Én még ismertem Bollók Tatát – így hívta mindenki a mokány kis öreget -, aki kedélyes, mindenkivel szót értő ember volt. Nagyon szerette a gyerekeket, s ha tehettük, mi is kerestük vele a kapcsolatot, mert sokat tanulhattunk tőle. Asztalos mester volt, és műhelyébe bárki bevetődhetett, munka közben szívesen beszélgetett vele. Csak akkor komorult el tekintete, ha a fia került szóba, mert a Huba gyerek rendkívül nagy érdeklődést mutatott a pénz iránt, ám azzal fordított arányban viszonyult a munkához. Hiába szerette volna az öreg Bollók Hubára hagyományozni a műhelyét, egy szem gyermeke irtózott a kétkezi munkától, és azt hajtogatta, ésszel könnyebb pénzt keresni.
Arra számított az öreg Bollók, hogy taníttatja a fiát és ivadéka valóban ésszel keresheti a kenyerét. Ám Huba a tanulást kínszenvedésnek érezte, és csupán a beígért atyai pofonoknak köszönhetően tette le az érettségit, igaz, azt is másodszorra, közepes eredménnyel, így a felsőoktatási képzése még az előtt dugába dőlt, mielőtt megkezdődhetett volna.
Tény, hogy a pénzkeresést illetően felnőtt korára sem változott az álláspontja. Stabil állást keresett, amelyben nem kellett inaszakadtáig dolgoznia, sőt, kicsit ügyeskedve, szép plusz keresethet juthatott. Kipróbált néhány foglalkozást, míg végül a műtőssegédnek állt, és immár harminc éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik. Mondhatnám, hogy szorgos munkájával kivívta kollégái megbecsülését, ámde az esetben hazudnék. Valójában nélkülözhetetlenné tette magát, mindaz orvosok és nővérek, mind a betegek körében, holott semmi különöset nem csinált, pusztán meghallgatta őket, vagy kihallgatta a beszélgetéseiket – kinek, hogyan tetszik – és szemérmes mosollyal a szája sarkában felajánlotta az illetőnek a segítségét, legyen az bármi, aminek hiányát érezte. Az orvos igazgatón kívül nem volt a kórháznak olyan orvosa, akinek ne szállított volna valamit, vidéki parasztsonkát, szalonnát, kolbászt, csirkét felpucolva, friss tojást, gyümölcsöt, savanyúságot vagy éppen ötvenvalahány fokos pálinkát, akár olyat is, ami gyümölcsöt még képen sem látott, de ütős volt. A betegeknek szabadidejében beszerezte és becsempészte a tiltott ételeket, akkora diszkrécióval, hogy az még a kezelő orvosoknak sem tűnt fel.
Néhány év alatt elfelejtették a vezetéknevét, mert ráragadt a Hozvisz Huba márkanév. Kuncsaftjai egymásnak adták a róla szóló információkat, nevezetesen azt, hogy az égadta világon mindent képes beszerezni, némi kis felárral és nagyon megbízható, mert sohasem pletykál, úgy hallgat, mint hal a szatyorban.
Munkabeosztása szerint huszonnégy óra munka után negyvennyolc óra szabadidővel rendelkezett, mely időtartam alatt kipihente fáradalmait és maradt ideje a megígért portékák beszerzésére is.
Megnősült, gyermekei születtek és bár anyagilag tisztességesen gyarapodott, külsőleg szerény, segítőkész embernek ismerték, aki sohasem nagyzolt, nem panaszkodott és nem dicsekedett. Továbbra is a fővárostól nyolcvan kilométerre lévő szülőfalujában lakott, tizenéves kocsival járt. Mindhárom lányát taníttatta, s mire befejezték tanulmányaikat, vett nekik egy-egy garzont, kinek-kinek ott, ahol elhelyezkedett.
Időközben a kórház élén többször vezetőségváltás történt, és lassan lefaragta ragadványnevét, és úgy emlegették, majd a Huba elintézi.
Arra számított az öreg Bollók, hogy taníttatja a fiát és ivadéka valóban ésszel keresheti a kenyerét. Ám Huba a tanulást kínszenvedésnek érezte, és csupán a beígért atyai pofonoknak köszönhetően tette le az érettségit, igaz, azt is másodszorra, közepes eredménnyel, így a felsőoktatási képzése még az előtt dugába dőlt, mielőtt megkezdődhetett volna.
Tény, hogy a pénzkeresést illetően felnőtt korára sem változott az álláspontja. Stabil állást keresett, amelyben nem kellett inaszakadtáig dolgoznia, sőt, kicsit ügyeskedve, szép plusz keresethet juthatott. Kipróbált néhány foglalkozást, míg végül a műtőssegédnek állt, és immár harminc éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik. Mondhatnám, hogy szorgos munkájával kivívta kollégái megbecsülését, ámde az esetben hazudnék. Valójában nélkülözhetetlenné tette magát, mindaz orvosok és nővérek, mind a betegek körében, holott semmi különöset nem csinált, pusztán meghallgatta őket, vagy kihallgatta a beszélgetéseiket – kinek, hogyan tetszik – és szemérmes mosollyal a szája sarkában felajánlotta az illetőnek a segítségét, legyen az bármi, aminek hiányát érezte. Az orvos igazgatón kívül nem volt a kórháznak olyan orvosa, akinek ne szállított volna valamit, vidéki parasztsonkát, szalonnát, kolbászt, csirkét felpucolva, friss tojást, gyümölcsöt, savanyúságot vagy éppen ötvenvalahány fokos pálinkát, akár olyat is, ami gyümölcsöt még képen sem látott, de ütős volt. A betegeknek szabadidejében beszerezte és becsempészte a tiltott ételeket, akkora diszkrécióval, hogy az még a kezelő orvosoknak sem tűnt fel.
Néhány év alatt elfelejtették a vezetéknevét, mert ráragadt a Hozvisz Huba márkanév. Kuncsaftjai egymásnak adták a róla szóló információkat, nevezetesen azt, hogy az égadta világon mindent képes beszerezni, némi kis felárral és nagyon megbízható, mert sohasem pletykál, úgy hallgat, mint hal a szatyorban.
Munkabeosztása szerint huszonnégy óra munka után negyvennyolc óra szabadidővel rendelkezett, mely időtartam alatt kipihente fáradalmait és maradt ideje a megígért portékák beszerzésére is.
Megnősült, gyermekei születtek és bár anyagilag tisztességesen gyarapodott, külsőleg szerény, segítőkész embernek ismerték, aki sohasem nagyzolt, nem panaszkodott és nem dicsekedett. Továbbra is a fővárostól nyolcvan kilométerre lévő szülőfalujában lakott, tizenéves kocsival járt. Mindhárom lányát taníttatta, s mire befejezték tanulmányaikat, vett nekik egy-egy garzont, kinek-kinek ott, ahol elhelyezkedett.
Időközben a kórház élén többször vezetőségváltás történt, és lassan lefaragta ragadványnevét, és úgy emlegették, majd a Huba elintézi.
Vannak ilyen ügyeskedő emberek, magam is ismerek néhányat. Pontosan ilyen tojás, szalonna, miegymást szállító egyént. Valamit mégiscsak jól csinálnak, hiszen lám itt is a család mindent megkapott… Tetszett az írásod! Éva