Sárkány a csészében

Napjainkban, egy magyar egyetemen

– Olyan kíváncsi vagyok, ki lesz a meglepetés-felszólaló, nem tudod?
– De, véletlenül tudom. Egy különleges asszony. Melek Ceviz a neve. Török, de folyékonyan beszél magyarul, hiszen az édesanyja magyar volt, bár ő Törökországban nőtt fel.
– Ez már önmagában is érdekes. De hogy került vajon ide? Vállalkozó?
– Nem tudom. De szerintem nem. Inkább tanár. Vagy marketinges?
– Elég rejtélyes. Viszont egyre kíváncsibb lettem rá…
– Ezzel én is így vagyok. Hiába próbáltam róla többet megtudni. Titokzatos. De talán ez is csak egy marketingfogás ahhoz, hogy még több embert becsábítsanak erre a szemináriumra.
– Hát, nem egyszerű az antropológusok élete, ezt már most látom, pedig messze még az a záróvizsga!

Fél órával később

– Kedves Hallgatók! Ma rendhagyó módon egy különleges vendéget hallgathatnak meg. Az általa elmondottak szervesen kapcsolódnak a mai előadásom anyagához, amint majd arról a felszólalása után részletesen beszélni is fogok. Tőle pedig az óra végén majd röviden kérdezhetnek is, ezért az előadás közben nyugodtam írják le a felmerülő kérdéseiket! Most pedig, kérem, fogadják szeretettel Melek Ceviz asszonyt, az Isztambul Egyetem vegyész-oktatóját!
– Köszönöm szépen! Nézzék el nekem, ha nem mindent mondok helyesen magyarul. Kétnyelvű családban nőttem fel, de mégiscsak török nyelvterületen, így a magyarom néha kicsit furcsa az itthoni füleknek. – Megvárta, míg az itt-ott felhangzó nevetés elül, és csak akkor folytatta. – 50 éve születtem Nisantepe településen. Akkor még kis falucska volt, most már sokkal nagyobb, közben a főút is kiépült a közelben. Autóval nincs is messze Isztambultól, de ne feledjük, hogy ott mások a távolságok! Már az is igénybe vesz akár 5-6 órát is, ha Isztambul egyik feléből a másikba akarunk autózni. Negyedik gyerek voltam, két fiú és egy lány után. Még két húgom és egy öcsém követett, szóval abszolút a középső gyerek vagyok. Anyám magyar asszony volt, de igyekezett beilleszkedni, mert neki nem volt esélye sem arra, hogy visszatérhessen Magyarországra. Így amikor '64-ben apámhoz ment, tudta, hogy a magyarságából csak a nyelvet adhatja a gyermekinek, többet nem igazán. De mindegyikünket meg is tanította a magyar nyelvre és a szokásokkal is próbált megismertetni minket. De beilleszkedett, és az apai nagyanyám segítségével a török szokásokat is ápolta. Arrafelé hagyomány volt, hogy ha egy leánygyermek 12 éves lett, elvitték egy ebéhez. Ebe szó szerint talán bábát jelent magyarul, de ez mindig a legidősebb asszonyok egyike a faluban, aki még tud a kávézaccból olvasni. Nővéremet is elvitték előttem másfél évvel, és már én is alig vártam, hogy mehessek. De amikor végre engem is elvittek, nem volt benne köszönet. szertartásosan, feketén kellett meginnom a kávét, aztán lendületesen lefordítva a csészealjra tenni. Pár perc várakozás és beszélgetés után az ebe felemelte a csészémet és hosszasan tanulmányozta, amit benne lát. Végül félrehívta az anyámat, hogy nélkülem beszéljenek. Nővéremtől már tudtam, hogy nála ilyen nem volt, így aggódni kezdtem. Nem is hiába. Amikor visszajöttek, az ebe elmondta, hogy sárkányt látott a csészémben, ami veszélyt jelent. De azt nem látta, hogy én jelentek valakire veszélyt, vagy én lennék veszélyben. De onnantól én voltam a faluban az Ejderha kizi, a sárkányos lány. Az udvarlók messze elkerültek, de apám eleve úgy döntött, hogy a sárkánnyal nem szabad viccelni, nem mehetek férjhez. Szerencsére meggyőztük anyámmal, hogy legalább akkor rendesen iskoláztasson, hogy meg tudjak állni a magam lábán egy férfiak uralta országban. Középiskolába mehettem, és az osztály legjobbja voltam. A fizika és a kémia érdekelt, amelyek nem tipikusan női tárgyak. Így a végén évfolyamelsőként végeztem a középiskolában a záróvizsgáimmal. Apám azt akarta, hogy helyben álljak munkába, de anyámat és nagyanyámat is rávettem, hogy győzzék meg, hadd járjak egyetemre. Először magyar szakra mentem, de aztán néhány félév után váltottam a kémiára. így kötöttem ki a vegyészetnél. Közben a bátyáim megnősültek, a nővérem férjhez ment. Jöttem sorban a kicsik is, a nagyobbik húgom is férjhez ment. A két kicsi még otthon lakott, mikor elköltöztem egy nagynénihez Isztambulba. Nem lakott messze az egyetemtől, és vénlány volt. Apámék úgy gondolták, elkél neki a fiatal segítség, nekem meg jobb, ha megtanulom, mivel jár vénlánynak lenni. Addigra elfogadták, hogy tanítani akarok majd, ha végeztem az iskolával. Bár ők akkor még azt hitték, hogy a helyi középiskolában leszek majd a városunkban kémiatanár. – Elmosolyodott, ivott két kortyot a neki kikészített pohár vízből, és folytatta. – Nos, a kémia sokkal jobban érdekelt s többre becsültem már akkor is, mint hogy olyan gyermekeknek tanítsam, akik a hátuk közepére nem kívánják. Nos, így maradtam továbbképzésre is az egyetemen a kötelező kurzusok elvégzése után. És már doktorandusz hallgató voltam, amikor új tanár érkezett az egyetemre. Vízgazdálkodási mérnök volt, nekünk csak óraadó tanár volt egy szemeszter idejéig. Egy mongol férfi, aki török és bolgár felmenőkkel is rendelkezett. Dzorigt Erdene Bogdan, először kimondani is alig bírtam a nevét! Dzorigt annyit jelent a mongol nyelvben, hogy merész, bátor. Neki volt bátorsága randevúra hívni a sárkányos lányt, merthogy az egyetemen is úgy hívtak! Érdekes Törökországban ez a kettősség, ahogy a hagyományok és a modern kor megfér egymás mellett… De vissza a történetemhez. Visszautasítottam, hiszen nekem vénlánynak kell lennem, ehhez pedig a tanulásra koncentrálnom és arra, hogy később eltarthassam magam. Megküzdöttem a bizonyítványomért, megvédtem a disszertációmat és egyetemi tanár lettem. Nagynéném néhány hónappal később meghalt és a lakását rém hagyta. Szüleim akkor látták be, hogy én már nem fogok hazaköltözni, hanem maradok a nagyvárosban. Dzorigt közben nem tágított, akármilyen pokróc módon bántam is vele. Akkor megkért, hogy egyszer menjek el vele ebédelni, és beszélgessünk. Ha az után a beszélgetés után is úgy érzem majd, hogy nem vagyok rá kíváncsi, akkor felhagy a meghódításommal, mondta. Beadtam a derekam. Nem mentünk különleges helyre, mert bármennyi turista is van Isztambulban, akkor is találni csak a helyiek által ismert és látogatott helyeket. Rendeltünk, beszélgettünk. Valahogy szóba került a vallások és a legendák. Elmesélte, hogy a hazájában közismert, bár ősi kínai behatásoktól sem mentes Lúsz sárkány történetét, akit Ocsirváni szelidített meg és tett a vizek urává, aki a legtöbbször segíti az embert, biztosítva neki a vizet, de néha ellene is fordul, ha felbosszantják. Elmesélte, hogy annyira tetszett neki ez a történet gyermekkorában, hogy elhatározta: a vizet fogja kutatni, hogy megtalálhassa benne Lúszt. Bár vízgazdálkodási mérnök lett, de Lúszt nem találta meg. Utána még beszélgettünk kicsit, de úgy éreztem, muszáj hazamennem, mert egy gondolatom támadt. Megkértem, adjon 2 nap haladékot még, mert haza kell mennem a szüleimhez. Beleegyezett. Szüleim nagyon meglepődtek a váratlan látogatásomon, de azon, amit mondtam nekik a megérkezésem utáni órákban, azon még jobban. Elmondtam nekik, hogy udvarolni szeretne nekem egy férfi, aki keletről jött, mongol, és az meséikben a Lúsz sárkány a vizek ura és segíti az embereket. Engedélyüket kértem, hogy fogadhassam az udvarlását. Pedig akkor már 26 voltam, de mégis adni kellett a hagyományokra. Apám és anyám visszavonultak, hogy megbeszéljék a dolgot. Végül abban maradtak, hogy újra el kellett mennem anyámmal az ebéhez. Újra jött a kávézacc-olvasás, és az ebe nagy hümmögések közepette azt mondta, egy házat és kétoldalt karikákat lát a csésze alján. Ez engedélyt jelentett, amelyet apám és anyám is jóváhagyott. A nevemet megtartottam, de a magányomat nem: a második kávézacc-olvasást követő egy hónap múlva Dzorigt-tal kettesben látogattunk le a szüleimhez. Ezt a látogatást még több is követte, és nem egészen egy évvel később meg is kérte a kezemet apámtól, aki beleegyezett, hogy a sárkányos lánya férjhez menjen. Közös gyermekünk ugyan nem lehet, de örökbe fogadtunk egy elárvult testvérpárt, akik mostanra már akkorák, mint maguk, a húszas éveik elején. És hogy miért is mondtam el ezt, hogyan kapcsolódik a tantárgyukhoz? Ha egy kicsit jobban belegondolnak, miről is beszéltem, rájönnek. A kulturális antropológia témája a kultúra, ezen belül is az, hogy az ember a világot szimbolikusan fogja fel. A szimbólumok a társadalomban élnek, megtanulhatóak és taníthatóak, sőt, a szimbólumok segítségével lehet formálni a minket körülvevő világot. A kulturális antropológia művelői többek között a vallásokat, hiedelmeket, nemi szerepeket és a kultúra kifejezési formáit is kutatják, és nem csak az asztal mögött, hanem terepmunkában is. Az én életem pedig kész tanulmány ilyen szempontból kulturális hátterem kettősségétől kezdve a török népi hiedelmeken át a mongol mítoszokig. Semmiképpen nem feledve minden kezdetét: a sárkányt a csészében. – Egy pillanatnyi csendet tartott, majd a fejét biccentve a hallgatók felé, mosolyogva befejezte a felszólalását: – Köszönöm, hogy meghallgattak. Most visszaadom a szót a professzornak.

“Sárkány a csészében” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Rózsa!
    Köszönöm szépen a kedves szavaidat! Valóban kutatómunkát igényelt. Bevallom, a kávézaccos kötelező jóslást 12 éves korban én találtam ki, de Lúsz legendája valóban létezik, annak utánanéztem.
    Köszönöm szépen, hogy itt jártál és olvastál!
    Szeretettel:
    Kata

  2. Kedves Kata!
    Újra remekeltél, novellád nagyon tetszik. Jó téma, jól megírva, gondolom egy kis kutatással ragyogóra sikerült.
    Gratulálok Rózsa

  3. Kata kedves! Ez egy elfogadó,befogadó szép történet,nem beszélve a kultúrák toleranciájáról!Bár minden ilyen szép lenne,a mai világban!Kösz

  4. Kedves Rita!

    Elég sok utánajárásomba került ez az egy kis novella, amiben még párbeszéd se nagyon van. De nem hagyott békén, le kellett írjam 😉
    Köszönöm szépen, hogy olvastad!

    Szeretettel: Kata (l)

Szólj hozzá!