Színdarab

Tamás a vonat puha plüss ülésén az ablak mellett foglalt helyet. Behúzódva a sarokba fejét a támlának döntve. Mindig tekintettel volt másokra, talán túlságosan is. A külső szemlélőnek is ez lett volna a benyomása a fiatalemberről, aki a maga által elfoglalt helyhez képest túl nagyrészt hagyott szabadon, számítva arra, hogy egy utas nem olyan sudár termetű lesz, mint ő. Erre a visszafogott szerénységre megnyerő külseje miatt szüksége is volt, mint egy védekezés képen az irigység és a szimpátia kirohanások ellen. Valahogy az emberek úgy fordultak hozzá, mint régi ismerőshöz, és szinte azonnal elmesélték bizalmas dolgaikat, mint afféle jólelkű papnak. Nem is kellett csalódniuk, meghallgatta őket jó vágású arcán még véletlenül sem suhant át sötét kifejezés, ami arra engedett volna következtetni, hogy terhére vannak. Valójában a szorongás türelmetlenséggel keveredve szelíd tekintete mögött létezett, és valósággal teherré változtatta azt, amire más annyira vágyott, a vonzó külsőt. Egyszer egy kétségbeesett pillanatában elhatározta szakállt növeszt és megbújik a biztonságos szőrcsomó mögött, ami valószínűleg elfedné arcának minden egyedi vonását. Látszólag nem Tamás lenne többé, hanem egy szakállas ember. Talán akkor az lehetne, aki valójában, egy magányra vágyó egyetemista srác, aki szereti észrevétlenül szemlélni az embereket. Amikor meglátja őket, a történetüket is érzékeli, mint afféle aurát. Mindez magától értetődő filmszerű látásmód. Nagyon szórakoztató az unalom fel sem merül, mintha állandóan színdarabot nézne, amit ő rendezett és írt. A mit sem sejtő hétköznapi emberek játsszák a főszerepet, mégpedig olyan kitűnően, amire csak a legjobb színészek képesek. Mindaddig, amíg észre nem veszik, hogy figyelik őket. Olyankor a mese szertefoszlik, és viselkedni kezdenek, ezzel varázsütés szerűen azok lesznek, akik önmaguk szerint lenniük kéne.
A vonat elindult. Nagyot rándult, sporttáskája előre csúszott a csomagtartóban. Felállt, abban a pillanatban egy konszolidált külsejű, középtermetű férfi lépett be a fülkébe. A haja már őszült, bár még barna csíkok húzódtak benne. Öltönyt viselt, mélykék nyakkendője félrecsúszott, amikor megtorpant Tamás láttán, ahogy a poggyászát igazgatta. A fiú észrevette ezt az önkéntelen meghökkenést.
– „Végre egy magányra vágyó ember!” – gondolta.
Egymás felé biccentettek. A középkorú férfi leült az ablaktól távol. Így nem került szembe vele. Mintha a legkisebb érintkezést is kerülné, nehogy véletlenül is összeérjen a térdük. Egy könyvet vett ki a táskájából, szép kötésű elegáns borítójú kötetet, ami illett hozzá. Egy pillanatra ránézett szürkészöld szemének komoly pillantásával, majd rögtön el is kapta. Tamás kitekintett az ablakon, figyelte a szaladó tájat, hallgatta a vonat ritmusos kattogását, majd lopva az idegen felé fordult, és zavartalanul élvezte a színdarabot, amibe az elmélyülten olvasó férfi játszotta a főszerepet anélkül, hogy tudott volna róla.