Az őszinteség hiánya

Összes megtekintés: 126 

A költő fiatal volt -, húszas évei elején járt. Nagy hévvel az asztalra hajolva írt, miközben szőkés göndör tincsei állandóan a szemébe hullottak. Körülötte a földön összegyűrt fecnik sorjáztak. Acélkék szeme kérlelhetetlenül meredt a fehér papírra, miközben keze sebesen rótta a cikornyás betűket, száját szigorúan összeszorította a nagy koncentrálásban… Már órák óta faragta a rímeket kis emeleti dolgozószobájában, amiben éppen csak elfért egy asztal az ággyal meg a szekrénnyel. Hirtelen abbahagyta, letette a tollat, és hunyorogva még egyszer átolvasta művét, majd szeme haragosan megvillant.
– Ez se jó! – összegyűrte a lapot, majd dühödt mozdulattal a háta mögé hajította…
– Nem tudok őszintén írni! – kiáltotta – Pedig mindent megpróbáltam, és mégse megy!
Tényleg nem ment neki. Állandóan rabul ejtették a játékos szavak, a jól hangzó rímek, a hatásvadász jelzők. Szerkezetileg nem volt rossz a verse, de sose tudta azt megragadni, amit szeretett volna. Egyszerűen nem tudott őszintén írni azokról a dolgokról – érzésekről és gondolatokról -, amik belülről szinte szétfeszítették… Talán, ha innék valamit, az segítene, feloldaná a gátlásaimat -, gondolta, miközben a frigóból kivette az apja szilvapálinkáját. Jól meghúzta majd megborzongott, ahogy az égető korty lezúdult a torkán. Nemsokára érezte a hatást is. Újra nekiveselkedett az írásnak, de most már lassabban dobálta a háta mögé az összegyűrt papírgalacsinokat…
Reggel lett, az ablakon beszűrődő fényben pici porszemek járták végtelen körtáncukat. Költőnk még az asztalra borulva hortyogott, mellette a félig üres pálinkás üveg jelezte, a fiú este alaposan felöntött a garatra. Körülötte a padlót szinte teljesen ellepte a rengeteg összegyűrt papír. Az asztalon csak egyetlen maszatos lap árválkodott, amin ott állt a végső vers, ami kifejezte, és egy mondatba sűrítette a fiú legőszintébb gondolatait:
MINDEN SZAR!
Később, amikor felébredt elolvasta, elhúzta a száját majd ezt is összegyűrte, és a többi közé hajította. Elhatározta, hogy többé nem ír verseket.

“Az őszinteség hiánya” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Márton!
    Pepa véleményét maximálisan osztom, az utolsó mondatának kivételével. Ugyanis engem sem nem szórakoztatott, sem élményt nem adott az átlagos epizód olvasása. Ismerem ezt a műfajt, de soha nem kedveltem.

  2. Verset nem lehet "írni". Az érzések vagy előtörnek, vagy kár keresni őket. Olyan szabályosan pedig, ahogy Szöllősi Dávid teszi a műfordítások írását, nem is mindig sikerül. Magdolna

  3. K.O. az életigenlésnek és a művészet művelésének! 😉
    F. Zappának van egy lemeze: kétoldalnyi "sistergés" után egyetlen mondat, finomított magyar fordításban: "Jól kitoltam veletek!"
    Nahát… ez is költészet. Kérdés: mi kelt ki belőle? 😀
    A Te esetedben: élmény és szórakoztatás!

  4. …s egy jódarabig be is tartotta fogadalmàt..élte életét, gyűjtötte a tapasztalatokat… aztàn úgy húsz év múlva úgy érezte újra tolulnak felfelé a szavak a gondolatok..màr nem okozott problémát őszintén írni..még lelkiismeret furdalása sem volt..sőt, még a szilvapàlinkàt is jobban bírta…;).. ismét egy élmény volt(l)

Szólj hozzá!