Új lakóink

Kis zebra pintyem halála után két nappal lementünk a madárboltba, megnézni árulnak -e pintyet. Lefelé menet kettős érzés volt bennem, nagyon hiányzott a madaram, trillázása nélkül üres volt a ház, s akárhányszor az üres kalitkára tévedt szemem, elkapott a sírás.
A zebra előtt várakozva öröm járta a szívem, milyen jó érzés, hogy egymás mellett mehettünk át a zebrán. Mikor átértünk a zebrán, megálltam a járdán egy fa árnyékában, még anya átszaladt a madárboltba. A lépcső miatt nem tudok bemenni a boltba. Kicsit elnéztem a járókelőket, az öltözékük nagyon eltérő. Június 2-a van, s még kellően hűvös van. Tavaly ilyenkor már meleg volt, most meg még sokan járunk kiskabátban, de a merészebbje rövidnadrágra vetkőzött.
Izgalommal töltött el a várakozás, hogy lesz-e madárka. Szívem azt súgta, hogy legyen, de bennem volt az aggódás, hogy nincsen.
Csak a papagájok rikácsoló hangját hallottam, amely betöltötte az egész utcát, s elnyomta a szemközti presszóban lévő emberek beszédét is. Végre jött anya, de arca a megszokott, semmi öröm nem látszott. "Na kaptál? – kérdeztem mit sem sejtve. "Hát persze, itt vannak a kis dobozban!" – vette is elő a kilugalt dobozkát. Ezeken a kis lyukakon kaptak levegőt, amíg haza nem értünk. Anya áttette a dobozkát a hátizsákomba, s boldogan elindultam velük a sétány felé. Mindig arra szoktam hazamenni, így kikerülöm a forgalmat. „Ne féljetek madárkáim, vigyázok rátok, nemsokára hazaérünk." Csendben voltak, pontosabban egy hangot sem hallottam, mert Isten szép madarai túl zajosak voltak. Nemsokára jött anya is, aki elég hamar végzett a postán.
Otthon újra előkerült az üres kalitka, és anya óvatosan kiengedte az ijedt madárkákat, ők pedig elfoglalták méltó helyüket, és pár óra alatt vékonyka hangocskájuk betöltötte házunkat.
2020. június 12.

Szólj hozzá!