EGY UTOLSÓ DOBÁS

Összes megtekintés: 56 

Nagydarab, mosolygós szemű srácként ismertük Borzas (vagy más néven Gyapjas) Gazsit. Ez természetesen nem az anyakönyvezett neve volt, hanem a gúnyneve, mely a bongyorkás hajára utalt…
Már hosszú évekkel ezelőtt kezdett kihullani a haja, de akkor még nem sejtettünk semmit.
Rendszeresen részt vett a kerti partinkon, és anekdotázásával mindig feldobta a hangulatunkat. Csak nagyon ritkán ivott. Előbb arra gondoltunk, absztinens, vagy gyomorbeteg, és csak a mi kedvünkért iszik egy–egy üvegnyi sört, vagy egy–két pohár bort.
Egyik alkalommal nagyon rossz passzban volt, (eredetileg el sem akart jönni), de lányom kérésének eleget téve mégiscsak benézett hozzánk.
Nekünk, akik havonta–kéthavonta csak egyszer–egyszer láttuk, azonnal feltűnt, mennyire nyúzott, de leginkább az, mennyit fogyott az utóbbi időben. Természetesen senki nem vette a bátorságot (vagy volt annyira jól nevelt, hogy nem kérdezett rá), mi a csuda van vele?
Ő úgy tett, mintha semmi sem történt volna, vicceket és különböző történeteket mesélt, de szemmel láthatóan fárasztotta már a beszéd is. Aztán rákérdezett, mi van a bátyámmal? Szomorúan kellett közölnöm vele, hogy a kórház elfekvő részén van, és semmi esélye sincs a gyógyulásra.
További kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy sajnos, a tüdeje 75-80 %–a nem működik már, és már csak napjai, jó esetben hetei vannak hátra…
– Szerencsére én már vagy öt éve letettem a bagót, de a hátra lévő napjaim nekem is meg vannak számlálva. Áttétes agytumort diagnosztizáltak, max. egy–másfél hónapom van hátra! – s miközben ezt kijelentette, fanyar mosoly ült az arcán.
Nem tudtuk igazán elképzelni, hogy ez, az eddig oly életigenlő, bivalyerős harmincöt körüli fiatalember rövid idő múlva a föld alatt lehet…
S ettől a pillanattól kezdve csak a betegségeinkről, baleseteinkről, és a meglévő egyéb nyavalyáinkról beszélgettünk.
– De mielőtt még elvisz a kaszás, lesz egy utolsó dobásom! Azt hiszem, mától kezdve abbahagyom a rengeteg gyógyszer szedését, kivágom mindet a büdös francba, és csak a fájdalomcsillapítókat tartom meg.
Lehet, hogy ezzel saját magam fogom siettetni a halálomat, de ez a fájdalommal vegyes vegetálás nem élet! Inkább pusztuljak el egy–két héttel korábban, szabad akaratomból, mint gépekre kötve, azok sípolását, pittyegését hallgatva, a plafont bámulva néhány hónap múlva.
Kínlódjak még egy ideig? Nem, nem! Az én időm lejárt, a homokszemek leperegtek! – mondta kissé patetikusan.
De tudjátok, mit? A jövő hét szombatján gyertek át hozzám, addigra megkapom a beteg–ellátásomat, és iszunk egy nagyot!
Mi rábólintottunk, s ebben maradtunk.

Szombaton felszerelkeztünk elegendő „nedűvel”, és átballagtunk a hatodik utcában lakó Gazsi barátunkhoz. Mivel ő elsősorban az én gyermekeim ismerőse, most esett csak le, hogy én bizony még sosem jártam nála.
Míg mindannyian barátunk megjelenésére vártunk, elcsodálkoztam azon, milyen furcsa építésű házban lakik. Képzeljenek el egy annyira meredek telket, amelyen két lábbal biztosan nem lehetett volna megállni. Nem is tudtam elképzelni, hogyan nyírja/kaszálja a füvet egész nyáron át?
Megsaccoltam, s szerény számításom szerint, olyan 60–70 fokos szögben zuhant alá a telke.
A kerítése szélétől mintegy 8-10 méterre állt a háromemeletes ház, új nyílászárókkal, frissen bepucolva, de nem ez volt a különlegesség benne, hanem, hogy a kapujától nem vezetett lépcsősor a földszinti ajtajához, hanem egy vasbeton híd vezetett közvetlenül a tetőterébe!
A járdáról közvetlenül a tetőtérbe belépni kuriózumnak tűnt…
És ami még feltűnt, az a híd lepusztult állapota volt: a vaskorlát csupa rozsda, a hét mezőre osztott, és drótüveggel borított vaskeretek oldalai hiányosan, repedezetten–törötten várták a felújítást.
A beton tetején egykor oly szépen csillogó fekete–fehér metlachi (10×10 centis burkolólapok) most foghíjasan, színehagyottan búsultak bele a világba.
Úgy látszik, ennyire tellett Gazsi barátunk idejéből, pénzéből, és erejéből. Nem tartottam valószínűnek, hogy a görcsös fájdalmait félretéve elkezdene majd bármikor is tatarozni.
Többszöri próbálkozás után sem jött elő barátunk, ezért becsöngettem a szomszédba, hátha látták esetleg elmenni vásárolni, vagy éppen náluk tartózkodik.
Barátunk nem volt a szomszédban, viszont megtudtuk, hogy az utóbbi napokban egyre zárkózottabbá vált, és naphosszat ki sem tette lábát a házából. Viszont, nem egyszer jelentette ki nekik is, hogy csak várjanak, lesz még egy dobása. Egy utolsó, mielőtt itt hagyja ezt az árnyékvilágot!
Szerencsére, a szomszéd úr meg tudta adni Gazsink mobil számát, így rá tudtam csörögni. Végre kidugta kopasz fejét, és elnézést kért tőlünk, de egyrészt nem szól a csengője, másrészt nagyon erős fájdalmai vannak, ezért arra kért minket, halasztanánk el egy héttel a találkozót.
Míg dolgunk végezetlenül hazafelé bandukoltunk, azt próbáltuk kitalálni, miféle „nagy dobásra” szánta el magát „gyapjas–fejű” barátunk?
A legkézenfekvőbbnek azt tűnt, hogy esetleg – de csak így, feltételes módban –, rendbe teteti a hídját.
Neki már se életkedve, se jártányi ereje sincs cementes zsákokat cipelni, betont keverni, valószínűleg örül, ha legalább a fájdalmai időnként alább hagynak. S mivel ő maga nem tudja elvégezni ezeket, a nehéz munkákat, feltételeztük, hogy kiadja maszeknak. Most már csak az a kérdés, össze tud–e gyűjteni ennyi pénzt? És, mivel nem tudtunk erről a témáról többet mondani–kitalálni, ebben maradtunk. Meg abban, hogy – utolsó stádiumát figyelembe véve –, nem megyünk többé hozzá. Különösen nem inni, mulatozni!

Másfél hónap múlva jött telefon a szomszédjától: Gazsi barátunk felköltözött a mennyországba. Mivel a halálával kapcsolatosan feltoluló kérdések nem telefontéma, átsétáltam a házához.
Mindjárt feltűnt, hogy a híd készen állt, s noha nem láttam annak idején, új korában, meg voltam győződve arról, hogy a mostani állapotában szebben néz ki, mint sok-sok évtizeddel ezelőtt.
„No, akkor ez volt a nagy dobása”– gondoltam, és a szomszéddal való szóba elegyedés meg is erősített ebbéli hitemben.
– Tudja, Tibor, mi már arra gondoltunk, hogy a Gáspár totál megőrült! Reggeltől–estig javítgatta–szépítgette a hídját, sokszor hason csúszva, vagy a fájdalmától hétrét görnyedve.
Becsületére váljék, hogy halála előtt két nappal elkészült vele. Csak ne ezt a halálnemet választotta volna! Most a pap sem temetheti el – folytatta.
– Csak nem öngyilkos lett? – kérdeztem rá meglepetten. – Uram Isten! Mi történt, hogyan történt, tud valami biztosat?
– Sajnos, én vágtam le a kötélről. Nem bízott semmit sem a véletlenre, a kis sámli még mindig ott áll a bejárati ajtótól balra.
Ott dobta át magát a frissen festett korláton. Le, a közel öt méteres mélységbe! Az orvos szerint nem szenvedett, azonnal kitört a nyaka, és megszakadt az idegpálya a gerinccsatornájában. Még most is borsódzik a hátam tőle…
Sajnálom a fiút, igazán kár érte, de a betegségekkel szemben senkinek sincs biztosítása, ugyebár… És nincs is borzalmasabb, mint az állandó szenvedés…
„Ezek szerint tévedtem! Bár sejthettük volna, hiszen célozgatott rá, komolyan senki sem hitte el! Ez volt tehát, a nagy dobása!
Minden tiszteletem az övé! Vajon nekem lenne–e ekkora akaraterőm, hogy mindent tip–top hagyjak magam után, ha jön a kaszás?
Tehát, csúszva–mászva, fájdalomtól elgyötörten dolgozott. Erről a tettéről még évekig fognak beszélni a népek! De meg is érdemli, hiszen, ekkora dobásra nem sokan képesek”!
– És most kié lesz a ház, szomszéd úr?
A legjobb tudomásom szerint édesanyja vagy tíz éve, apja pedig tavaly, vagy tavalyelőtt hunyt el. Most már csak az a kérdés, van–e neki testvére, vagy közeli rokona, hiszen mindig csöndes, visszafogott srác volt, nem nagyon beszélt még a családjáról sem.
– Rokonokról sohasem tett említést, testvére pedig nem volt. Így aztán logikusnak tűnik számomra, hogy – mint a ház egyetlen tulajdonosa –, az önkormányzatra hagyta ezt a szépen rendbe hozott házat.
Úgy hallottam, hogy a végrendeletében kikötötte: anya–otthont kell kialakítani belőle!
„Puff neki! Megint mellé fogtam! Erre már tényleg nem gondoltam/gondoltunk. Gazsi egy hős, egy rendkívüli ember! Mondom ezt már csak azért is, mert egészséges emberek százezreinek sem jutna eszébe ilyen humánus, „utolsó dobás”.
Nyugodjék békében! Emlékét megőrizzük!

Winczheim Tibor novellás kötetei megrendelhetők a szerzőnél:
WINCZHEIM TIBOR profilja a Holnap Magazinon és elérhetősége:
WINCZHEIM TIBOR

E-könyv formátumban 490.-ft-os áron megvásárolhatóak a Holnap Magazin web áruházában:
http://webaruhaz.holnapmagazin.hu/index.php?route=product/category&path=73&page=2

Szólj hozzá!