RÖVID MŰSZAKOK

Összes megtekintés: 52 

(Zoli elbeszélése nyomán) (Átirat)

Már közel tíz éve szervezek baráti összejöveteleket a tel-kemen, ami nem más, mint egy batyus kerti parti. Mindenki azt hoz enni– és innivalóként, amit akar, illetve, amit szeret. Azokat aztán bedobjuk a közösbe, illetve az italokat minde-nek előtt a hűtőszekrénybe. Aztán, elkezdődik a traccsparti. Ilyenkor kivesézzük a kígyónyelvű anyósokat, a köcsög fő-nököket, a kurválkodó ismerős csajszikat, a félrecsesző have-rokat, minden élőt, és holtat…
Az egyik kerti partimon a munkahelyekre terelődött a be-szélgetés tárgya, azon belül is arról kezdtünk el cseverészni, vajon kinek telt ki a munkaviszonya valamelyik cégnél idő előtt, illetve kit, milyen indokkal rúgtak ki pillanatok alatt, vagy mondott fel bárki is neki pár napon, esetleg pár órán belül…

– Gyerekek! Csupán a brahi kedvéért! – szólt a házigazda Zoli: – Van a báromban egy üveg 6 puttonyos Tokaji aszú, közel egy évtizede várok arra, hogy felbontsam, vagy egy arra érdemes egyénnek ajándékozzam.
Nos, amelyikőtök a „legrövidebb időt futja”, akitől a leg-gyorsabban szabadultak meg, az kapja meg, oké? Nos, ki száll be a ringbe? Tudom, hogy barátok egymásnak nem ha-zudnak, tehát egy üveg piáért ne is kamuzzon senki! No, van jelentkező, skacok?

Sanyi – a malteros legények gyöngye – már kezdte is a mondandóját: – Tudjátok, nálunk az építő–iparban megszo-kott volt a szeszelés. Ki ismer a családja– vagy baráti kör-nyezetében mindig józan, alkoholt sohasem ivó kőművest?
Érdekes, hogy a mesékben a kockás fülű nyúltól kezdve a hupikék törpikékig szinte már mindenkit „megénekeltek” a meseírók, de józan kőművest, kólázó betonkeverő legényt még nem. Pedig ők is vannak annyira hihetetlenek, mint a tűzokádó sárkányok, vagy a seprűn lovagoló boszorkányok! Ez most csak azért jutott eszembe, mert körünkben több iro-dalmár, szerkesztő, és fűzfa poéta is tartózkodik, egyikőtök írjon már egy modern, valóban mesés történetet, a limonádét ivó kőműves brigádról! Szerintem, marha jó lenne!
Na, de vissza a történetemhez: az én főnököm ennél az építőipari cégnél olyan srác volt, aki tűzzel–vassal, szinte megszállottan üldözte a piát.
Olyan volt, mint egy keresztes vitéz, aki élete árán is meg akarja téríteni a világot. A hitetleneket a kereszténység felvé-telére, a piálókat a szesz mellőzésére.
Hogy meló után mennyit vedelünk, abba, – hála istennek! –, nem volt beleszólása, de munkaidőben – ezt a melóstársa-im mondták –, ha „agylövést kapott”, képes volt naponta többször is ellenőrizni a brigádot. Akit gyanúsnak talál, már fújhatta is a szondát…
Én, augusztus 19.-én jelentkeztem ennél az Építőipari Szövetkezetnél, ez a belépésem hivatalos dátuma. Aznap csak a munkaruhát, valamint a szerszámokat kaptam meg, illetve, a kötelező balesetelhárítási oktatást. Huszadika ugye, állami ünnepnap, ezért csak 21.-én kezdtem a valóságos munkát…
Reggel hét felé műhelykocsival mentünk ki a telephe-lyünktől csupán néhány kilométerre lévő, a Déli pályaudvar-ral szemközti gyógyszertárhoz. Annak belső részét kellett a nyers-tégláig lecsupaszítani. Csempe, stukkó, hatalmas fali–tükrök, ment minden lefelé, nyeltük is a port, mint állat… De legelőbb a berendezést vertük szét. Akinek volt verdája, vi-hette a rengeteg lambériát, belső faburkolatokat, pultot, szek-rényeket, mindent, mi szem–szájnak ingere volt.
Víz persze, az egész házban nem volt, mert azt is szét-bontották, a kólám meg – amit még otthonról hoztam –, elfo-gyott. Közért se közel, se távol, egy kiskocsma viszont pont alattunk kellette magát. Úgy, mint egy repedtsarkú, ócska kurva a Rákóczi téren…
Időnként ugyan le-leugrottunk egy nagy pohár szódavíz-re, de nekem az valahogy egyáltalán nem ízlett…
Mivel délután 5–ig szólt a munkaidőnk, s már ½5 is el-múlt, valamint a főnök is elvolt valahol, mondtam a többi melósnak, húzzunk le a krimóba, és borítsunk be egy pofa sört, úgyis fél óra múlva fájront. Le is mentünk, de ők to-vábbra is „szódáztak”.
És most egy pillanatra meg kell állnom. Feltűnt nektek is, srácok, hogy ez a szó, mint: „szódázni” milyen bugyután, milyen hülyén hangzik? Sörözni, borozni, pálinkázni…Ezek értelmes magyar szavak. De hogy szódázni?! Na, nemá! El-hagyom az agyamat… De már mondom is tovább!
Nos, lényeg a lényegben, hogy fél 5 után bevágtam egy korsó jéghideg csapolt sört. Olyan jól esett, szinte beleszédül-tem. Éppen a habot törültem le lekonyuló bajszomról, amikor megjelent a főnök. Mindenki kezében a maga pohara, enyémben pedig a sörös korsó. Mellédumálásnak helye nem volt, másnap mehettem is a munkakönyvemért…
Így tehát, augusztus 19.-e és 21.-e között úgy töltöttem el ennél a cégnél három napot, hogy gyakorlatilag csupán, az előírt 10 órából mindössze kilenc és fél órát dolgoztam. Ugye, a konkrétan ledolgozott munkaidő számit? Nos, nekem eny-nyi idő alatt ki is telt az időm. Van valakinek ennél jobb „tel-jesítménye”, fiúk? Mert ha igen, egy üveg jófajta whisky-vel én is beszállnék a jutalmazásba!

– Hát, ha nagyon kíváncsiak vagytok rá, talán űberelhe-tem Sanyi történetét. Mondjam? – kérdezte Ottó, a volt vil-lamosvezetők gyöngye.
– Persze, persze, hadd halljuk! Vissza ne tartsd magad! – szólt a „tömeg”.
– Mint tudjátok, rövid ideig a BKV-nál dolgoztam. Ugye, fél év volt a kiképzés, utána még két hétig tapasztalt kolléga mellett töltöttem a gyakorlati időt, míg aztán – végre! – egye-dül hajthattam a vasparipát…
Az 56-os járatra osztottak be, emlékszem, 6 óra 3 perckor kezdtem, a szokásos 20 perc készenléti időt most nem számo-lom fel, úgysem érdekes…
Eleinte minden rendben ment, úgy kb. 10-ig. Élveztem, hogy a tuja azt teszi, amit akarok. Magunk között szólva egy kicsit elszállt az agyam, mert egyre nagyobb tempót diktál-tam.
Lehet, hogy a sebesség megszállottja lettem, lehet, hogy csupán a figyelmem lankadt, nem tudom, elég az hozzá, hogy döngettem lefelé Hűvösvölgyből a Széll Kálmán tér irányába olyan vadul, hogy a laktanyánál lévő megállóban egyszerűen nem tudtam megállni!
Egy 10 év körüli kislány jött lefelé a lépcsőn, aki egy ara-nyos, pici fehér kutyát vezetett vékony pórázon. Azt a fajtát, melyet a kutya reklámokban láthatunk mindig.
Bizonyára nem először járt erre, s látott villamost ezért holt biztos volt benne, hogy az megáll a megállóban! (Hiszen azért nevezik a megállót annak, aminek, hogy a tömegközle-kedésre kifejlesztett tömegközlekedési eszköz ott megállva lehetőséget adjon az utasoknak nevezett állampolgároknak a le – és felszállásra – bocsi gyerekek ezért a hülye megjegyzé-sért!).
Nos, a kislány bizalma teljes volt irántam, mikor kutyás-tul át szeretett volna menni a túloldalra…
Én kétségbe esve vertem a csengőt, szegénykém riadtan még vissza tudott ugrani, húzta is a kutyáját maga felé, de már késő volt…
Miután a tuja végre megállt, remegő lábakkal szálltam le, s néztem a kocsi alá… Mit ne mondjak, nem fogadott valami szép látvány… A kislány meg csak állt szótlanul és hatalmas krokodil-könnyek gurultak le szeméből… Az utasok ször-nyülködve suttogtak a hátam mögött, amely talán egy kor-bácsolásnál is jobban fájt…
A szembejövő kolleganőnek szóltam, hogy jelentse az eseményt a végállomásnak, ők küldték ki a helyszínelőket. Éreztem, egy métert sem vagyok képes tovább vezetni, s tud-tam, hogy csak a vak szerencsének köszönhetem, hogy nem a kislány halt meg. Ha neki nem lett volna olyan jó reflexe, talán még most is börtönben ülnék gondatlanságból elköve-tett emberölésért.
Márpedig az ilyen vakszerencsére nem lehet alapozni az ember életét hosszú évtizedeken át…
Csak a teljesség kedvéért mondom el, hogy a cég nem marasztalt el. A jármű megcsúszását a szél által a sínekre ráhordott diófa levelekből kisajtolódott olaj okozta.
Persze, ha erre valaki előre felhívja a figyelmemet vagy lassabban hajtok, esetleg használtam volna a homokszórót – amit a stressz miatt teljesen figyelmen kívül hagytam –, ez az esemény nem következett volna be. Mindent egybevetve örü-lök, hogy abbahagytam ezt a munkát, a kislány riadt tekinte-te és síró arca álmaimban még gyakran kísért…
Azt is hozzá kell tennem – csupán a teljesség kedvéért –, hogy a jegyzőkönyvből megtudtam a kislány címét és vettem neki egy ilyen kiskutyát. Örömmel vittem neki, de ő nem akarta elfogadni. „– Ez nem a Picur, köszönöm, nem kérem!” – mondta, s én legszívesebben azon minutumban elsüllyed-tem volna szégyenemben. Mi tagadás, beégtem, mint az ol-vadó biztosíték.
Csak a szülei rábeszélésére tudtam otthagyni az amúgy marha drága jószágot, s roppant örültem, hogy nem kellett magammal vinnem. Mivel akkoriban albérletben laktam, ki is vágott volna a házinéni kutyástul, mindenestül!…
Én tehát így jártam. És akkor most számoljunk: 6-kor kezdtem és fél 11 felé már átadtam a járművet kulccsal –menet-levéllel együtt a műszaki kollegának, ez négy és fél óra. Ha a kötelező 20 perces jelentkezési időt is hozzácsa-pom, azzal együtt sincs meg az 5 óra.
No, barátaim! Van valamelyikőtöknek ennél jobb ideje? Mert annak feldobnék én is egy üveg tokajit, még ha csak három puttonyos is! – és nyerésének biztos tudatában kíván-csian nézett körül a sokadalomban.
– Nekem egy vasárnap reggel 10-re kellett jelentkeztem pultosnak és mindenesnek az egyik angyalföldi kocsmában. Ezt a munkát újsághirdetés útján szereztem – kezdte Laci a történetét.
Bizonyára ismeritek a távolsági buszok menetrendjét, – nem járnak 10-20 percenként –, így elég korán nekiindultam – nehogy már valamelyik puhapöcs beelőzzön, s koppanjak egy nagyot, mint az éji bogár! Így már – a telefonon megbe-szélt 10 óra helyett –, már fél 10-kor a leendő munkahelye-men voltam…
Amikor beléptem a büdös, füstös áporodott illatú köpkö-dőbe, gondoltam, ki innen, de azonnal, hiszen, ez nem kul-túrembernek való munkahely!…
Tudjátok, amióta nem dohányzom, egyszerűen hányin-gerem van ettől a savanykás, áporodott, büdös cigaretta füst-től!
Már nyomtam is a kilincset le, hogy minél előbb újra a friss, városi bűzt lélegezhessem be, de kit láttam a pultban? Arankát! Az én tündérszép Arankámat, akivel annak idején a Csepel Vendéglátó Vállalatnál dolgoztam együtt, és a ba-rátnőm volt.
Igaz, csupán rövid ideig, viszont, a szerelmi életünk an-nál viharosabb volt! Nála szemérmetlenebb, perverzebb némbert még nem hordott hátán a föld, s ezt úgy higgyétek el nekem, ahogy mondom!
Emlékszem, egyik alkalommal, míg a raktárból kivételez-tük a galuskának való lisztet, sót és tojást, nos, ez alatt a 2-3 perc alatt megduggatta magát!
Bugyit sosem hordott. Ha megkívánt, bepucsított, segge az égnek állt, nagy, húsos, szőrös puncija csak úgy dombo-rodott a nagyvilágba, hülye lettem volna nem megkackaráz-ni!
Mivel a frász kerülgetett, hogy valaki ránk nyit, ennyi idő nekem teljesen elegendő volt, hogy elmenjek. Hogy ő elélve-zett-e, sosem kérdeztem, de nem is érdekelt… Mint jeleztem, a barátnőm volt, nem a szerelmem, úgy, hogy ez az önzés nemcsak belefért a viszonyunkba, de munkaidő alatt időm sem volt kielégíteni… Nemcsak feltételeztem, de meg is vol-tam róla győződve, hogy nem én voltam egyedül a bikája, de úgy voltam vele: jut is, marad is! Különben sem volt a punci-jára taxaméter szerelve, így senki sem bizonyíthatta, hány pasival kevert egyszerre…
Nos, ilyen előzmények után mindjárt más színben láttam a világot.
„Ez a munkahely az igazi számomra, legfeljebb időnként át kell szellőztetni ezt a kócerájt!… S persze a régi, szép vi-szonyunkat felmelegíteni…”– gondoltam boldogan.
Természetesen puszi-puszi, meg, a szokásos rizsa: hogy vagy, hogy kerültél ide onnan, a világ végéről, mióta húzod itt az igát, ki itt a führer, mely napokon melózol, stb.
Legnagyobb bánatomra kiderült, most éppen a főnökkel hajt, meg is kért, felejtsem el a „régi, szép időket”, ne kavar-jak be neki! Ami elmúlt, elmúlt, szép volt, jó volt, de tovább kell lépnie, ez a fószer lehet, hogy el fogja venni feleségül…
Mit ne mondjak srácok, jól pofára estem, de már nem volt visszaút! Aztán rögvest arra gondoltam, a főnök esetleges távollétében csak bepróbálkozom, nem olyan kislány ő, aki megvetné a jót, vagy hogy róla mintázták volna az erkölcsös nő, vagy családanya szobrát.
Ez jutott éppen eszembe, míg bement az irodába szólni a főnöknek. Szimpatikus, fiatal srác bújt elő, s én biztos voltam benne, hogy jól ki fogunk jönni egymással.
Leellenőrizte papírjaimat, majd megállapodtunk a mun-kaidőbe, fizuba, szabadnapokba, odaadtam neki a munka-könyvemet, kitöltöttük a Munka-szerződés formanyomtat-ványát stb., majd bemutatta nekem Arankát.
A szívem erőteljesebben vert, mikor kezet fogtam vele… Hiába, azok a csodás percek, órák, melyet asszonyias lágy ölében töltöttem, és spricceltem bele, de a hasára, mellére, (és mindenhova, ahol értem), nem múlnak el nyomtalanul!…

– No, akkor munkára Laci! – paskolta meg vállamat atya-ilag. – Ott egy kék köpeny a szögön, aztán viheti az üres re-keszeket az udvarra illetve, feltöltheti a pultot áruval. Aran-ka mindent megmutat magának, ha kérdése lenne, hozzá forduljon bizalommal, ő mindent tud. Én ledőlök egy kicsit, mivel reggelig kártyáztam a törzsvendégekkel, és most olyan vagyok, mint a kifacsart rongy…
Ja, mielőtt elfelejteném: Aranka tabu, kéretik nem ráta-padni! Értve vagyok?
– Természetesen főnök úr! – mondtam –, majd felvéve a melós-köpenyt tettem a dolgomat. Kivittem az üres üvegek-kel teli rekeszeket az udvarra, és egy rekesz kólával jöttem be a raktárból. Arankám drága a pultra előre dőlve újságot ol-vasott.
(Megtehette, hiszen, alig egynéhány ember ücsörgött a kocsmában).
Kinyitottam a pult alá beszerelt hűtő ajtaját, leguggoltam és pakoltam be az árut. Mellettem Aranka felcsúszott szok-nyával, erős, húsos combjával…
Mivel a pultba csak a WC felől lehetett volna belátni, de arról nem jött senki, a pult másik oldalát pedig az iroda deszkafala zárta le, gondoltam egy merészet és megsimogat-tam a combját. Semmi reakció! Úgy látszik, a napilap hírei nagyon felkelthették a figyelmét…
Aztán benyúltam a combja közét… Istenem! Az a finom bőre, a szőrős dombja, és a forró cunusa! Nem csalatkoztam Arankámban: továbbra sem hordott bugyit. Úgy, mint haj-danában-danában. Átpörgött előttem egyik-másik vad sze-retkezésünk epizódja, s tudtam, nem lesz itt gond: legyen csak jóba a főnökkel, elég szép darab Aranka, hogy jusson is belőle, de maradjon is elegendő mindkettőnknek! Amúgy sincsen puncijába taxaméter szerelve! Meg is nyugodtam rögvest, hiszen tisztában voltam vele: csak az ügyességemen fog múlni, hogy én is alá feszítsek időnként…
Ezzel a nagy munkával el is voltam egy darabig, Arankám nem tiltakozott, az újság külpolitikai hírei tovább-ra is leköthették érdeklődését, így két ujjamat benyomtam a mindzsójába, és komótosan huzigáltam ki – és be…
„Ó! Hiszen, ez könnyebben megy, mint gondoltam!” – fu-tott át az agyamon és mentem is ki, a következő fordulóért. Gondoltam, én leszek a legrendesebb éttermi segédmunkás széles e világon, nagyon szorgalmas leszek, és én is benyalom magam a főnöknél. Elaltatom az esetleges bizalmatlanságát, miközben munkaidőm előtt, vagy után felkeresem ezt a cédát, és úgy megfarkalom, hogy füstölni fog a bulája!…
Megpakoltam egy másik rekeszt üdítővel, s húztam volna vissza a pultba, amikor a bejárati ajtóban a főnökbe ütköz-tem.
– Jöjjön László! Valamit elfelejtettem. Menjünk be az iro-dába…
A hangja gyanúsan kimért volt. Csak nem Aranka árult be? Á, az nem lehet, ennél nagyobb cédát életemben nem láttam! Ha nem tetszett volna neki a móka, szólhatott volna nekem a pultban, de nemcsak nem tette, de lábait szélesebbre tárta, hogy könnyebben megkettyinthessem az ujjaimmal. Na, mindegy, majd kiderül, honnan fúj a szél? – ezzel belép-tem vele együtt az irodájába.
Bevallom nektek férfiasan, nyugtalanság vett rajtam erőt. Mit akarhat? Elárultam volna magam a gesztusommal. A hangommal, vagy valamivel?
Az irodában kérdőn néztem a főnökre. Ő benyúlt az író-asztal fiókjába és gondolkodás nélkül kivette a munkaköny-vemet.
– Világosan megmondtam László, hogy Aranka tabu! Megmondtam, vagy nem? Na, mármost: ha valaki nem ak-ceptálja a kérésemet, azzal nem tudok együtt dolgozni!
– Na, de főnök úr! Csak nem gondolja, hogy köztem és Aranka között bármi is… – de ő közbevágott: – Már a bemu-tatkozásakor láttam, majd fölfalja a szemeivel. Gondoltam, nem árt, ha figyelem magát. Már csak azért is, mert ismerem Arankámat. Ő pontosan annyira tud hűséges lenni, mint amennyire a pingvinek tudnak fára mászni…
– Na, de én semmit sem csináltam! – adtam az ártatlant.
– Ne nyomja nekem itt a süket dumát – ment fel benne a pumpa. – Idenézzen! – azzal a fél falat beborító Nagy–Magyarország térképének jobb szélét visszahajtotta. A desz-kafalban egy luk, egy kiesett pici görcs helye vált láthatóvá.
– Kukucskáljon csak át rajta! – adta ki a parancsot, amit azonnal megtettem: tisztán látszott Aranka csupasz combja, erőteljes fara. Egyik ujját megnyalva éppen lapozott…
– Tudja, úgy tettem, mintha aludni mentem volna, de ide ültem a luk elé. Mindent láttam, tehát teljesen fölösleges ka-muznia!…
– Nyert főnök! El kell, hogy vigyem a balhét. Mindeneset-re sajnálom… Akkor talán, viszlát! És minden jót! – illemtu-dós-kodtam, és húztam volna el a náthás francba…
– Legyen máshol nagyobb szerencséje! Ezt viszont, itt ne felejtse! – ezzel kezembe nyomta a munkakönyvemet és kezet fogott velem. Amikor tekintetünk találkozott, rám kacsintott: – Ugye, megint nincs rajta bugyi? De választ sem várva, ki-tárta előttem az iroda ajtaját.

A közeli Béke-téri templom akkor ütötte el a 10 órát. Ke-mény fél órát töltöttem el ezen a helyen. Na, srácok, van va-lakinek ennél is „jobb ideje”?
– Hülye vagy? – mondták neki a többiek. Ezt már tényleg nem lehet túllicitálni!
S ezzel, fájó szívvel átnyújtották neki az őt megillető piá-kat.

Lacinak, a nagy, baráti asztal-társaság egyetlen antialko-holistájának.

“RÖVID MŰSZAKOK” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tibor!
    Nagyon tetszett ez az elbeszélés:"Rövid Műszakok"címmel,
    de annyira hosszú és nem beszélve, nagyon zavart a kötőjelek jelenléte.
    Többször akartam abba hagyni ,de a kíváncsiság nem hagyott. Igy végül is, félretettem lustaságom és végig olvastam
    amit nem bántam meg.;)
    Nagyon kedves,humoros írás máskülönben.
    Gratulálok szeretettek….Babu(f)

  2. Kedves Tibor!
    Nekem volt egy kolléganőm, újan lépett be a kórházba, reggel hétkor kezdtünk…volna. Tíz perc után már ment is leszámolni és a munkaruhát visszaadni. 🙂
    De, hogy az a piszok sok kötőjel mit keres az írásaidba, arra még mindig nem jöttem rá, pedig már rég óta töprengek rajta. Olyan, mintha a Gőgös Gúnár Gedeont olvasnám. 😀

Szólj hozzá!