Elkésett vallomás

Gyerekkoromban sokszor hallottam nagyszüleim korosztályához tartozóktól, hogy a jó asszony köténye sok mindent eltakar. Nem értettem, mit jelent, mert csak azt láttam, hogy a kötény alatt az asszonyok fél lábszárig érő ruhát viseltek, a fiatalabbak színes, apró mintásat, az idősebbek szürkét vagy feketét, apró fehér pettyekkel.
Az 1960-as évek második felében – amikor a fekete-fehér televízió hétfőnként nem sugárzott adást, keddenként a rádióban a Szabó családot hallgattuk, és a falunkban összesen a céges telefonokkal együtt legfeljebb kilenc készülék volt – a szomszédos belső falusi iskola helyett a falu központjában lévő új iskolába kellett járom, ami tízperces kényelmes sétát jelentett, csakhogy sohasem sikerült időben elindulnom hazulról, ezért rendszerint becsengetésre értem az osztálytermünk ajtajába, bármennyire igyekeztem és futottam, amennyire erőmből telt, egyik kezemből a másikba áttéve a könyvekkel teletömött bőrtáskát, a szembejövő felnőttek mindegyikének köszönöm kellett, előre, hangosan és érthetően, mert annak elmulasztása legalább akkora illetlenségnek számított, mint amikor az öreg Gulyás bácsi a templomban úrvacsoránál az utolsó cseppig kiitta a misebort a cirádás kehelyből. Tisztelendő úr szemrehányó tekintettel pótolta az elfogyott mélyvörös nedűt, melyet az úrvacsorához való kenyérrel együtt a presbiterek – közöttünk a nagyapám is -, hetente felváltva vitték a parókiára. Tekintettel arra, hogy háromháznyi hosszú kis utcavégén volt a templom, reggelente, iskolába menet, rendszerint találkoztam a tisztelendő úrral, aki nem csak visszaköszönt, hanem kenetteljes mély hangján érdeklődött családtagjaim hogyléte iránt, s hiába hadartam el, hogy szüleim és nagyszüleim is jól vannak, gyakran külön rákérdezett családfánk oldal hajtásaira is, a nagynénikre és a nagybácsikra. Meglehet, úgy gondolta, ezzel az érdeklődéssel hálálja meg nagyszüleimnek a kéthetente tőlük kapott öt liter bort és a frissen sütött négykilós kenyeret.
Mire végre futhattam tovább, alig hagytam el hat házat, máris ott ült a kerítés előtti padon a nagyon kövér Süveges bácsi, akinek természetes volt, hogy minden arra járóval vált néhány szót, az időjárásról, a termésről, vagy velünk, gyerekekkel az iskoláról. Vékony egyszálbélű gyerek voltam, s hiába volt jó étvágyam, grammnyit sem híztam. Egyszer megkérdeztem nagyanyámtól, hogy mitől olyan kövér Süveges bácsi? Jaj, kislányom, mert olyan szegíny, hogy hónapszámra csak szalonnát kenyeret meg hagymát eszik.
A következő sarkon laktak a Méhész Szabóék, akik a méhkaptárokat az ötvenméteres drótkerítés mellé telepítették, hogy rajzáskor az utca túloldalán – a Tiszához közelebbi – akácfákon rovarjaik megválaszthassák új királynőjüket, mert onnan könnyű volt begyűjteni őket. Ezen a szakaszon mindig futottam, reménykedve, hogy a méheknek nem lesz idejük rám szállni.
A saroktól számítva a negyedik telken építette a település első sátortetős kockaházát Kondás Tóth Kálmán, a mosolygós, középmagas, vékony mérnök, aki falunk szülötteként elsőként kapott diplomát, és gépészmérnökként elhelyezkedett a termelőszövetkezetben. Feleségül vette az alacsony, töltött galamb, de mindig csinos tanítónőt, Kota Marikát, s mire nyolcadikos lettem, már két kislányt neveltek. Mindkét gyerek szépen öltözött, jól nevelt volt, hosszú hajukat varkocsba fonták, s színes szalagot kötöttek beléjük. Sokat játszottak az udvaron, kettesben, mert nem voltak barátaik, vagy a szüleik nem szívesen látták portájukon más gyerekét, azt bizony nem tudom. Reggelente gyakran találkoztam a mérnök úrral, hangos csókolommal köszöntem neki, de nem lassítottam, és mire visszaköszönt, szervusz, kislányom, én már rendszerint beléptem az iskola kapuján. Iskola után többnyire a feleségével találkoztam, aki maga is igyekezett haza ebédelni. Ha a délutáni napközisekre felügyelt, akkor rendszerint átöltözve, frissen vasalt új blúzban és másik kosztümben tért vissza ebéd után az iskolába.
Azt nem tudom, milyen tanítónő volt Kota Marika, de az tény, hogy a házunk előtti ártézi kútról hordta naponta a két kanna ivóvizet, ám a köszönésen kívül nem állt szóba az asszonyokkal. Kínyes nőszemíly, hallottam nem egyszer a róla szóló regulát.
Nyolcadikra magas, nyúlánk kamaszlánnyá cseperedtem. Kondás Tóth Kálmánnak továbbra is csókolommal köszöntem, csakhogy már ő is így köszönt nekem. Mikor erről tudomást szerzett az édesapám, közölte velem, hogy már elég nagylány vagyok ahhoz, hogy Kálmán bátyámnak jó napottal köszönjek. Új üdvözlési formánkat sajnos rövid ideig alkalmazhattuk, mert a Kondás Tóth családban nagy változások történtek. Kihasználva a késő őszi napsütést, gyakran üldögéltem könyvvel a kezemben a gangra vezető lépcsőn, időnként tanultam, máskor meg regényt olvastam, ám ha akartam, érdekes információkat hallhattam a kútnál beszélgető asszonyoktól, melyek többsége amolyan asszonyi szóbeszéd volt, bár nyomokban mindegyik tartalmazta a valóság száraz morzsáit, csakhogy azokat ki kellett szitálni belőle. Ily módon jutott tudomásomra, hogy bizony az én Kálmán bátyám régóta roppant féltékeny a feleségére, ráadásul összekülönbözött a téeszelnökkel, és Egerbe megy dolgozni. Kota Marika azonban nem akar vele menni, elvégre itt ez a szép ház, ide köti a munkája is, nyugodtan menjen el a férje dolgozni, majd hétvégeken hazajön. Hosszas és hangos viták után Kondás Tóth Kálmán beadta a derekát, egyedül megy Egerbe, maradjon itthon a család, azzal a feltétellel, hogy hozzájuk költözteti özvegy édesanyját, Róza nénit, hogy Kota Marikának segítségére legyen a házimunkában és a gyereknevelésben egyaránt.
Beköszöntött a háromévnyi aranykor. Városba kerültem, gimnáziumba jártam, kollégiumban laktam, a gondtalan középiskolások életét éltem. Édesanyám naponta találkozott Róza nénivel és a kislányokkal, mert együtt jártak a kútra vízért. Cserfes, barátságos gyerekek lettek imádott nagyanyjuk mellett, és szívesen segítettek neki a kerti munkában, főleg a virágok ültetését és a gyümölcsszedést kedvelték, bár a lekvár főzésnél is ott köszköpűködtek, főleg a kóstolgatásban jártak az élen. Róza néni büszkén beszélt a fiáról, aki időközben már osztályvezető főmérnök lett, és dicsérte az igazgatóhelyettesnek kinevezett menyét is. Szegény Marikám annyira elfoglalt, hospitálni jár a környező faluk iskoláiba! Sokszor igen későn ér haza! De hál’istennek jól keresnek! Nekem egy fillért sem kell költenem a nyugdíjamból. Spórolgatok az unokáimnak! A kislányok csütörtökönként már kérdezgették nagyanyjukat, hányat kell aludni addig, míg az édesapjuk szombat délután hazajön.
Elérkezett az érettségim éve. Akkoriban a középiskolában is köpenyt viseltünk, fehéret a tanárok, kéket a tanítványok. Nagyon vártuk a szalagavató bált, melyre mindannyian végre kiöltözhettünk. Édesanyám egy gyönyörű csipkebetétes ruhát varratott nekem a falu legjobb varrónőjénél, Manci néninél, akinél emiatt mindössze kétszer voltam, először, amikor az anyagot vittem és méretet vett rólam, másodszor ruhát próbáltam. Nem lustaságból! Havonta egyszer mehettünk haza a kollégiumból, szombaton iskola után. Harmadszor már édesanyám ment a kész ruháért és kifizette a varrás nem kevés díját.
A ruhapróba során megláttam két álomszép anyagokból készülő komplét és kiskosztümöt. Ugye, milyen szép lesz? – kérdezte Manci néni. – Kota Marikának varrom, az NSZK-ból hozatta hozzá az anyagot.
A szalagavatót követő héten szombat délután – hazautaztam és a vonaton találkoztam Kondás Tóth Kálmánnal. Kedves volt, elbeszélgettünk, már magázott, elvégre felnőtt lettem. Számomra mégis furcsa volt, hogy szeméből hiányzott a tőle megszokott csillogás, szája szögletéből a vidám mosolya. Másodéves főiskolás koromban megtudtam, hogy elváltak és a bíróság az édesapjánál hagyta a lányokat. Állítólag Kota Marika a megyeszékhelyre költözött, összeállt egy férfivel, és kéthetente jött látogatni a gyerekeit. Ha véletlenül összefutottam vele, szeme alatt mély karikákat láttam és halk hangjában ott rezonált egy számomra ismeretlen, korábban nem észlelt keménység.
Nem sokkal Róza néni halálát követően az a hír kelt szárnyra a faluban, hogy a legutóbbi látogatásakor Kondás Tóth Kálmán fojtogatni kezdte Kota Marikát, aki nagy jajveszékelés közepette szomszédba menekült segítséget kérni. Mire lányaik hazaértek a cukrászdából, már bilincsben vitték el a rendőrök az apjukat.
Fordult a kocka, Kota Marika magával vitte a gyerekeit, és mindhárman eltűntek a falu szeme elől.
Tíz évet ült börtönben Kondás Tóth Kálmán. Kiszabadulása után visszament dolgozni Egerbe, és csak a nyugdíjazását követően költözött haza végleges jelleggel, az időközben megrepedezett családi házba, melynek kertjében térdig érő gaz uralkodott, a gyümölcsfák többsége meg kiszáradt. Szomorú arcú, szófukar emberré vált Kondás Tóth Kálmán. Szerzett egy farkaskutyát, az vigyázott rá, akkor is, ha hetente kétszer földre sütött szemmel elment a boltba vásárolni.
Évek múltán a postás figyelt fel az éhesen vonyító farkaskutyára. Szólt a rendőrségnek. Akkor már Kondás Tóth Kálmán több, mint egy hete halott volt.
A temetésére nem ment el a családja. Kota Marika úgy rendelkezett, hogy volt férje hagyatéka legyen a tanácsé, melynek fejében temettessék el szegény párát. Anno szó szerint így írta: szegény párát.
Így hetvenhez közel, szülőfalumban szüleimmel, nagyszüleimmel, nagynénékkel és nagybácsikkal sajnos csupán egyoldalú beszélgetést folytathatok, kinn, a temetőben, a friss virágcsokrok rendezgetése közben. Még édesanyám életében megszoktam, hogy családtagjainkon túl a barátnői sírjára is viszünk egy-egy szál virágot, Klári néninek, Manci néninek,Eszti néninek és Róza néninek, mert az ő sírját senki sem gondozza.
Immár hatodik éve egyedül járom a temetőt, s csak most tudatosodik bennem, hogy a Róza néni sírjára tett virág egyben a fiának is szól, miután a fiát is oda temették, spórolás okán.
Másfél órája járom a temetőt. Kocsim csomagtartójában egy szál virág árválkodik, amit Róza néninek szánok. Lassan gurul kocsim a temető földútján. Messziről látom, hogy felhantolták a sírt, új fejfát is tettek rá és valaki ott ténykedik, virágokat ültet.
Fiatal, unokám korabeli leányka serénykedik a sír körül. Megállok, előveszem a virágomat és odaballagok. Illendően köszönök, mire felnéz a lányka. Szemében értetlenkedés. Visszaköszön. Felegyenesedik.
Egy perc alatt tisztázzuk, ki kicsoda.
Kondás Tóth Kálmán legidősebb unokája a kislány. Beszédbe elegyedünk.
– Tetszett ismerni a nagyapámat? Milyen ember volt?
Elmondtam Kondás Tóth Kálmánról mindent, amit tudtam. Nagyon elgondolkodik a kislány. Percekig hallgatunk. Végül megszólal:
– Nagyanyám megkeseredett asszony volt. A halálos ágyán bevallotta nekem, hogy a nagyapám nem tehetett semmiről. A megyei tanfelügyelő szeretője lett, miután nagyapám Egerben vállalt munkát, ő meg a szeretőjéhez költözött. Tarpai Barna eleinte állandóan a kedvében járt, a tenyerén hordozta. Külföldről hozatta neki a ruhaanyagokat. Amikor elvált a nagyapámtól, visszavette a lánykori nevét. Kota Mária volt a megyeszékhely szépasszonya. Hiányoztak a lányai. Akkor kitalálta Tarpai, hogyan lehetne Kondás Tóth Kálmánt csőbe húzni és kiiktatni az életükből. Kocsival elhozza láthatásra a nagyanyámat, de a megáll a falu szélén, és addig szorongatja a nyakát, míg az ujja nyoma meglátszik a nyakán. Aztán elviszi az utca sarkáig, onnan nagyanyám hazamegy, elküldi a lányokat a cukrászdába és nagy balhét csap a szomszédok előtt, hogy a volt férje meg akarta erőszakolni, de ellenállt, ezért elkezdte fojtogatni. A számításaiknak megfelelően alakultak a dolgok. Nagyapámat 10 év börtönre ítélték, nagyanyám visszakapta a lányait és hozzáment Tarpai Barnához, aki úgy vélte, joga van felesége megalázásához, megveréséhez és ha kicsit többet ivott a kelleténél, képes volt szeretkezés közben fojtogatni. Végül is nagyanyám mindenkit meggyűlölt. Kondás Tóth Kálmánt, mert hagyta elmenni, képes volt elválni tőle, és nem akarta visszaszerezni, a lányait, mert miattuk alaptalanul vádolta meg volt férjét nemi erőszakkal és életveszélyes bántalmazással, végül Tarpai Barnát is, a volt férje elleni eljárásuk és durva bánásmódja miatt. Ha engem tetszik kérdezni, még saját magát is gyűlölte.
Csend telepszik közénk. Mindkettőnket a most hallott új információk foglalkoztatnak.
Kismotoron megérkezik a temető gondnoka. Elővesz a zsebéből egy gyűrött papírt és nyújtja a kislánynak:
– Hoztam a számlát, ahogyan ígértem. Ugye most fizeti készpénzben?
– Majd átutalja – válaszolok a kislány helyett. – Ugye nem felejtette le róla a számlaszámukat?
Elpirul a gondok és rázza a fejét, majd szó nélkül kikapja a leányka kezéből a papírt, motorra pattan és köszönés nélkül dühösen elviharzik.
– Nem értem… – rázza fejét a kislány.
– Ne törődj vele! A saját zsebére dolgozik…illetve dolgoztat a temetési vállalkozó munkásaival. Meglehet, sohasem küld neked számlát! De ne törődj vele! Senkinek se engedd meg, hogy manipuláljon!
Elköszönök a kislánytól.
– Apropó – szólok vissza a kocsiból, – mivel jöttél? Vonattal? Innen egyenesen Pestre megyek, hazavihetlek!
Végre mosolyog. Felkapja hátizsákját, bedobja a hátsó ülésre, majd lehuppan az anyósülésre.
– Nagyon köszönöm! Indulhatunk!

“Elkésett vallomás” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!