Régi fürdőruha

Selejtezem a ruhatáram. Vannak darabok, amelyeket minden hasonló válogatásnál félreteszek, valójában nem is akarom őket kidobni, mert erősebb emlékek kötnek hozzájuk, mint a többihez.
A halomban olyan is van, amelyet sosem használtam, ami szintén emlék, arról, hogy hol vettem és miért nem volt rajtam soha.
A megmentettek közül kezembe akad egy fellazult konzisztenciájú gumi úszósapkába gyömöszölt, fekete-fehér csíkos, két részes fürdőruha. A harmadik, és az első két részes fürdőruha életemben, mert egy-egy darabot évekig használtam, már amikor erre sor került. A csíkos szabása korai kamasz koromban volt divat, és ez volt akkori nagyon szerény ruhatáramban A Fürdőruha.
Azért kaptam, hogy el tudjak menni uszodába a barátnőmmel, aki rendszeresen járt és nem értette, hogy én még sosem voltam, szüleim általában a Velencei tóra vittek. Az első uszodai látogatás nagyon izgalmas volt. Átöltözés után alig mertem kimenni az emberek közé. Idétlennek, csúnyának éreztem magam az új fürdőruhában. Lesütött szemmel igyekeztem a medencéhez, és alig vártam, hogy elmerüljek a vízben.
Ami az úszósapkát illette, azt előírták az uszodákban, valószínű azért, hogy ne lebegjen a haj mások arcába. Nem is volt másra jó, mert egyik sem zárt rendesen, és a víz alá szivárgott, nem hagyva egy négyzetcenti száraz helyet a fejen.

Nézegetem az emlékezetes darabot, és újabb képsor jelenik meg előttem, immár nem uszodai, hanem folyami.

Azon a nyáron nagyon nagy volt a hőség. Anyám belátta, hogy nem tud visszatartani a frissen felfedezett dunai úszásoktól. Ettől az engedménytől kezdve minden nap legyalogoltam a hat kilométerre levő folyóhoz, hogy meg-meg mártózzak, vagy ússzak Néha egyedül voltam az egész parton, máskor egy sereg ember igyekezett a hűs víz mellé.

A fürdőzés helye nem volt nagyon kockázatos, a folyó szélén kőrakás kerített le egy nagy területet. Ezen belül lassan mozgott a víz és biztonságosan lehetett fürdeni. A kőrakáson kívül azonban ott volt maga az élet, tele veszéllyel, kiszámíthatatlan örvényekkel, és sodrással.

Amikor a parton pihentem, figyeltem az embereket. Voltak, akik csak térdig ereszkedtek a vízbe, meglocsolták magukat és visszamentek a pokrócra napozni, hogy délután pecsenye vörösen induljanak haza. Mások komótosan úszkáltak a kőrakás biztonságos védelmében. És néhány fiú és fiatal férfi is felvonult, rendszerint csoportban érkezve. Ők látványos nekirugaszkodással belevetették magukat a kőrakáson túli világba. Rendszerint azzal a céllal, hogy átússzák a Dunát. Amikor erre az elszántságra valakinél sor került, a többiek nagy üdvrivalgásban törtek ki, hol azért, mert a vállalkozó elindult, hol azért, mert megérkezett a túlpartra, de a legnagyobb ujjongás a visszaérkezőnek jutott. Nem véletlenül. Az átúszók merészségéhez nem fért kétség. Fizikai és mentális teljesítmény volt mögötte.

A Duna még mindig ugyanott folyik, emlékeim szakasza körülbelül 740 méter széles, és enyhe kanyart vesz. A közepén levő áramlat sebessége 16-18 kilométer óránként. A víz nyári hőmérséklete a parton 18 és 22 fok közötti, beljebb sokkal hűvösebb.

Anyámmal egyre nagyobb rendszerességgel voltak nézetkülönbségeink. Ha lehet annak mondani, ami közöttünk játszódott. Óramű pontossággal beosztott, munkába járó apám nem tudott róla, nem is látta, nem is sejtette mi történik. Én pedig nem árulkodtam anyámra. Nem is lett volna értelme, ők előttem mindig egyeztek, nagyszerű nevelési módszer, a gyerek nem tudja kijátszani a szülőket egymás ellen.

Anyám kicsi korom óta pofozott. Mindenért. Néha fakanállal is ütött a fenekemre, de ezzel általában nem érte el a kívánt megfélemlítést. A pofon hatásosabb volt. Amikor felemelt kézzel közeledett hozzám, tenyerem arcom elé téve, sikítozva könyörögtem, hogy ne bánts anyu, de ez csak olaj volt a tűzre. Pedig nem voltam engedetlen gyerek. Apám halála után verései még erőteljesebbek lettek, és kitartottak egészen férjhezmenetelemig. Bármi történt, sosem emeltem rá kezet, még önvédelemből sem.

Annak a nyárnak azon a délelőttjén megint felidegesítettem anyámat. Nem pontosan tudtam, hogy mivel, de ez nem is látszott fontosnak. A lényeg az volt, hogy a szerencsétlen asszony valahol levezethesse frusztráltságát. És erre én voltam kéznél. A kirohanásai és ütései nyomán az évek folyamán lassan elszivárgott minden önbizalmam, az az önbizalom, amit pedig apám annyira igyekezett belém önteni.
Hogy megmentsem a napot, ruhám alá felvettem a csíkos fürdőruhát, fogtam egy törölközőt, és anyámnak bejelentve úszási szándékom, legyalogoltam a folyóhoz. Legalább negyven fokos melegben hurcoltam magamban az elkeseredést.

A Dunához érve még mindig bennem volt az értetlenség és fájdalom, a tehetetlenség és a teljes kicsinységemnek, kiszolgáltatottságnak érzete. Egyedül voltam a parton, ledobtam a felső ruhát, rá a törölközőt és nekiugrottam a víznek. Nem hűtött le. A kőrakáshoz úszva megfogott a folyó szélességének látványa. És akkor a belülről szinte megsemmisült magam elhatározta, hogy megmutatja saját magának, van erő, akarat, érték, én is átúszom a Dunát.

A kőrakáson túli első tempókat egyáltalán nem élveztem. Mindig zavarba ejtő, amikor belekezdünk valami ismeretlenbe. A hasamhoz és combomhoz érő, alattam elúszó halak csak erősítették ezt a furcsa érzést, de eszembe sem jutott visszafordulni.

A víz széle eleinte csak lassan sodort lefelé és nem voltam benne biztos, hogy a tempóimmal is haladok e. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy egy helyben csapkodok. Csak amikor visszanéztem, láttam, hogy kicsit megint távolodtam az innenső parttól, de a tulsó még nagyon távolinak tűnt. Ahogyan haladtam befelé, a sodrás egyre erősödött. Vitt a víz lefelé. Ekkor már teljes elszántsággal úsztam, hogy minél hamarabb átérjek a túlsó partra. A Duna közepén, ahol a meder a legmélyebb és a sodrás a legerősebb, hirtelen úgy éreztem, hogy a víz játékszere lettem, és az őselem sebessége legküzdhetetlen, talán nem is tudok kijutni az áramlatból. Végigfutott rajtam, hogy a víz levihet akár a Vaskapuig is. ÉLve vagy halva. Hiába voltam nagyon fiatal, szinte még gyerek, hirtelen rájöttem, hogy semmilyen körülmények között nem szabad pánikba esni, és elkezdtem az úszás technikájára koncentrálni. A főáramlatban töltött, végtelennek tűnő idő valójában nem lehetett több, mint 12-14 perc ami után lassan a nyugalmasabb részhez értem, ahol már szinte otthon éreztem magam.

A túlsó partra érve eszméltem csak rá, hogy hova sodort a víz. Körülbelül négy kilométerrel lejjebb voltam, mint a kiindulási pont. A folyó mentét erdősáv kísérte, a part fáinak gyökerei vízbe nyúltak, sehol egy símább, gyaloglásra alkalmas szakasz. Nem volt mit tenni, mint az ágas-bogas terepen elindulni visszafelé és feljebb jutni, mint az átellenben lévő kiindulási pont. Mindezt mezítláb.
Sehol egy lélek.
Nagyon lassan haladtam a gyökerek között és micsoda öröm volt, amikor átmenetileg egy fűcsomó vagy arasznyi tiszta homok került a lábam alá. A gyaloglás küzdelme minden másról elterelte a figyelmem, és volt alkalmam alaposan tanulmányozni az élet után futó fákat, a csodát, ami a természet szárazföldi formája. Nem emlékszem mennyi időbe telt eljutni ahhoz a ponthoz, ahol elhatároztam, hogy visszaúszok, de egy idő után a sajgó talpak már sürgették az elhatározást. Nem kerültem sokkal feljebb a túloldali kiindulási pontnál, amikor úgy döntöttem, hogy visszaúszok.

Beleereszkedtem a folyóba, és immár a tapasztalattól okosabban az úszótempókat nem egyenesen a túlsó part felé irányítottam, hanem félig az árral szembe. Kétszer akkora munkával elég jól haladtam kereszbe Ez a technika a folyó közepe felé kezdett megerőltető lenni, de úgy éreztem, hogy már túl vagyok a nagy vállalkozás kétharmadán, egyébként is, vissza kell jutni. És akkor észrevettem, hogy egy uszály hajó közeledik. Uszály a Dunán olyan, mint kerékpárosnak a négy pótkocsis teherautó az úton. Nagyon kellett igyekezni, hogy a nagy vizen ne kerüljek túl közel a hajóhoz. Magamhoz beszélve ismételtgettem, hogy minden rendben lesz, nyugalom, és erős tempók. A halakat azonban nem csak a hasam alatt, de a hasamban is éreztem.

Amikor megfelelő távolságra kerültem a hajótól, izgatottságom is kezdett alábbhagyni. Ráadásul az uszályosról is észrevettek, és kaptam egy hajókürtös üdvözletet. Néha igazán nem kell sok a boldogsághoz.

Egy örvény eredményes kikerülése után végre sikerült partot érni. Nem ott, ahonnan elindultam, de már nem olyan messze, mint a másik oldalon. A visszafelé gyaloglás itt nem csak parti erdőn át vezetett, de egy kisebb hegyet is meg kellett mászni. Mire az érintetlenül hagyott ruhámhoz és rádobott törölközőhöz értem, már nem éreztem a lábam. A megtett út azonban nagyon boldoggá tett. Lelkileg teljes erőre kaptam. Ebben az állapotban heveredtem le a parti fűre, hogy további erőt gyűjtsek a hazafelé gyalogláshoz. Pillanatok alatt elaludtam. Álmomból az ébresztett fel, hogy a gátőr kutyája nyalogatja a talpam. Cserébe kapott fültő vakargatást kapott.

A dunai kalandot otthon soha nem mondtam el, mert tartottam a következményektől. Csak az a barátnőm tudta, aki őszintén velem sírt, amikor nem sokkal később apám meghalt.

Most, hogy forgatom a csíkos fürdőruhát, látom, hogy mállik széjjel. Mint annyi minden a múltból, hogy helyet adjon másnak. Belátom, hogy nem érdemes tovább takargatni.