangjára figyel.
– Halló! Frézer Krisztián vagyok.
– Üdvözlöm Uram! Nagy Ágnes vagyok, a Szegedi Tudományegyetem kardiológiai osztályáról. Az apja szívrohamot kapott, behoztuk őt. Szívritmus-szabályzót ültetünk be neki, ami azt jelenti, hogy egy ideig otthoni ápolásra fog szorulni. Már nincs életveszélyben, de egy ideig oda kell rá figyelni.
Krisztiánnak kalapálni kezd a szíve arra a mondatrészre, hogy az apja szívrohamot kapott. Egy percre megszűnik körülötte a világ. A szobáján kívüli ünneplésből már semmi sem jut el a tudatáig. A telefonban tovább beszélő nő hangja egyre jobban elhalványul, miközben ő gondolatban a múltba réved.

***

Tizenhárom évesen az egyik legnagyobb áldás, mikor az utolsó tanórák elmaradnak. Minden gyerek hevesen és gyorsan pakolt el. Csak bedobálták a holmiikat a táskájukba, hogy azt felkapva egyből rohanjanak kifele az épületből. Ahogy közeledik a nyári szünet, úgy az ilyen napok egyre inkább felértékelődtek a diákok szemében. Mintha egy kis ízelítőt, egy előzetest kaptak volna a rájuk váró szabadságból. Krisztián is hasonló hévvel haladt kifelé barátai társaságában az iskolából.
– Cigi a templomkertben? – kérdezte a társaságtól Tamás, a kis csapat önjelölt vezére.
A magas barna hajú fiú, a népszerű diákok egyike. Jól focizott, és jól tanult, de utóbbit csak annak köszönhette, hogy mindig csalt. Az iskolai papírgyűjtések során jött rá a társaság, hogy néhány korábbi diák a témazáró dolgozatok füzeteit is kidobálta, amiben már a tanárok által kijavított válaszok is benne voltak. Ez volt az első titkuk. Ez kovácsolta őket össze szétválaszthatatlanná. Ez, Tamás akaratossága és a későbbi titkok.
– Naná! Lépjünk! – jött a laza válasz Balázstól, és Zolitól, de Krisztián csak vállat vont és belenyugvóan velük tartott.
Ahogy az iskolaudvaron a hátsó kapu felé tartottak Krisztián kicsit lemaradt, és az épület oldalánál lévő padokon ülő fiút nézte. Gergő egyáltalán nem olyan volt, mint ők. A sportokban is béna volt és a tanulásban sem jeleskedett. Egy igazi vesztesnek tartották, de ahogyan magában ült a szabad tavaszi délutánon, az némi szánalmat ébresztett a fiúban.
Kósza gondolatként átfutott rajta, hogy elhívja őt is, lógjon velük, de hamar tovaszállt az egész, mikor a már előre haladt barátai visszaszóltak.
– Gyere már Krisz!
A fiú utánuk futott, a templomkertben érte utol a haverjait.
Minden évszakban gyönyörűen festett a parkosított főtér. Telente, az adventi időszakban minden hétvégére felállítottak egy kis színpadot, ahol a helyi iskola kisdiákjai énekeltek karácsonyi dalokat. Az év többi időszakában pedig a hatalmas fákkal övezett régi épület egyszerűen káprázatos volt. Maga a templom nem volt túl nagy, sőt, a közeli város nagy fogadalmi templomához képest aprócskának tűnt. Csupán tíz padsor, egy kis oltár, de annak a pár helyi idős asszonynak, aki vasárnaponként ellátogatott oda, bőven elég volt. Ami miatt viszont a helyi fiatalok kedvelték a helyet, az a templomot körülölelő rengeteg bokor és fa volt. Megadták a kellő nyugalmat, mégis a falu közepén volt. Ez volt a tökéletes hely azoknak a srácoknak, akik együtt akartak bandázni.
Krisz, és Tomi felültek az egyik pad háttámlájára, Bazsi és Zoli pedig előttük álltak. Egy-egy doboz cigi volt náluk. Heti egy doboz bagót vettek és csak akkor pöfékeltek, mikor együtt lógtak. A főtér mellett elhaladó kocsikból csak annyit lehetett látni, hogy pár fiatal a park közepén beszélget, de még a tér mellett elhaladó kerékpárútról is csak az látszott, hogy pár srác cigizik. Hogy pontosan kik, azt nehéz lett volna megmondani, de ez is volt a park egyik fő erénye. Ugyanis, ha valamelyik tanár beazonosítaná őket, otthon biztosra vehettek volna egy alapos fejmosást és talán egy pofont is a bagózás miatt.
A falut átszelő főúton egy kamion haladt át. A fiúk hirtelen mind Krisztiánra néztek. Tekintetükből is kiolvasható volt a kérdés, de Tamás fel is tette azt.
– Ez a faterod volt?
– Ja. – A kurta választ mind jól értették. Tudták, hogy sokkal több bújik meg az egyszerű helyeslés mögött.
– Hazamész?
– Azt kéne, de rohadtul nem akarok. Alhatok ma este inkább nálatok? – Krisztián Tamás felé fordult, de egyből érezte, hogy mi lesz a válasz.
– Amikor csak akarsz haver.

***

A telefon túloldalán beszélő ápolónő már harmadjára kérdez vissza.

– Frézer Úr! Értette, amit mondtam? Be tud jönni az apjáért?
– Igen, igen, persze. Azonnal indulok – feleli zavartan a férfi.
Amint kinyomja a hívást, Alex már kérdően néz rá az ajtóból.
– Valami baj van?
Valóban kérdeznie se kellett, Krisztián arcára mindig kiültek az érzelmei és gondolatai. Alex fejében az a gondolat fut végig, hogy a barátja hogyan verheti el mindig pókerban, ha egyébként állandóan látni rajta, min forognak az agytekervényei.
– Az apám. Szívrohamot kapott – nyögte ki rezignáltan Krisz, anélkül, hogy ő maga is teljesen felfogta volna, hogy mit jelenet ez a mondat.
– Basszus! De, jól van? Vagy… – a kérdés még fejben is hülyén hangzott, de kimondva egyenesen morbidnak tűnik.
A rossz híreket kapott férfi csak maga elé bámul a földre, majd barátja szavaira felkapja a fejét. Eddig nem gondolt a halálra. Pusztán betegségként tekintett a szívrohamra, nem pedig úgy, ami a halál előfutára lehet.
– Igen, vagyis nem, de nem halt meg.
Csend ül a szobára. Kint, a tágas térben pezsgő durran, ünneplés hangjait hallani, de a két férfi között komor csend feszül.
– Hazamész?
– Azt hiszem. Vagyis, azt kéne, de fura módon, amikor meghallottam mi történt, egyből egy olyan emlék támadt fel bennem, hogy már gyerekkoromban sem akartam apámmal együtt tölteni az időm.
– Figyu, haza kell menned. – Alex nem csupán együtt érző hangnemet üt meg, hanem még barátja vállára is teszi a kezét, nyomatékosítva ezzel mondandóját. – Ha történik valami, meg fogod bánni, ha most nem mész haza.
– Úgy érted, ha meghal? – teszi fel megrökönyödve a kér-
dést Krisztián.
– Igen, pontosan úgy értem.
– Máskor is lehetnél ilyen.
– Ezt, hogy érted?
– Tudod, empatikus.
– Más az, ha másnapos vagy és más az, ha az apád szívrohamot kap. – Alex hangjában a sértődésnek nyoma sincs.
– Nem ezt mondanád, ha olyan apád lenne, mint az enyém.

***

Csomagolás közben Krisztiánnak még mindig barátjának és főnök-kollégájának szavai visszhangoztak a fülében. „Ha történik valami, meg fogod bánni, ha most nem mész haza.” Majd a munkára gondol. Abban maradtak, hogy pár napot nélküle is kibírnak, ha pedig tovább kell vidéken maradnia, egy ideig távmunkában dolgozik a cégnek.
Összevissza járkál a másfél szobás belvárosi albérletben, amiről rühellte ha valaki úgy hivatkozott rá, mint albi. A katonás rend ellenére igazi kis legénylakás hangulat uralkodik az egészben. A nappali közepén fekszik az utazóbőrönd, amibe Krisz a fürdőből, és a szobájából dobál holmikat. Gondolkodás nélkül mindenfélét bepakol. Sietni szeretne, ezért inkább úgy van vele, ha majd valami hiányzik, később megveszi. A szomszéd lány a konyhát és a nappalit elválasztó oszlopnak dőlve ácsorog.
\”Pszichológusok azt mondanák a fajtádra, hogy munkamániás.\” Violetta kegyetlenül őszinte tudott lenni, de Krisz pont ezt szerette benne. Azután egy héttel állapította meg ezt a fiúról, mikor az a szomszédja lett. Néha összejártak munka után meginni egy két pohár italt, és feszültség levezetésnek az ágytornától sem riadtak vissza. Tipikus harmadéves bölcsészhallgató lány. Szereti a jó borokat, az alternatív-rockzenét, és a kötöttségek nélküli szexet egy sármos férfival.
– Milyen hely egyébként Lajosfalva? – kérdezi a lány őszintén, abban a reményben, hogy kicsit jobban megismeri a partnerét.
– Pont olyan, amilyennek a neve alapján gondolod. – Megvetés, szégyenkezés és valahol undor is megbújik a férfi szavai mögött.
– Három utca, nyolc kocsma?
– Majdnem. Kicsivel több utca és csak egy olyan kocsma, ahova te is beülnél.
– Te kajak sznobnak nézel? – A lány nevetéséből érezni lehet, sértődésről szó sincs. Jól tudja Krisztián hogyan értette ezt, de szeret vele így szórakozni.
– Nevetsz, de egyszer beülsz egy igazi falusi késdobálóba és rájössz, hogy nem vicceltem.
– Hogy lehet egy olyan nevű helyen, mint Lajosfalva, egyáltalán késdobáló kocsma? Ilyen hülye névvel csak olyan hely lehet, ahol mindenki ismer mindenkit és a legrosszabb dolog, ami valaha történt, hogy Ici néni macskáját elcsapták.
Félbehagyja a pakolást és a férfi a nő felé fordul. Arckifejezésétől a lány ereiben megfagy a vér. Sosem látta a szomszéd srácot még ilyen sötét és komor tekintettel.
– A név nem minden. Igen, mindenki ismer mindenkit, de nekik is vannak titkaik, az idegenekkel pedig egyáltalán nem kedvesek.
– Jesszus! Veled menjek? – komoly hangra váltott vissza, hogy a férfi is komolyan vegye a kérdését.
– Vizsgáid lesznek, én meg nem tudom meddig leszek oda.
Emiatt, miattam ne halassz egy félévet.
– Vigyázz magadra!
Egy puszit nyom a férfi szájára, és szorosan átöleli. A férfi felnyírt hajába túr és elréved gesztenyebarna szemében. Krisztián lenéz a lányra, és azon kezd morfondírozni, hogy talán túl komoly lett a kapcsolat.
– Semmi hülye ötleted ne támadjon ettől! – Violetta ezzel enyhén eltolja magától a férfit.
– Tényleg minden kiül az arcomra, ugye?
– Egy nyitott könyv vagy. De nyugi, ez jó, legalább nem kamuzol.
A lány még egy utolsó puszit dob a férfi után a levegőbe, mikor az elindul az autójával. Két órás út áll előtte, és Krisz már az elején sejti, hogy végig csak arra tud majd gondolni, milyen egy átkozott gyermekkora volt…

MEGJELENT: Reichenberger Rajmund: Ház a kertünk végén c. regénye
155 oldalon, puha borítóval.

https://holnapmagazin.hu/articles.php?article_id=15852


MEGRENDELHETŐ A SZERZŐNÉL

REICHENBERGER RAJMUND profilja a Holnap Magazinon és elérhetősége:
REICHENBERGER RAJMUND

MEGRENDELHETŐ A LÍRÁNÁL IS:
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/sci-fi-fantasy-krimi/reichenberger-rajmund-haz-a-kertunk-vegen

Szólj hozzá!