Ha együtt a család

Éva gyerekkorától megszokta, hogy ünnepek táján rokoni látogatásokra jártak, vagy őket látogatták meg elég sokan a közeli rokonságból. Nem csoda, hisz édesanyja népes családból származott, egyszer buliból összeszámolták testvérével, hogy anyai-, és apai ágon 23-an vannak összesen unokatesók. Ez a helyzet számtalan találkozáskor jó szórakozásokra adott alkalmat, hisz legkevesebb 4-5 gyermek mindig volt együtt, és mindenféle játékokkal elszórakoztatták egymást. Hol bújócskát, vagy fogócskát, kiszámolósdit játszottak, ilyenkor persze a már nagyobb gyermekek igyekeztek a kisebbeket lóvá tenni, hogy többnyire ők legyenek a nyerők. De ahogyan múlnak az évek, lassan felnőtté cseperedik mindenki, ezek a közös szórakozások is feledésbe merülnek, mindenki járja a saját kitaposott ösvényét, más iskolák, munkahelyek, és szinte csak házasságkötésekkor, elhalálozásokkor fut össze megint az ugyancsak már megvénült csapat. Illemből mindenki érdeklődik a másik iránt, de a választ már szinte meg sem hallják, hisz mindnyájan gondolatban a saját problémáikkal vannak elfoglalva, kinek milyen elitt iskolára jutott be a gyereke, milyen munkahelyet sikerült találnia, ki hogyan oldja meg a szülei ellátását, stb., stb.
Azért a gyermekkorukban tapasztalt összetartozás szelleme mindegyikük lelkében lecsapódott bizonyos formában, így Éváéban is. Két gyermekét ő is igyekszik hasonló szellemiségben nevelni, figyel arra, hogy a család minél többet legyen együtt. Sokat járnak kirándulásokra, gyakran a testvére családjával együtt, hogy a négy gyermek is ezáltal összekovácsolódjon. Sokszor éjszakába nyúló beszélgetések alkalmával alig tudnak egymástól elválni, rengeteget kacagnak régi emlékeken, melyeket a családi házból hoztak lelkükben magukkal. Éva számára mégis legfontosabbak voltak saját családjában a közös étkezések, ezek közül is a vasárnapi ebédek. Ilyenkor a frissen gőzölgő húsleves illata betöltötte az egész házat, és amikor asztalhoz ültek mindannyian, minta varázslat történt volna, mindenki szájából ömlöttek a szavak, ki erről, ki arról számolt be, de Éva ilyenkor érezte magát legboldogabbnak, ezt az együttlétet már csak a karácsony esti vacsora tudta felülmúlni. Gyönyörködött gyermekei mosolyában, vagy duzzogó, morcos arcukban, ha valami miatt ellenkezésre került sor, de mindezekért hálás volt, hogy ilyen harmonikus életet élnek, mert az ő gyerekkora régi családjában bizony nem volt ennyire felhőtlen, nagyon sok konfliktus helyzet adódott, melytől mindenki szenvedett, de olyan családba született, ahol bizonyos okoknál fogva ezek elkerülhetetlenek voltak, megmérgezték a családi légkört…
Amikor már gyermekei is elérték a felnőtt kort, kirepültek a családi fészekből, mai napig is az a legnagyobb ünnep számára, ha gyermekei hazatérnek az év bármely szakában, közösen asztalhoz ülnek, ki-ki beszámol saját életviteléről, elért eredményeiről, terveiről. Ismét gyönyörködik a már felnőtt arcokban, melyeken visszatükröződni látja saját, vagy férje arcvonásait, és ha elérkezik a búcsú pillanata, könny szökik szemébe, hogy de jó lenne még egy kicsit együtt, de tudja, mindenkinek mennie kell a saját útján, és már a búcsú pillanatában várja a következő találkozást, az újabb meghitt együtt töltött perceket…