Éj

Aludnom kéne. Kimegyek a szobámból, felveszem az Ő kabátját, zsebeie rejtem titkaim, belebújok az elnyűtt tornacipőbe. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is együtt fogok érezni egy cipővel. De most pont olyannak érzem magam, mint az általam viselt lábbeli. Toldozott-foltozottnak, és mocskosnak. Egyszerre szűknek, túlságosan megtömöttnek és üresnek. A kulccsomóm leakasztom a helyéről, majd a zárba helyezem, és óvatosan elfordítom. Kínosan ügyelek rá, hogy ne vegye észre senki a kisurranásom, majd bezárom magam mögött az ajtót. A kulcsot beledobom a kabát mély zsebeibe. Elvesznek benne. Én is elveszek benne. De nem csak a ruhadarabban, a világban is. Lassan sétálok le a domboldalon, majd térek rá a főútra a korom sötétben. Amikor már sétáltam annyit, hogy előttem már csak sík felület található, szaladni kezdek. Kiszóródik pár dolog a zsebből. Mindig megállok és felveszem. Sehol nincs senki, meg hát kinek kellenének a cuccaim? Már nem veszek fel semmit, hagyom, hogy ott maradjanak, ahol elhagytam őket.
A kis piros gomb, ami mindig ott lapult mamám varrósdobozában a betonra esik és hangosan visszhangzik még ahogy koppan, akárcsak gyerekkorom emlékei, melyeket igyekeztem elveszteni. A szemeim könnybe lábadnak, de én szaladok tovább. A táj nem változik. Egyszercsak megállok és teli torokból elkezdek üvölteni. Majd kiordítozom a lelkem, és mindent, amit gondolok és fusztrál. Amint ezzel végeztem, lefeküdtem a sötétben az aszfaltra, majd a csillagokat kezdtem el bámulni.
A zsebemből előhalásztam a cigimet, rutinosan a fogaim közé emeltem, majd remegő kézzel meggyújtottam. Letüdőzném, de nem megy. Csak a képzeletem játszik velem. Igazából még mindig a szobámban vagyok, és még csak nem is dohányzom.

“Éj” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Tetszett az írás. Kifejező nagyon. Gratulálok! (f)

  2. Az írás szép, csak dohányozni nem szabad! Sok az ilyen okból kialakuló tüdőrák, ami az értékes embereket is elpusztítja. Magdolna

Szólj hozzá!