Morfózis II.

– Papa, gyere! Vedd be a gyógyszereidet gyorsan, mennem kell!
Katalin óvatosan kihúzta a gyógyszerelő torony aznapra szóló fiókját, nehogy kiszóródjanak a tabletták. Kiszemezgette a kisebb és nagyobb kapszulákat, az aprócska bogyókat, a sarokba szorult pirulákat. Ottó bácsi réveteg tekintettel ücsörgött az étkező asztalnál. Kezében régi zománcos bögréje, itt- ott megcsorbult, fekete foltokat hagyott rajta a múló idő. A tea langyos volt, apránként kortyolgatta. Katalin egy kiskanálba öntötte a reggeli gyógyszerkupacot és odatartotta édesapjának.
– Hagyj egy kicsit az alján, adom a gyógyszereket.
Ottó bácsi felnézett a lányára. Fogalma sem volt róla ki ez a nő. Sőt, arról sem hogy ő maga kicsoda. Vagy, hogy hol van éppen. Elméjében sűrű fehér köd derengett, mindent elhomályosított a feledés. Aprócska szikrák villantak fel néha, emlékek a múltból.
– Mik ezek? Nem kérem – fordította el a fejét az öreg.
– Be kell venni papa, ne kéresd magad légy szíves!
Katalin hangja sürgető volt. Sietnie kellett volna. Szerencséje volt, hogy az ingatlan iroda ahol dolgozott, rugalmasan kezelte a munkakezdést, maga oszthatta be az idejét. Így útba tudta ejteni idős demens édesapját, hogy reggelit készítsen neki, és beadja a gyógyszereket. Délben a családsegítő nővérke jött, hogy az ebédnél segítsen, este pedig felváltva oldották meg a felügyeletet öccsével, Ákossal.
– Nem veszek be semmit. Hagyjon, kérem! Kicsoda maga? – kérdezte Ottó bácsi felháborodottan, és Katalin érezte, hogy nőttön- nő benne a feszültség.
– Én vagyok az papa, Kati, tudod, a lányod. Ezek meg a gyógyszerek, be kell venni! Rácz doktor mérges lesz, ha ellenkezel.
Katalin kihasználta a pillanatnyi szünetet, míg az apja nem tiltakozott, és bezúdította a gyógyszereket a szájába.
– Fúj! – prüszkölt az öreg, és automatikusan odanyúlt, hogy kiszedegesse a nem várt meglepetést az ajkai közül.
– Papa, ne! Igyál! – Katalin türelmetlenül küzdött, érezte, hogy nem sokáig bírja ezeket a közelharcokat az öreggel. A sírás fojtogatta a torkát. A betegség láthatatlanul és alattomos módon ragadta el tőle az édesapját, felfalta a személyiségét, szerethető jellemét. Kétségbeejtő volt a tehetetlen tudat, hogy ez már csak rosszabb lehet. Határozott mozdulatokkal tuszkolta bele a gyógyszereket Ottó bácsi szájába, és kitartóan tartotta a poharat, hogy lenyelje őket. Egy kis tea lecsorgott az állán, végigfolyt a nyakán. Katalin szalvétával letörölte.
– Meg akarsz mérgezni, állítom- morogta szegény öreg, és kézfejével megtörölte az ajkait.
– Dehogy papa, hogy mondhatsz ilyet? Fontosak a tabletták, ezt az új kék fehér kapszulát most írta fel Rácz doktor, hátha segít lassítani a… – pillanatnyi szünetet tartott, szépen elzárta a gyógyszertárolót a kulcsos szekrénybe – na, szóval, hogy frissebb maradjon a memóriád.
– Hol van Irénke? – kérdezte hirtelen, és Katalin tudta, hogy most mennie kell, mielőtt felrobban. Irénke természetesen az édesanyja volt, Ottó bácsi drága felesége, aki már tíz éve nem volt közöttük. Az öreg az utóbbi időben rendszeresen kereste, hiányolta, és képtelen volt megérteni, hogy nincs már.
– Tudod jól papa, hogy mama már régen meghalt- válaszolta mélabúsan, és szedelőzködni kezdett.
– Meghalt? – kapta fel a fejét szegény Ottó bácsi- mikor??
Szörnyű volt ezt újra és újra elmagyarázni. Katalin nem is érzett magában elég erőt ma, hogy megtegye százezredszer.
– Mennem kell papa. Ma este Ákos jön hozzád. Viselkedj rendesen- futtában puszit lehelt édesapja homlokára és vette a táskáját.
– Ákos? Ki az az Ákos? – hallotta távozóban, de már nem fordult vissza, hogy válaszoljon.
A lépcsőházban megállt egy pillanatra, lepillantott a körfolyosó csigalépcsőjére, sóhajtott egy nagyot, majd megkapaszkodott a kovácsoltvas korlátban és szaporán szedte a fokokat. Próbált a munkájára koncentrálni.

***

Ottó bácsi fehér atlétatrikóban és fekete pantallónadrágban álldogált a fürdőszobában a tükör előtt. Sötétbarna fekete csíkos hózentrógere nem volt pontosan beállítva, az egyik szára lazábbra volt hagyva, néha lecsúszott. Lassú,de korántsem annyira reszketeg mozdulatokkal,mint pár napja tette volna, letekerte a Barbon borotvakrémes tubus kupakját, és bevizezte az arcát. Felkente krémet és jólesően felhabosította a borotvapamaccsal. Talán észre sem vette, de dúdolt is közben. Komótosan megborotválkozott, nem vágta meg magát, de azért az apró karcolásokat akkurátusan timsóval fertőtlenítette. Megigazította tömött kefebajuszát, és sűrű fogú fésűvel hátrasimította őszes haját. Ottó bácsi úgy állt ott ma reggel, a tükör előtt, mint egy délceg katona, aki ha kell, indul a háborúba. Gondolatai összekapaszkodtak, és tudata tisztulni kezdett. Emlékei kiszínesedtek, visszatért a múlt összes pillanata, életének megannyi tevékeny munkás korszaka. Arcok körvonalazódtak ki a semmiből, és telítették meg szeretetettel a szívét. Irénke, fiatalon a kis falusi templom oltáránál, félszegen. Egyszerű szabású, de pompázatos menyasszonyi ruhájában, kezében hófehér orgona, szállt a templomban a csodálatos illat. Eszébe jutott Dénes atya gyönyörű eskető beszéde , hogy támogassák és szeressék egymást, míg a halál… Óh, a halál… tudta már, Ottó bácsi emlékezett erre is.. Irénke már az angyalok között dudorászik, pedig mennyire szerette hallgatni a drága asszony kellemes dallamait. Kicsit belesajdult a szíve a hiányba, a megmásíthatatlan valóságba, de boldog volt, hogy végre emlékezhetett. Borotválkozás utáni arcvizet löttyintett a tenyerébe és megpaskolta vele az arcát. Óhh, ez a régi ismerős illat. Ragaszkodott a Pitralonhoz, zsörtölődött, ha nem ezt hozták a gyerekek.
Hmm… a gyerekek! Végre emlékezett! Katalin és Ákos.. no és az unokák…
Ottó bácsi előtt kitárult a világ. Újra önmaga volt végre, lehullt a betegség csúf koromfekete pora, felszínre törhetett igazi énje, múltja és jelene. Ugyan az arc, mely visszatekintett rá a tükörből, egyáltalán nem volt ismerős, ráncokkal barázdált, májfoltos öreg ábrázat.
– Hogy változhattam meg így? – töprengett.
Emlékeiben még elevenen, most meg talán még elevenebben élt a kép egy kackiás bajuszú, stramm fiatalemberről, hollófekete dús hajkoronával, melyet gazdája gondosan hátrafésült minden reggel, mielőtt munkába indult.
Munkába, a család kis szuterén üzletébe, ahol cipészként tevékenykedett édesapja mellett egészen a háborúig, majd aztán még a hatvanas években is már önállóan. Megtanult kaptafát faragni, hogy egyedi megrendeléseket is teljesíthessen, megismerve a lábfej anatómiáját, tökéletes személyre szabott lábbelik kerültek ki a keze alól. Ottó bácsi most büszke volt, és elégedett. Erősen kapaszkodott ebbe az emlékbe, a múlt értékes jeleneteibe, tudva hogy hasznos tagja volt a társadalomnak, a családnak.
– Papa, megjöttem- hallotta Katalin kiáltását az előszobából. Szája mosolyra húzódott, nagyon megörült. Kifordult a fürdőszobából, és tárt karokkal fogadta lányát.
– Szervusz kislányom – üdvözölte – de jó hogy megjöttél!
Katalint meglepte a hirtelen változás.
– Te már meg is borotválkoztál, papa ?! Minden rendben? – kérdezte kétkedőn, miközben lehúzta a cipőjét és papucsba bújt.
– Persze Katikám- válaszolta az öregember magabiztosan- Annyira örülök neked. Nagyon jó lesz beszélgetni… végre.
Katalin megállt egy pillanatra, mélyen Ottó bácsi meleg barna szemébe nézett és a szívéhez kapott.
– Apukám – kiáltotta – Visszakaptalak.
Boldogan zárta karjaiba az öreget.