"Kör közepén álok"

Hónapokkal azelőtt éreztem, hogy nincs valami rendben. Minden nap rosszabb és rosszabb lett. Nagyon fáradt voltam, mindig többet kellett pihennem, de a fáradság nem múlt el. Jelentkeztem az orvosomnál, de az asszisztensnő elmondta a szabályokat, nem mehetek. A koronavírus miatt nem tudnak fogadni.
Minden nap rosszabb, nem lehet, tovább gondolkodni be kell menni a Sürgősségire.
Amikor beértünk, egy lélek nem volt. Azonnal vérvétel, majd pár vizsgálat. Mikor megjött a véreredményem az orvos behívott, és annyit mondott, „magának teljesen összeomlott a vérképe”! Ráncolta a homlokát, láttam az arcán, hogy nagy a baj. Aztán semmi vizsgálat, csak várakozás.
Két napja itt vagyok, és semmiféle kezelést nem kaptam. Nincs ebéd sem vacsora, Igazat megvallva nem is tudtam volna enni. A következő nap bevittek az osztályra, olyan erőtlen voltam, hogy hang nem jött ki a torkomon. Egy ágyas szoba, a nővérek be-be kukkantottak, megnézték, hogy vagyok-e még? Utána szó nélkül elmentek. Reggeli, szólt az egyik kedves nővér. Mindhiába, nem tudtam enni, a kezem alig bírtam felemelni. Az ágyban fordulni sem tudtam, hang alig jött ki a torkomból. Itt újabb két napot töltöttem, négy napja nem ettem, alig ittam. Vizitelni reggel jött a Doktor, megkérdezte, hogy vagyok, elmondtam, ahogy tudtam a problémám, udvariasan végighallgatott, majd annyit mondott a nővérnek, hogy adjanak nekem infúziót. A legnagyobb rémületemre és meglepetésemre a nővérke a következő mondta „hátha még itt lesz”. Értettem a célzást! A doktor úr hosszú másodperceket nézett a szemembe. Farkasszemet néztünk, nem gondolta, hogy tudom, miért teszi. Majd megszólalt. Igen, itt lesz.
Innentől kezdve úgy éreztem, hogy egy kör közepén állok, az egyik oldalról finom énekszó, barátságos mosoly, kezüket nyújtó angyalok hívnak, csendben halkan. Egy hatalmas felhőn ülnek szeretteim. Jó volt látni őket, éreztem a szeretetet, a hívogató szót, a nyugalmat, a szépséget és a közelséget. Megfoghattam kezüket, simogattam arcukat, akkora szeretetet éreztem, mint még soha. Ez lenne odaát? Ez a nyugalom, boldogság, a csend olyan élet amilyet még soha nem tapasztaltam. Elhatároztam, hogy megyek. Vágyom a fájdalommentes életre, a bánatra, a keserűségre, többé nincs szükségem. Szeretnék maradni, gondoltam magamban!
Ám abban a pillanatban, a kör másik oldalán megláttam egy gyönyörű kék szemet, tele könnyel. Ne menj még el anyukám, szükségünk van rád, nem mehetsz el. Megfogta kezem és húzott a kőrből kifelé.
A túloldalról csodálatos énekkel csalogattak vissza. Nyújtották kezüket, ám el nem érték.
Szép lassan kiléptem a körből, felnyitottam szemem, elhatároztam, enni, inni fogok. Erőt vettem magamon, nagyon nehéz volt, ám mégis a nehezebbet választottam. A harcot, azt a harcot kell megvívnom, ami nem biztos, hogy sokáig tart. De érdemes azokért a gyönyörű kék szemekért, amelyek tele voltak aggódással, szeretettel és rémülettel.
Elkezdődtek a kezelések, ami úgy látszik nagyon lassan hatnak, jó irányba.
Nagy harcos vagy, mondta egyik barátnőm, aki naponta felhív, és mondja, hogy ne add fel! Neked még dolgod van ezen a földön! Aztán odaátról hallom, igen ne add fel, akiért ennyien aggódnak, az nem adhatja fel.

“"Kör közepén álok"” bejegyzéshez 25 hozzászólás

  1. Isten élet és halál ura. Ő szólít el, amikor akar.
    És legelőször Istennel találkozunk, mikor meghalunk. Testünk földbe tér, lelkünk Isten színe elé. Abban a pillanatban, ahogy meghalsz, Isten előtt állsz, szemtől szembe.

  2. Kedves Rózsa
    ha igaz, hogy az élet írja a legjobb történeteket (és mert olyan sokan tartják így, biztosan igaz), a Tiédnek az lesz a végszava: "Meggyógyultam." (f) (l)

Szólj hozzá!