Ég és föld között

Összes megtekintés: 25 

Lélekröptetés
A folyamatok gyermekek – önálló életre kelnek, s tőlünk már nem akarnak függeni. Egyetlen feladatunk: szeretni – mi keltettük életre őket.
Tűzfal magaslott bele a kék égbe, s én fölötte a felhőket figyeltem. A tűzfal hatalmasnak
tűnt, amikor a szomszéd udvarból, egy lépcsőnyi szinttel alább kialakított kertből néztem fel rá: háromszöge beleveszett a semmiségbe. Fölötte szürkébe játszó ég, néha bárányfelhők. Átküldöm a lelket a másik világba: visszatekint, mint madár, mint tűzpiros virág – gyermekkorom relikviái. Hogy kerültek oda fel a magasba?
Bennem együtt él a múlt, belejátszik a jelenbe: összefonódott síkjuk átfordítja a múlt ragyogását fénylő jelenné. Még csak pislákol, lángolóvá kellene gyújtani. Hol a lélek, mely tudja odaátról – egy emlékből, egy álomból –, mi jó nekem idelent?
Vonaton utazom. A fülkében fiatal lányok – magukkal hozták korábbi önmagam: talán én, talán a múlt, talán a jövő? Az idő nem létezik. Lent a pályaudvaron lassan indul az utolsó szerelvény: nincs több csatlakozás. Azzal kellett volna továbbutaznom, s én nem is tudtam. A mobilomon három üzenet: szövegük hosszú, s türelmetlenségemben el sem tudom olvasni őket. Számok, olvashatatlan karakterek. Lemondóan elteszem a készüléket.
A pályaudvar csarnokában anyám keresgél – mint a napi piacon. Ő majd elmegy a kisvonattal. Megnyugszom: azzal én is haza tudok menni.
Honnan tudja a lélek, mikor a túlsó parton jár, mi játszódik itt, az ébrenlét világában? Hogy jön ahhoz, hogy ébrenléti cselekedeteinket önkényesen irányítsa? Egy elfojtott vágy, egy becsomagolt, meg nem élt, még élő szerelem. Hogy választásainkat a régmúlt holtnak vélt, de pislákoló, magunkba fojtott világa vezérli?
Lélekmosás.
Bukjunk fel az emlékek mélyéből. Fel az árba. S hulljunk le pilinkélve a tűzfal mentén, le a füves udvarra – emlékek puha ágya. Mossuk meg lelkünket múltban, emlékben.
Hol e világ vége?
Az ember a saját világát alakítja. S ha jól végzi munkáját, az, ami ma álom, holnap való. S ami ma való, holnap emlék – vagy álomként foszlik szerte. A múltból színes jövőszőnyeg készül. Felülök rá, muzsikálva röpít. A tűzfal már nem magas: pedig idelentről nézek utána.
Emlékek jelenre váltva. Álmok visszajátszva.
Lélekröptetés.

Teljesség
Mert ha a mindenség kapuját döngeted is, bizony nem szakad be, mint Botond buzogányától a hajdani Porta. Csak állj elé, s tekinteted előtt, figyelmes nézésre, szétfoszlik a kapu. Mely erőszaknak nem enged. Kapuk nyílnak, s lebomlanak falak, kerítések mállanak – szemed az égen.
Nincs emberi akarat, mely mindent megmozgatna. Nincs erő, mely ajtókat nyitna a mindenség testén. Nincs kényszer és nincs erőszak, mely hatna.
Függeszd tekinteted a Tejút ezernyi csillagára, nézd a Göncölt augusztusi éjjelen; a Fiastyúk, a Kismedve anyjával – a csillagképek beszélnek hozzád. Nyílnak, csukódnak, titkok fejlenek. Nézz eső után a vízcsepp-kapura: két lábára támaszkodva koszorút fon neked a szivárvány. Esőfüggöny nyílik, fűzfavessző hajlik. Zöld kapu – aranykapu, hadd bújjatok rajta.
Tartsd szemed a mindenségen – meglátod önmagad. Vesd szemed az égre, földre, járj tűzön, szakassz jeget – légy bogár, légy fűszál – légy hold és légy csillag.
Dúdolj a széllel, árassz vizet tavasszal.
Légy madár, légy parázs, légy lobogó láng, légy pernye.
Szemed a mindenségen, tested annak apró mása. Nézz távolba, nézz magadba.
Éld át önmagad teljességében a világ teljességét.
S akkor ablakodba csillag bújik, sugara mosolyog, paplannal betakar. Ágyadon a nap a holddal enyeleg. Eljöttek mindenek.
Álmod puha rét, selyemfű, hajnali dúdolás. Alvásod édes tej, messziről hallatszó csengőszó.
Réteden bárány legel, hajadban rózsa illatozik.
Álmod kinyílik hajnalra, altató ébrenlét, éltető álomkép.
Mindenek eljöttek hozzád.

Őzbak
Mi egy nő önszimbóluma? Nem lehet őz – az férfias. Inkább virág. Tűz: lobogó.
Tenger: befogadó. Hegy: kanyargós barlangú. Ibolya: halk illatú. Minden ős-elem, mely
éltet, megtart. Mely életet szül, életet ad.
Tiszta paplan, betakaró.
A férfi önfeláldozó, küzdő, ellobbanó: egy gyertya, egy szikla, egy tulipán, egy lándzsa, egy kés – minden, ami éles, ami hosszú, ami átdöf, áttör, ami helyet kényszerít ki magának – s párjának – a világból. Minden, ami küzd, megverekszik, s kiszakítja magának az őt megillető részt.
Minden, ami öl, és minden, ami éltet, megtart. Mi egy férfi? Egy nesztelenül suhanó őzbak, egy trappoló ló, egy szivárvány, egy csillag, egy nap.
A hold s a felhők: nő. Az alkony nő – a hajnal férfi. Minden, mi kezdet, férfi – minden vég nő.
Az alfa férfi – az ómega nő.
Mi lehet az őzbak? Csak férfi: Veszélyes, sejtelmes álomkép, mely előlép egy könyvlapról. Egy tisztásról feldereng. Szarvassá vált messiás? Elérhetetlen messzeség, betölthetetlen vágy. Idea, melyért mindig csak férfi küzd. Kék hegy, mely feloldódik a végtelenben, s ha megközelítjük: nem az, amire vágytunk.
Kéksége elillan, ha közelítünk hozzá. Közelről olyan, mint bármely más hegy.
Az őzsuta élvezi a távolból kéknek látszó hegy közelségét: füvét, zöldjét. Tudja, hogy közelről minden megfogható.
Mi okoz békételenséget? Mi gyötri az őzbakot betölthetetlen sóvárgással? A távoli hegyek kékségét és távolságát legyőzve újabb kék hegyet – újabb távlatot keres. Újabb illúziót hajszol. Újabb álomért küzd.
Míg az őzsuta békésen legelész. A hersegő fűszál már új életnek ad helyet.
Mi a nő? Éltető.
Mi a férfi? Küzdő. Ki megragadni reméli a távoli hegyek alkonyba forduló árnyát, a horizontra lebukó nap fonákját, a forróság vibrálását, egy fülemüle pitypalattyát – s elhozza mindezt a nőnek, – míg az elmerül a csalogány csattogásában, elszenderül az beálló alkony homályában, elszunnyad a nyári tópart felforrósodott homokján, az éjerdő avarján. Halk lebegésben, méhbeli csendben. Míg el nem éri őt a szomjas őzbak hangtalan törtetése.
Patája nyomán magasra száll az avar.
Szarván a nap – holdját keresi.
S teleholdkor, nászban megmerülve szeme már a távoli hegyek kékjét fürkészi.

Fájdalom
A legnagyobb fájdalmat a Tiszán éreztem. Komppal keltünk át rajta, s én nagyon csendes lettem, láttam, hogy a hold mindjárt belebukik a vízbe, de még nem moccan, félig elvégzett gyilkolás – a világ szorítja a mellkasom, fojtogatja a torkom, nem kapok levegőt – hasító, szorító, lélegzetelállító és nem enyhülő fájdalom volt.
Az, hogy magától eltaszított. Az erősebb mindig kimenti magát a fogva tartó szerelemből.
A lélek lebegése fent, a rendelő sarkában. Nem fájdalom volt, csak előtte ordító rúgkapálás, küzdelem, kínlódás, kapaszkodás – s utána csodálkozó nyugalom, szemlélődés: odalent fejveszetten rohanó orvosok, fojtott kiabálás, anyámat nem látom, elhagytam, s én? Szem voltam, s csodálkozva láttam kifulladó testem fentről, a rendelő jobb felső sarkából. Hangtalanul tekintettem le rá, közben kicsit tartottam attól, hogy rossz neki. Őt elengedni – mindig halál. Lemondani? Csak engedni. Majd visszatér a klinikai halál állapotából.
A penicillin feljutott a mellkasomig, majdnem megfojtott. De a szívet nem érte el, lassan lehúzódott a pír a mellkasról, s az élet-halálküzdelem után beálló ájult öntudatlanságban a lélek visszatért a testbe.
Azóta a fájdalom mindig a mellkasom repeszti.

Sajnálat
Sajnálni a haza nem térő jószágot, amelyért nem vállaltunk felelősséget –
Sajnálni eső után a tovatűnő párát, amelyet elillant a napsugár –
Sajnálni a gyermeket, aki egykor voltunk –
Akit boltba küldtek egykor, ment is büszkén a zöldkockás ruhában, hatalmas pénzdarabot szorongatott izzadva, nehogy beleessen a kanálisba. S magasra tartotta: a pult nagyobb volt, felemelt kezéből csak a marka látszott, benne a pénz, s úgy hajlott ki a boltos „Mit kérsz, kicsi?” – kérdéssel.
Egy doboz tehéntúrót, egy doboz C-vitamint, egy cső fehér cérnát, egy korsó csapolt sört – kezében óvatosan a söröskancsó, csak ki ne lötyögtesse hazáig –
Sajnálhatjuk. Ahelyett, hogy gondját viselnénk a ma is bennünk élő gyermeknek.
Irigységgel vegyes csodálkozással nézni az unokanővér negyven évét, s azt mondani:
– Olyan vagy, mint kicsi korodban.
– Igen, a külső öregszik, a lényeg belül ugyanaz –
Éltetni a bennünk lakó gyermeket, aki a csillagokat fürkészi. S szállingózó képekkel játszik – hatalmassá növő kristályok, csodás kincs: színes forgatható bőség, szépség, szabályosság, ötletesség – csodálni a csodalátóban háromszögbe rendezett, kormos üveglapokon mindig szimmetrikusra forduló, mindig csillagformára eső színes üvegdarabokat – lila-kék papírmezben –
Sajnálni egy távollá siklott mennyboltot, kígyószín gyermekkort, ahelyett, hogy
látnám: ki vagyok, honnan jöttem –
Leülni a szőnyegre, s nézni, hogy játszanak a gyerekek – ők tudják, hogy nincs sajnálat, kegyetlenebbek az életnél, mert még nem hazudtak, s ha egyszer el is kezdik, maguknak fognak hazudni a legkésőbb: tehetetlenséget, lehetetlenséget, képtelenséget –
Levenni az önáltatás szemüvegét, mielőtt a messzilátóba nézünk: látni fogod,
hogy veled a gyermek, aki vagy.
S ilyenkor veled az ég.

Szólj hozzá!