Utazgatásaim: Tátra 1955.

Ekkor már nagyon feszített az érzés, hogy látnom kell valamit a nagyvilágból. Hegyeket, amiket eddig csak képen láttam. Sikerült helyet kapni az egyik IBUSZ útra. A különvonat bordó plüss ülésébe süppedtem, s hallgattam neves útitársaim lelkes meséit a tájról és jóindulatú tanácsaikat.
– Ha központban akarnak lenni és kirándulni, Ótátrafüredet válasszák. Én a csendesebb Lomnicra megyek, mert dolgozni akarok, – mutatott írógépére Stella Adorján.
Poprádon leszálltunk a vonatról. Már ez a név is varázslatos volt számomra. Izgalmas találkozni olyan hellyel, amit eddig könyvek lapjairól, idősebbek emlékeiből ismertünk. Innen nyitott teherautóval vittek tovább bennünket. Az út menti hatalmas fák, mint őrök, vigyázták nyugodt pihenésünket.
Hirtelen bukkant ki fehér felhők alól a Tátra. Lenyűgözött és képzeletben magához emelt a magasba. Nem bírtam addig várni, míg kiosztják a költő pénzt és jegyet válthatok a kis vonatra. Azonnal útnak indultam gyalog öt társammal Lomnicra. És élveztem az erdő illatát, a nagy, lapos köveken szökkenő vizet. Mindent látni akartam.
A Csorba tó csendes volt még. A tiszta tó partján ülve csodáltam az átlátszó vizet, nyugalmat. A sínek az állandóság látszatát keltették, beléjük ütve: Diósgyőr, 1914.
Felsétáltunk a Poprádi tóhoz is, és hitetlenkedtem, milyen kellemes kis patakból lesz a Poprád folyó. Megálltam a fahídon és szerettem volna végigkísérni a vizet az útján… Mód is nyílt erre rövidesen. Autóbusszal a Trikorona tövében a tutajozáshoz magát kellető Dunajecig mentünk. Széna száradt a hegyek lankáin. Úgy maradt meg bennem e vidék, mintha itt mindig kora ősz lenne, bágyadt napfénnyel, fű, fa illatával, víz fodrok szökkenésével az út menti folyóban.
Visszafelé jövet már mély sötét este volt. Hirtelen megállt az autóbusz és az utasok néma csendben gyönyörködtek az úton átsétáló őzcsaládban.
Javorina pici és bájos falu. Errefelé már igazi faházakban laknak az emberek. Zdiár körül kiszélesedik a látóhatár és a legelésző állatok kolompjának hangja összemosódik a faluból jövő harangszóval.
Felmentem a Téry menedékházhoz. Csend mindenütt. Ez számomra a világ teteje. Öt hideg vizű tó folyik egymásba kristálytisztán csordogálva. Béke van. Együtt isszák a teát csehek, lengyelek, szlovákok, magyarok. Aki ide felhoz egy hátizsák tűzifát, kap egy csésze teát.
Egy szál egyedül voltam itt fent az enyéim közül és hirtelen elfogott a vágy, hogy igazi társra találjak az életben. Igazira, aki soha nem hagy ilyen egyedül.

“Utazgatásaim: Tátra 1955.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!