Az emberről a megszokott hétköznapi élet egyhangú sodró lendületébe való, szinte automatikus cselekvés nem árul el annyit, mint egy krízishelyzet. Amikor valami magától értetődő megtörik, és rájövünk arra, hogy minden csak egy hajszálon múlt. Íme, megtörtént, amire nem számítottunk. A sokkhatás akár szárnyalásra vagy ellenkező esetben megtorpanásra ösztönöz minket. Mindez olyan oldalunkat világítja meg, amit eddig nem ismertünk.
Lázár nem tartozott a szerencsésebbek közé. A munkahelyének elvesztése bénítólag hatott rá. Akármennyire próbált nem tudott felállni. Állandóan visszasüllyedt az önsajnálat sötét légkörében, és torzított tükörben kezdte látni a világot és saját magát. Valójában mindig is létezett ez az arca, csak eddig szerencsés helyzete nem engedte felszínre kerülni. Annál is inkább haragudott magára, hogy egy rejtett, de mégis titkolt tulajdonsága mindenki számára láthatóvá vált. A legközelebbi hozzátartozói sem ismertek rá. Elhanyagolta külsejét, nem járt sehová, állandóan evett és látványos szenvedését a családjára zúdította. Felesége és gyerekei ösztönösen elhúzódtak tőle, már az irtózás jeleit vélte felfedezni rajtuk. Mivel összeszedni magát nem tudta, lopva összecsomagolt és egy olcsó albérletbe költözött. A bérelt lakásban aztán végkép átadta magát a kétségbeesésnek. Alig mozdult ki, szégyenkezett, még az üres utca előtt is, ami szemtanúja volt virágkorának, és most így kell látnia. A legrosszabb állapotot is valamennyire meg lehet szokni. Ő is egy idő után természetesnek kezdte érezni mostani helyzetét. Olyan tartalék energiák mozdultak meg benne egyfajta öngyógyításként, ami segített neki más szemszögből látni a világot. Szemlélődővé vált. Szeretett sétálni, a gondolataiba mélyedni. Megállni egy régi kirakat előtt, ahol már porosodni kezdtek a könyvek egymásra dőlve. Az egyik kinyitva feküdt, sárga lapjai láthatóvá váltak. Az üveget sem pucolta senki, egészen közel kellett homlokát nyomnia hozzá, hogy mindent jól szemügyre vehessen. Valami eddig ismeretlen, kissé mélabús mégis szabad érzés járta át. Jól érezte magát békén hagyott állapotában, még a lepusztult talponálló előtt is, ahol meghúzódva szürcsölte híg kávéját. Időnként nekimentek, annyit sem mondtak, hogy bocsánat. Talán észre sem vették, vagy arra sem méltatták, hogy elnézést kérjenek tőle. Ez sem fájt neki igazán, növelte a magányos burkot körülötte, amibe védettnek érezte magát.
Eljött a tél. Egyik nap a megszokott sétáját tette szakálla mögé bújva, amit időközben növesztett. Egyszer csak egészen váratlanul egy gyermek állt meg előtte. Megijedt a betolakodótól. Amikor megszólította, olyan ingerülten válaszolt, hogy meglepődött saját magán, pedig csak annyit kérdezett, te vagy a Mikulás? És még a kabátját is megrángatta. Nem válaszolt, sietve tovább haladt.
– „Idióta gyerek!- gondolta magában.
– „Hagyjon békén. Mit akar tőlem, még, hogy Mikulás!”
Otthon elgondolkozott, ha annyira jól érezné, magát helyzetében miért lehet olyan könnyen kizökkenteni. Miért omlik össze a legkisebb hatásra is, és válik valóságos szörnyeteggé. Rájött, hogy képzelet és valóság egymástól elszigetelten torzulásra hajlamos. Önmagában egyikben sem érzi igazán otthon magát az ember. Egy gondolat nem hagyta békén, ha már úgy is hasonlít a Mikulásra, vesz egy piros ruhát és meglátogatja gyermekeit, már régen látta őket.
– „Vajon mi lehet velük? Hiányozhat nekik? Biztos elfelejtették.”
Azt a pár napot teljes izgalomba töltötte az ünnepig. Megvette a ruhát, felpróbálta, majd le sem vette magáról, míg el nem érkezett a nap. A hó már kora reggel esni kezdett. Először szállingózva, majd egyre erősebben. A hideg szél feltámadt, valósággal megfagyott az arca, amikor a régi otthona felé tartott. Nehezen ért oda, mert többször visszafordult, majd újra elindult.
– „Elég legyen, egyszer az életben akkor is tegyél meg valamit, ha nehezedre esik!” – Biztatta magát, kevés sikerrel, mert végképp elbizonytalanodott, szinte nevetségesnek látta az ötletet. A Mikulás sapkát levette a fejéről. Kócos hajjal állt a lépcsőházuk kapuja előtt, a hó már átnedvesítette a ruháját, amikor meglátta a gyerekeit. Kézen fogva jöttek felé, mellé érve megálltak előtte.
– Te vagy a Mikulás? – Kérdezték.
Nem tudott válaszolni, de azért bólintott. A gyerekek nem tágítottak mellőle.
– Szeretnénk valamit kérni tőled. – mondták.
– Mi lenne az? – hallotta saját rekedt hangját, amit egészen biztosan nem ismertek föl.
– Az apukánkat szeretnénk!
Többet nem tudott megszólalni. A gyermekek tovább mentek, még egyszer hátranéztek, mintha sírni látták volna azt a komikus Mikulást félrecsúszott sapkában. Ez lehetetlen, a télapók nem szoktak sírni.
Másnap megborotválkozott, tiszta ruhát vett fel, vásárolt két tábla csokoládét, és elindult meglátogatni a gyermekeit. Amikor vissza akart fordulni képzeletben pofon vágta magát, úgy érezte nagy szüksége van erre, hogy végre felébredjen.
Lázár nem tartozott a szerencsésebbek közé. A munkahelyének elvesztése bénítólag hatott rá. Akármennyire próbált nem tudott felállni. Állandóan visszasüllyedt az önsajnálat sötét légkörében, és torzított tükörben kezdte látni a világot és saját magát. Valójában mindig is létezett ez az arca, csak eddig szerencsés helyzete nem engedte felszínre kerülni. Annál is inkább haragudott magára, hogy egy rejtett, de mégis titkolt tulajdonsága mindenki számára láthatóvá vált. A legközelebbi hozzátartozói sem ismertek rá. Elhanyagolta külsejét, nem járt sehová, állandóan evett és látványos szenvedését a családjára zúdította. Felesége és gyerekei ösztönösen elhúzódtak tőle, már az irtózás jeleit vélte felfedezni rajtuk. Mivel összeszedni magát nem tudta, lopva összecsomagolt és egy olcsó albérletbe költözött. A bérelt lakásban aztán végkép átadta magát a kétségbeesésnek. Alig mozdult ki, szégyenkezett, még az üres utca előtt is, ami szemtanúja volt virágkorának, és most így kell látnia. A legrosszabb állapotot is valamennyire meg lehet szokni. Ő is egy idő után természetesnek kezdte érezni mostani helyzetét. Olyan tartalék energiák mozdultak meg benne egyfajta öngyógyításként, ami segített neki más szemszögből látni a világot. Szemlélődővé vált. Szeretett sétálni, a gondolataiba mélyedni. Megállni egy régi kirakat előtt, ahol már porosodni kezdtek a könyvek egymásra dőlve. Az egyik kinyitva feküdt, sárga lapjai láthatóvá váltak. Az üveget sem pucolta senki, egészen közel kellett homlokát nyomnia hozzá, hogy mindent jól szemügyre vehessen. Valami eddig ismeretlen, kissé mélabús mégis szabad érzés járta át. Jól érezte magát békén hagyott állapotában, még a lepusztult talponálló előtt is, ahol meghúzódva szürcsölte híg kávéját. Időnként nekimentek, annyit sem mondtak, hogy bocsánat. Talán észre sem vették, vagy arra sem méltatták, hogy elnézést kérjenek tőle. Ez sem fájt neki igazán, növelte a magányos burkot körülötte, amibe védettnek érezte magát.
Eljött a tél. Egyik nap a megszokott sétáját tette szakálla mögé bújva, amit időközben növesztett. Egyszer csak egészen váratlanul egy gyermek állt meg előtte. Megijedt a betolakodótól. Amikor megszólította, olyan ingerülten válaszolt, hogy meglepődött saját magán, pedig csak annyit kérdezett, te vagy a Mikulás? És még a kabátját is megrángatta. Nem válaszolt, sietve tovább haladt.
– „Idióta gyerek!- gondolta magában.
– „Hagyjon békén. Mit akar tőlem, még, hogy Mikulás!”
Otthon elgondolkozott, ha annyira jól érezné, magát helyzetében miért lehet olyan könnyen kizökkenteni. Miért omlik össze a legkisebb hatásra is, és válik valóságos szörnyeteggé. Rájött, hogy képzelet és valóság egymástól elszigetelten torzulásra hajlamos. Önmagában egyikben sem érzi igazán otthon magát az ember. Egy gondolat nem hagyta békén, ha már úgy is hasonlít a Mikulásra, vesz egy piros ruhát és meglátogatja gyermekeit, már régen látta őket.
– „Vajon mi lehet velük? Hiányozhat nekik? Biztos elfelejtették.”
Azt a pár napot teljes izgalomba töltötte az ünnepig. Megvette a ruhát, felpróbálta, majd le sem vette magáról, míg el nem érkezett a nap. A hó már kora reggel esni kezdett. Először szállingózva, majd egyre erősebben. A hideg szél feltámadt, valósággal megfagyott az arca, amikor a régi otthona felé tartott. Nehezen ért oda, mert többször visszafordult, majd újra elindult.
– „Elég legyen, egyszer az életben akkor is tegyél meg valamit, ha nehezedre esik!” – Biztatta magát, kevés sikerrel, mert végképp elbizonytalanodott, szinte nevetségesnek látta az ötletet. A Mikulás sapkát levette a fejéről. Kócos hajjal állt a lépcsőházuk kapuja előtt, a hó már átnedvesítette a ruháját, amikor meglátta a gyerekeit. Kézen fogva jöttek felé, mellé érve megálltak előtte.
– Te vagy a Mikulás? – Kérdezték.
Nem tudott válaszolni, de azért bólintott. A gyerekek nem tágítottak mellőle.
– Szeretnénk valamit kérni tőled. – mondták.
– Mi lenne az? – hallotta saját rekedt hangját, amit egészen biztosan nem ismertek föl.
– Az apukánkat szeretnénk!
Többet nem tudott megszólalni. A gyermekek tovább mentek, még egyszer hátranéztek, mintha sírni látták volna azt a komikus Mikulást félrecsúszott sapkában. Ez lehetetlen, a télapók nem szoktak sírni.
Másnap megborotválkozott, tiszta ruhát vett fel, vásárolt két tábla csokoládét, és elindult meglátogatni a gyermekeit. Amikor vissza akart fordulni képzeletben pofon vágta magát, úgy érezte nagy szüksége van erre, hogy végre felébredjen.