A csoda

Összes megtekintés: 147 

Róza vasárnaponként úgy szervezte az ebéd főzést, hogy délben mindig ott gőzölögjön asztalukon az aranyló húsleves. Ez Karcsi kérése volt, amikor össze házasodtak. Nem esett nehezére teljesítenie férje kérését, mert a szülői házban is mindig déli harangszóra került asztalra a vasárnapi ebéd. A templomba járásról sem kellett lemondania mikor férjhez ment. Igaz, Karcsi csak karácsonykor, húsvétkor tartott vele, de soha nem tette szóvá Rózának, hogy vasárnaponként miért jár el misére. A maga módján vallásos volt, de valamiért úgy gondolta, neki elég ha csak otthon fohászkodik Istenéhez.
Róza, mire készülődni kellett a kilenc órai misére, már tűzhelyre készítette a levesnek valót, hogy az Karcsi felügyelete mellett szép lassan fődögéljen. Karcsi, mellette még bepanírozta a rántani valót, vagy ha sült készült, felügyelte a sütőt. Süteményt már szombat este megsütötte, ritkán múlt el sütemény nélkül  a vasárnap. Nagy volt a rokonság, mindig jött valaki látogatóba, vagy ha ők mentek, teli süteményes doboz nélkül nem indultak el. Szóval volt miért sütögetni a finomabbnál finomabb süteményeket. 
Róza már előre örült, hogy a templomba vezető úton együtt ballaghat a falubeli idősebb asszonyokkal. Kislány kora óta ismerte őket, s bizony már bőven eljárt felettük az idő. Egyre többen voltak akik botjukra támaszkodva, ünneplő ruhában, fekete retiküllel a karjukon álltak a házuk előtti kiskapuban. Így várták a távolabbról jövőket. Mire a falu közepén álló templomhoz értek, már népes csoportot alkottak. Férfi még elvétve sem akadt köztük, valamennyien özvegyek voltak.
Szerette hallgatni beszélgetésüket. Az asszonyok misére menetkor, a hátuk mögött hagyott hét minden eseményét kibeszélték. Finoman szólva, pletykálkodtak. 
Róza ezen hol bosszankodott magában, hol meg mosolygott. Ritkán kapcsolódott be a beszélgetésbe, anélkül is bábeli hangzavar kísérte útjukat. 
Azon a vasárnapon is volt miről pletykálkodni a templom felé sétáló asszonyoknak. A szentmise most nem a szokásos módon fejeződött be, mert a plébános úr egy hirdetést olvasott fel, mely arról szólt, hogy autóbuszos zarándoklatot szervez az egyik híres Mária kegyhelyre.
Csak az utazás költségét kell kifizetni, ételről, italról mindenkinek magának kell gondoskodnia. Részt vesznek majd az ünnepi szentmisén, melyet a püspök úr celebrál, hazafelé megállnak egy rövid pihenőre Tihanyban, meglátogatják az Apátsági templomot, és már a kora esti órákban hazaérnek. A zarándoklat másfél hónap múlva lesz esedékes. Feliratkozni és az utazás költségét, amely 4000 ft /fő, a következő két vasárnapon lehet befizetni mise után a sekrestyében. Ez idő alatt mindenki eldöntheti akar-e kirándulni vagy sem. Eddig tartott a hirdetés.  
– Hazafelé volt miről beszélni az asszonyoknak. Olyanok voltak, mint egy felbolydult méhkas. Szinte mindenki menni akart. Ők már ritkán mozdultak ki a faluból, ezért nagyon örültek a plébános úr bejelentésének. Páran viszont csak sóhajtoztak, hogy  a kevés özvegyi nyugdíjból nem tudják kiszakítani még azt a négyezer forintot sem, pedig ők is  szeretnének elmenni. 
Róza csendben sétált az asszonyokkal, most sem szólt bele a beszélgetésbe. Magában már eldöntötte, hogy elmegy a zarándok útra. Szombati napra esik az a Mária ünnep, munkahelyén még szabadságot sem kell kérnie.
Hazaérve, egyből elújságolta Karcsinak, hogy hová szervez zarándok utat a plébános úr. 
– Természetesen te sem maradsz itthon, ugye Rózám? – mondta nevetve Karcsi.
– Milyen jól tudod Karcsikám! Jövő vasárnap viszem a pénzt és feliratkozok az útra.
Eltel egy hét, Róza sem Karcsival, sem mással nem beszélt a zarándok útról. Igaz, nem nagyon tudott volna kivel beszélni róla. Munkába menet-jövet, az autóbuszon szinte már csak fiatalok utaztak. Ők pedig már nem beszélgetéssel töltötték el az utazás idejét. Munkahelyén is hasonló volt a helyzet, meg aztán templomba is nagyon kevesen jártak. Lehet megmosolyogták volna a háta mögött, ha elmondja hova fog a közeljövőben utazni.
Vasárnap vitte magával az útiköltség árát, és mise után befizette a plébános úrnál. Az utcabeli asszonyok is így tettek, kivéve Mari nénit és Rezi nénit. Ők a templom falánál félre állva, csendben vártak a többiekre. Látszott rajtuk, hogy mennyire bánatosak. Hazafelé elsírták magukat, hiába vigasztalták őket a többiek, hogy majd mindent elmesélnek nekik, ha haza értek. 
– Ne sírjatok,majd hozunk nektek szentképet, meg szentelt gyertyát! – ígérte Bori néni a többiek nevében, akik helyeslőn bólogattak.
Róza ebéd közben megint elmesélte Karcsinak a hallottakat. Sajnálom Mari néniéket, abból a kevés özvegyi nyugdíjból nem futja nekik a kirándulásra. Gyerekeik is messze élnek, még kérni sem tudnak tőlük. 
– Arra gondoltam…, hogy fizessük be őket az útra. – fejezte be Karcsi, Róza félbehagyott mondatát.  Ezt komolyan gondoltad? – kérdezett vissza Márta. 
– Természetesen. Jól ismerlek édes Rózám, úgy sem lennél nyugodt, míg ki nem találunk valami megoldást. 
– Igazad van Karcsi, hál' Istennek mi megtehetjük, hogy segítsünk annak akinek szüksége van rá. Eddig is megtettük, most miért ne okozzunk örömet Mari néniéknek.
Délután Róza és Karcsi azon tanakodtak, hogyan kellene megoldani a segítséget. Nem szerették volna ha megtudják ki az adományozó.
Végül Karcsi ötletét valósították meg. Négyezer forintot tettek egy-egy borítékba, mellé egy papírra csak annyit írtak, hogy a zarándok útra kapják. Ne firtassák, hogy kitől, cserébe egy-egy imát kérnek, hogy tudjanak még másokon is segíteni, ha úgy adódik.  A névre szóló borítékokat, Róza kora reggel munkába menet bedobta a két néni postaládájába.
Gyorsan elrepült a hét, Márta és Karcsi eljártak dolgozni, senkitől sem hallották, hogy mi történt a faluban. Pedig akadt beszédtémája bőven az idősebb  asszonyoknak. Mari néni és Rezi néni a meglepetés leveleket nem tudta, vagy nem is akarta titokban tartani. Izgatottan jártak házról házra, hogy elbeszéljék asszony társaiknak, milyen csoda történt velük. Vasárnapra már regényt is lehetett volna írni belőle, olyan hosszú történet  keringett a levél "csodáról".
Róza szokása szerint, megint az idősebb asszonyokkal ballagott a vasárnapi misére. Útközben, még mindig Mari néniék titokzatos leveléről folyt a beszélgetés. Igaz, most Rózát is megkérdezték, tud-e valamit ezekről a levelekről.
Róza mosolyogva hárította el a kérdést, és csak annyit mondott:- Aki adta, jó szívvel adta, ne keressék a feladóját, helyette örüljenek, hogy Ők sem maradnak le a zarándok útról.
Az asszonyok a mise befejezése után megvárták, míg Mari néniék feliratkoznak az útra és kifizetik az utazás költségét. Elég sokat kellett várniuk, mert a plébános úrnak is elmesélték a "csodát". Ő a szomszéd faluban lakott, így hét közben nem értesült a faluban történtekről. Figyelmesen meghallgatta az asszonyokat, felírta őket a névsorba, és azt tanácsolta nekik, hogy ne találgassanak tovább, ne találjanak ki mindenféle történetet. Csodát meg végképp ne emlegessenek, mert ez nem csoda. Az Úr valakinek, vagy valakiknek olyan gondolatot sugallt, hogy segítsen rajtuk. Most nekik kellett a segítség, fogadják hálával és imádkozzanak ismeretlen jótevőjükért.
Róza most nem várta meg az asszonyokat, egyedül sétált hazafelé. Remélte mire eljön a zarándok út ideje, az asszonyok elfelejtik a "csodát". Végtelenül boldog volt, hogy Karcsival együtt, ismét örömet tudtak okozni. Mikor hazaért, sírva borult Karcsi nyakába, aki könnyeivel küszködve próbálta vigasztalni, de a fájdalmas, teljesen soha be nem gyógyuló seb, újra feltépődött.
A szokásostól eltérően, csendben ebédeltek. A telefon hangos csörgésére mindketten összerezzentek, és kérdőn néztek egymásra.
Róza ment a telefonhoz, és meglepetésére a plébános úr jelentkezett be a vonal túlsó végén.  
– Róza, Róza, a jó Isten áldja meg magát és a férjét. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy maguk voltak a jótevők. Az asszonyok örömükben mindenféle csodás történeteket meséltek, de én azonnal magukra gondoltam. 
– Plébános úr, csak nem…, – kérdezte volna az asszony, de a plébános gyorsan a szavába vágott. – Nyugodjon meg, nem árultam el nekik, igaz nem is kérdezték, hogy én mit gondolok.
Minden csoda három napig tart, ezt ne feledje el kedves Róza. Csak a jó Isten és én tudom, hogy milyen sok adományuk jutott már el névtelenül a rászorulókhoz.  
– Róza sírva köszönt el a plébános úrtól, és elindult a gyerekszoba felé.
A gyerekszobában már tizenöt éve megállt az idő. Kiskarcsi halála után, semmit nem pakolt el, csak a port törölgette. Egyetlen gyermekük volt Kiskarcsi, akiért minden követ megmozgattak, hogy enyhítsék örökletes betegségének tüneteit. Sajnos kevés sikerrel, tizennégy évesen elveszítették. A nagy fájdalomba majdnem belerokkantak. Hiába tanácsolta nekik a pszichológus, és a háziorvosuk, hogy egy kisbaba gyógyír lenne fájdalmukra. Nem merték felvállalni, féltek…
Akkor határozták el Karcsival, hogy amennyire anyagi helyzetük megengedi, segítenek annak, akinek szüksége van rá. Elsősorban a testvérek gyermekeit karolták fel, akik szerencsére jó képességű gyerekek voltak, így tudták őket segíteni, míg elvégezték az egyetemet, vagy a főiskolát. 
Évekkel ezelőtt a plébános úrral is megbeszélték, hogy szigorúan névtelenül,  szívesen segítenének azokon akik rászorulnak.
Ő örömmel fogadta felajánlásukat, három falu plébánosaként hittant is tanított az iskolákban, így nagyon jól ismerte kis tanítványai életkörülményeit. Iskola év kezdésekor, karácsonykor, húsvét táján, mindig akadtak gyerekek, akiket boldoggá tett egy – egy szeretet csomag. Most az idős nénik kaptak egy kis segítséget, hogy talán életükben utoljára, eljuthatnak a  Mária kegyhelyre és a tihanyi apátsági templomba.

“A csoda” bejegyzéshez 13 hozzászólás

  1. Kedves Éva!
    Azt hihetnénk, hogy a mai világban kevés adakozó ember van. Szerencsére még vannak. Köszönöm, hogy olvastad írásomat. Szeretettel(l)Kata

  2. Kedves Kata! Bizony, kevés ilyen ember van a mai világban, de szerencsére, hogy az ember tud ilyen példát is írni. Szeretettel olvastalak: Éva

  3. Drága Kata! Elbeszéléseket ritkábban olvasok, a
    gerincem nem bírja a gépnél ülést. Most mégis örülök, hogy
    kivételt tettem, szépen megírt történeteddel.
    Ölelésem.(l)

  4. Köszönöm kedves Babu. Rózáék története valós, csak a neveket változtattam meg, és egy kicsit a fantáziám is működött írás közben. Valóban, manapság már nem nagyon találkozni önzetlen segítőkkel.
    Köszönöm véleményedet(l)

  5. Igazi ,hívőként méltó szeretetéről árulkodik kedves történeted!
    A mai nap már ritkábban találkozhatsz hasonló esetekkel!
    Szépen megírt történet.(l)
    Gratulálok szeretettel…Babu

  6. Kedves Rita!

    Igazad van, ezzel ők is tisztában voltak, de mégsem mertek kockáztatni. Sajnos a családjukban nem csak az ő fiúk szenvedett örökletes betegségben. Ma már biztos másként tennének, mert a terhesség korai szakaszában kitudják szűrni ha nem egészséges a kisbaba. Hívő emberként, sok mindenkinek tudtak segítséget nyújtani. és ez egy kicsi vigaszt adott nekik.

    Szeretettel(l)Kata

Szólj hozzá!