Éj

Aludnom kéne. Kimegyek a szobámból, felveszem az Ő kabátját, zsebeie rejtem titkaim, belebújok az elnyűtt tornacipőbe. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is együtt fogok érezni egy cipővel. De most pont olyannak érzem magam, mint az általam viselt lábbeli. Toldozott-foltozottnak, és mocskosnak. Egyszerre szűknek, túlságosan megtömöttnek és üresnek. A kulccsomóm leakasztom a helyéről, majd a zárba helyezem, és óvatosan elfordítom. Kínosan ügyelek rá, hogy ne vegye észre senki a kisurranásom, majd bezárom magam mögött az ajtót. A kulcsot beledobom a kabát mély zsebeibe. Elvesznek benne. Én is elveszek benne. De nem csak a ruhadarabban, a világban is. Lassan sétálok le a domboldalon, majd térek rá a főútra a korom sötétben. Amikor már sétáltam annyit, hogy előttem már csak sík felület található, szaladni kezdek. Kiszóródik pár dolog a zsebből. Mindig megállok és felveszem. Sehol nincs senki, meg hát kinek kellenének a cuccaim? Már nem veszek fel semmit, hagyom, hogy ott maradjanak, ahol elhagytam őket.
A kis piros gomb, ami mindig ott lapult mamám varrósdobozában a betonra esik és hangosan visszhangzik még ahogy koppan, akárcsak gyerekkorom emlékei, melyeket igyekeztem elveszteni. A szemeim könnybe lábadnak, de én szaladok tovább. A táj nem változik. Egyszercsak megállok és teli torokból elkezdek üvölteni. Majd kiordítozom a lelkem, és mindent, amit gondolok és fusztrál. Amint ezzel végeztem, lefeküdtem a sötétben az aszfaltra, majd a csillagokat kezdtem el bámulni.
A zsebemből előhalásztam a cigimet, rutinosan a fogaim közé emeltem, majd remegő kézzel meggyújtottam. Letüdőzném, de nem megy. Csak a képzeletem játszik velem. Igazából még mindig a szobámban vagyok, és még csak nem is dohányzom.