Utópia

Kadlovics bácsi belenézett a tükörbe és gondosan megigazította az inggallérját. Gyűrött szatyorként ide-oda lengő tokáját az álla alatt kicsit becsípte a szorosan meghúzott sötétkék fehér átlósan csíkos nyakkendő, halkan felszisszent. A hosszú évek alatt növesztett táskákat a szeme alatt még a huszadik századból menekített szemüvegkeret takarta el. Csak a lencséket cseréltette újra és újra. Kadlovics bácsi tudott spórolni.
– Nem baj nagypapa, a retro úgyis menő! – nyugtatta unokája és ő nem aggódott.
Lassan begombolta a zakóját, igyekezett kihúzni magát, ez már nem ment igazán. Az isiász és a lumbágó gúzsba kötötte derekát, ízületeit. Kollégája lépett az öltözőbe, Fecske Bandi. Becenevét, nem nehéz kitalálni, a hatvanas évek nagy cigaretta márkájáról kapta, annak idején, ifjú korában, amikor elkezdte pályafutását a BKV-nál nem lehetett őt elképzelni a szája szélén fityegő füstölgő cigaretta csikk nélkül.
– Jó reggelt! – köszöntötte és hangja köhögésbe fulladt.
– Le kéne tenned a cigit, cimbora!
– Áh, hagyjad már- nyögte az öreg- ez nem a cigi. Az a nyavalyás COPD vagy mi a franc – kikutatta az öltözőszekrény kulcsát a zsebéből, és igyekezett beletalálni a kulcslyukba. Keze reszketését alig bírta kontrollálni.
– Meg a Parkinson, mi?- jegyezte meg kissé szarkasztikusan Kadlovics bácsi- észrevetted Bandi, hogy így hetven felett mennyi új idegen nevű barátra tettünk szert? – érdes hangon felnevetett.
– Neked mit mondott az üzemorvos? Átengedett?
–Ja\’, jó volt a vérnyomásom, azt mondta jól be vannak állítva a gyógyszereim. Szedem a vérhigítót, betartom a diétát. Még legalább tizenöt évig elélhetek, azt mondja.
Kadlovics bácsi elindult a kijárat felé, és kacagott.
– Micsoda megkönnyebbülés, mi, öreg? És addig is minden nap vezetheted ezt az őskövület szerelvényt Kaszásdülő és a Könyves Kálmán között.
– Jó is ez, ne panaszkodj. A főnök azt mondja a jövő év végére talán üzembe állítják azokat az.. izéket.. tudod, na.. az automatákat, a robotpilótát. Akkor végre nyugdíjba mehetünk.
– Jobb, ha nem várod azt az időt, barátom. Miből fogod kifizetni aztán a lakbéredet, meg a patikát az inzulinoddal? Te még bíztál a rég jól bevált nyugdíj járadékban, mi? – Kadlovics bácsi kezét a kilincsre tette és mielőtt útra indult volna a kisföldalatti felé, hogy szokás szerint elfoglalja a helyét a vezetőülésben, visszanézett Fecske Bandira.
– Mindhalálig BKV, igaz?
Az öreg ráncos arc kicsit elmosolyodott, a sokat látott fáradt vizenyős halványkék szemek mélán visszatekintettek.
– Van más választásunk? – kérdezte, de a kérdés valójában költői volt. Kadlovics bácsi lenyomta a kilincset és munkába állt.

***

Nellike ezüstösen csillogó tincseit hajcsavarókra tekergette a hajnali derengésben. A festéssel már nem foglalkozott, de a göndörítéssel most is szívesen elbíbelődött. \”Nézzek ki valahogyan, a vén tyúkok után is kukorékolhat a kakas\” – vallotta. Bár a munkahelyén, ahova ma reggel is komótosan készülődött, már régen nem voltak kakasok. Hivatásának, egy rég letűnt valaha megbecsült szakmának utolsó követe volt. Helyét már átvették az úgynevezett szintetikus humanoidok, akik töretlen kitartással és fáradhatatlanul cserélték az ágyneműt a betegek alatt, tisztába tették az idős ágyban fekvő embereket, etettek, itattak. Nellike a maga hetvenkét évével kitűnt ebből az egyszínű, lélektelennek tűnő világból. A fiatalabb generációk már diplomával, magasabb végzettséggel rendelkeztek, irányították, programozták az SzH-kat, kiosztották és felügyelték a feladatokat. Nellikének emlékei voltak. Emlékei egy régi korból, ahol még szívvel lélekkel tette a dolgát mindenki a betegellátásban, az orvosok, asszisztensek, betegszállítók, gyógytornászok, a labor munkatársai, a takarítószolgálat, megannyi apró, de fontos láncszem a gépezetben. Nellikének már nem nagyon maradtak igazi munkatársai. De neki nem volt igazán szerencséje. Bár, maga sem tudta, hogy mi is a szerencse?
Kezeit tördelve, kissé feszengve ült az éves rendes orvosi alkalmassági vizsgálaton, megszeppent Miss Marple-ként kardigánja gombjait tekergette.
– Milyenek az eredményeim doktornő? – kérdezte csendesen, hangjában kétkedés és remény. Vegyes érzelmek.
– Sajnos ki kell ábrándítanom kedveském- mosolygott a fiatal orvosnő. Tudta ő jól, mire gondol az idős hölgy, – minden lelete jó. Negatív a vizelet és széklet minta, jó a koleszterinje, a vérképe, nincs köszvénye, se cukorbaja. Remek lett a kognitív tesztje. Gratulálok Kornélia, korát meghazudtoló eredmények. ( Óh,a mindenit, talán nem kellett volna az a sok aloe vera !)
A doktornő kezét nyújtotta és bátorítóan megrázta Nellike törékeny csuklóját.
Az idős nővér halványan elmosolyodott, és maga sem tudta sírjon e vagy nevessen.
– Akkor folytathatom a munkát tovább?
– Igen, mindenképpen- a doktornő már szélesen mosolygott. Nyilvánvaló, hogy a felső vezetés sziklaszilárdan lojális embere volt- szedjen egy kis D-vitamint, meg Ginkgo bilobát. Nem lesz baj! Jövőre találkozunk!
Ginkgo bilobát ?? Nellike most is felnevetett, ahogy eszébe jutott a gondolat. Még mit nem !?
Míg a hajcsavarók kihűltek, alaposan megmosta műfogsorát, kiöblítette a száját, jól bekente ragasztóval a protézist, és helyére illesztette, hogy kitartson egész napra. Aztán kiszedegette a csavarókat a hajából, kissé összeborzolta ujjaival a frizurát, és befújta hajlakkal. Összekészítette a kórházi holmiját, nehezen szokta meg ezt az új színes uniformist, az ő idejében még a nővér ruha hófehér tunikából, vagy köpenyből állt. Kismama cipőjéből nem engedett, szüksége volt rá, hogy stabilan tartsa a bokáját. A térdét nem vizsgálta a foglalkozás egészségügy, pedig az már korántsem volt olyan hibátlan, mint az összes többi lelet. Ilyen cipőt manapság már csak nagyon nehéz volt beszerezni, általában az unokáját kellett megkérnie, hogy rendeljen a neten. A nővéröltözőben kicsit reszketegen fűzögette a hosszú cipőfűzőjét, az éles neonfényben minden apró folt élénken látszódott a kényes anyagon.
– Jó reggelt Kornélia! Hogy sikerült az alkalmassági vizsga? – szólította meg egy gépies hang. Az SzH-2045-ös szintetikus nővérandroid volt az.
– Túlságosan is jól – válaszolt csüggedt sóhaj kíséretében – sajnos megint újabb egy évre elköteleződtem.
A robotnővérke lecsatolta a csuklójáról a munkaidőt számláló karperecet, és betette a szekrénybe a töltőre.
– És bírja még? – Az SzH-2045-ös modell szinte már több volt, mint emberi. Empátiája és szociális érzékenysége felülmúlta a XXI. század emberének emocionális szintjét.
– Kénytelen vagyok – válaszolta lakonikusan Nellike, és duplán kötötte a cipők fűzőjét.
-Ha nincs munka, nincs pénz! Ismeri a szlogent, nem igaz?
Nellike felállt, lesimította nővérruháját, feltette a szemüvegét és kitipegett a betegek közé. Újabb 12 órára munkába állt, maga sem tudta már hányadik éve.
Réges-rég túl a negyvenen.