A lény a hasamban

Egymás mellett ülünk az ablakpárkányon, lábainkat lefelé lógatva a vizes pázsit felé. Zuhog az eső, mi csak azért nem vagyunk vizesek, mert a tető és az ereszcsatorna véd a víztől. Rád nézek, csillogó szemmekkel bámulod az esőt. Észreveszed, hogy nézlek, így vizslatni kezded arcom. Teljesen úgy nézel, mintha meg akarnál csókolni, így a lény a hasamban életre kel.
Persze megint csak többet képzeltem bele… Előhalászol a zsebedből egy doboz cigit, majd megkínálsz vele. Elfogadom, majd amint meggyújtottad a tied, az öngyújtód az én szálam elején izzik fel. Izgatottam szívom az első slukkot: Veled minden teljesen más.
Nem szólsz semmit, csak némán nézzük egymást, és a cseppeket, amik gyorsan földet érnek. Egyre gyorsabban múlik ki az életük, akárcsak az enyém…
Amint erre gondolok, a lény a gyomromban ugrálni kezd. Nem jó érzés, ösztönösen összerándulok a fájdalomtól.
Látszik, hogy aggódsz, de inkább beharapod az ajkad és magadban tartod a szavakat. Tudom, hogy rengeteg kérdést szeretnél feltenni, és még ezer meg ezer dologról beszélhetnénk. Azonban már nincs idő. Elkéstünk. A lény a hasamban uralni akarja az egész testem. Közelebb jössz és átkarolsz, fejemet pedig a válladra hajtom. Már nem fáj.
– Mi van még a bakancslistádon? – hangod nyugodtan csengett, pedig tudom jól, hogy ideges voltál. A szíved egyre hevesebben kalapált.
– Már csak egy van hátra. Esőben táncolni – és csókolózni…
Persze ezt Te is nagyon jól tudtad, hiszen évek óta a legjobb barátom vagy, és már egy párszor emlegettem, hogy mennyire is majd szeretnék csókolózni valakivel, miközben szakad az eső. Azonban nem mondtam, viszont éreztem amint elmosolyodik. Kicsit elhúzódtál tőlem, majd a szemembe néztél.
– Mit szólnál hozzá, ha most megvalósítanánk? – meg sem vártad a válaszom, tudtad, hogy belemegyek. Leugrottál a párkányról, majd szembefordultál velem.
Hirtelen iszonyú picinek és elveszettnek tűntél, pedig csak alacsonyabban volt a talaj. Mi lesz velem Nélküled? És mi lesz Veled nélkülem?
Bátortalanul csusszantam előre a széles párkányon, majd, amikor a földre kellett volna csusszannom a karjaidban kötöttem ki. Elkaptál. A kis lény a hasamban azt parancsolta, hogy most azonnal öleljelek meg. Így hát arcomat a mellkasodba fúrtam, majd karjainkkal körülfontuk egymást. Egy kis idő után hátrébb léptél, hajadon csillogó esőcseppek jelentek meg. Megfogtad a kezeim, majd hátrébb léptél párat. Mindketten az esőben voltunk, majd tétován lépegetni kezdtünk. Egyikőnk sem tudott táncolni, és borzalmasan zavarban voltam. Próbáltam lefelé nézni és kerülni a tekinteted, viszont akaratlanul is rávett valami arra, hogy kékjeimet mélyesszem a barna szempárba. Az arcodat figyeltem. Csillogó szemmel néztél. De most nem az esőt, hanem engem. Tekinteted a számra siklott. A kis lény örömében táncolni kezdett a bensőmben, Te pedig egy csókot leheltél ajkaimra.
Ezzel pedig már nem volt más hátra az életemből, mint meghalni…
A kis lény dühösen ugrál a hasamban, sőt, már egy ideje nem is csak a hasamban van… A rák mindenhová átterjedt. Az utolsó kép, amit látok a kórház fehérsége. Vége.

“A lény a hasamban” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Hát ez nagyon kemény.
    "Várlak otthon, a Paradicsomban" – ezt a könyvet juttatta eszembe. (f)

  2. Hát ….. ez iszonyú. Jól megszerkesztett novella, és nem marad el a végén a durrr sem. Sajnos…

  3. Az elejét olvasva egéászen másra gondoltam, mint ami a végén egyértelmű lett. Az eső, a tánc, a szomorúság és a végleges. Jó az írás. Tetszett.

    Rozika

Szólj hozzá!