Cipó történetei (Cipó, a jó tanító)

A nyár melegével régen várt vendégként toppant be Cipóék házába. Igaz, a gyermeket semmi sem tarthatta vissza attól, hogy a szabadban legyen. Ha a bolondos esőfelhők házuk fölé érkeztek, majd terhüktől megszabadulva odébb álltak, ő felvette sárga gumicsizmáját, és mint egy mezei manócska, a réten sétálgatott. Mióta apjával gombát szedtek, kedvelt elfoglaltsága lett a fűben megbújó apró fehér kalapkák gyűjtögetése. Így nevezte a növényt. Nem értette, miért van más neve a dolgoknak, mikor sokkal egyszerűbb is lehetne, hiszen lásd a gomba esetét, nem jobban hasonlít kalapra? akkor, miért nem nevezzük így….
Apja mosolygott Cipó hosszúra nyúlt elemzésein.
– No, hogy téged nem kell logopédushoz vinnünk, az egészen bizonyos.
A kislány gyanakodva pillantott rá. Apja észrevette a kérdő tekintetet:
– Tudod, logopédus segít azokon az embereken, főként gyermekeken, akik nem tudják rendesen kiejteni a szavakat. Selypítenek, pöszén beszélnek, raccsolnak, és effélék.
Az idegen kifejezések elsuhantak Cipó füle mellett. Környezetében senki sem akadt, kinek efféle gondjai lettek volna, ezért nem értette miért mondja neki ezt apja, mindaddig, míg nem találkozott Pepával.

Rozika néni egy napon szilvás gombóccal kínálta a kislányt, majd maga is letelepedett vele szembe a konyhaasztalhoz:
– Cipó! Holnap jön hozzánk nyaralni Pepa. Ő Emma nővérem unokája. Tudod, Pesten élnek, emeletes házban, sosem volt még vidéken hosszabb időre. Hasonló korú, mint te, ezért nagyon szeretném, ha barátok lennétek. Félénk gyerek, az óvodában csúfolják, mert kicsit … duci, és a beszéde …. szóval, tudod némelyik betűt nem úgy ejti, ahogyan mi. De ezt észre fogod venni! Szépen kérlek, ne nevesd ki! Remélem, jó cimborák lesztek!
Cipó fölháborodottan nézett szomszédasszonyára, a puszta feltételezés miatt is, hogy ő csúfolkodna, de azután eszébe jutott a kertjük végben lakó Jóska, ki nyelvét öltögette rá, mikor szedték a krumplit, ő pedig átkiáltott hozzájuk:
– Jóska, poloska, tejbehányó galuska!
A fiú megfenyegette ujjával, mire apja, Károly bácsi, ki az almafák alatt kapálta a gazat, hátulról egy taslit csapott fejére. Ezek után nevetve nyújtotta a drótkerítés fölött kezét Cipó apjának, és megjegyezte:
-No, ebből sem lesz szerelem!
Jól elnevetgéltek, de ők Jóskával továbbra is sanda szemekkel méregették egymást. Így, hogy most Rozika néni a csúfolkodásról beszélt, inkább hallgatott, és bólogatott gombóccal a szájában.

Másnap besétált szomszédasszonya patyolat tiszta konyhájába, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a sarokban lévő hokedlin – mely egyébként az ő kedvenc helye volt! -, idegen kisfiú ül, óriási lekváros kenyér társaságában. A szája körben csupa lekvár…. Méltóságteljesen letelepedett a kisszékre, miközben Rozika néni ott sertepertélt a vendég körül.
– Cipó! Ő Pepa! Pepa! Ő Cipó! Már beszéltünk róla….
A gyerekek részéről egy szó sem hangzott el. Pepa kivégezte a kenyeret, Rozika néni megmosdatta a lavórban, mire az úgy prüszkölt, mint egy macska. A kislány elégedetten mosolygott orra alatt. Rozika néni kedvében akart járni, hogy átjött, de most látva ezt a fiút, nem nagy lelkesedéssel indult kifelé az udvarra, hová az követte. Hűségesen ment a kislány után, ki a rétre, mint egy kiskutya. Ha meglátott egy bogarat, jó messzire elkerülte. Cipó eleinte lelkesen magyarázta neki, hogy ez a szöcske, ez a kabóca, miket apjától tanult. Végül, hogy csak egyedül beszélt, a másik nem válaszolt semmire, elunta magát.
– Te nem is tudsz beszélni? – puhatolódzott.
– De.
Ez a rövidke szó nem tűnt furcsának, Cipó azon gondolkodott, vajon mi lehet az, amitl apja és Rozika néni említettek neki. Tovább próbálkozott:
– Hogy hívnak?
– Pepa.
Ez még mindig rendben volt. Most már valóban kíváncsi lett.
– Mi az, amit nem tudsz kimondani?
A fiú szégyenlősen lehajtotta fejét.
– A tutujitút.
Cipó nem értette. Mi lehet az a tutujitú? A másik látva a kislány tekintetét, folytatta:
– Nem tudom utánozni a tatast. Éjted? Tutujitúú!
A szó vége még ott lebegett a levegőben, mire Cipónak fény gyulladt a kobakjában. Hát persze! Nem tudja utánozni a kakast! Micsoda vicces! Egy kört szaladt az álldogáló gyerek körül, két könyökét mellkasához szorította, és jó hangosan, hogy a falu túlsó felén is hallották, kiáltozta:
– Kukurikú, kukurikúúú!
A kakasok bizonyára meglepődtek a baromfiólakban, és azon gondolkodhattak, melyik eszement társuk véli, hogy most kelt fel a Nap…. A fiú is álmélkodva nézte, mire Cipó kiadta az utasítást:
– Kukorékolj!
Pepa tanácstalanul topogott, de a kislány oldalba bökte:
– No, mi lesz már?
Végül amaz bátortalanul, de engedelmeskedve a fejét billegető Cipónak, körbeszaladt a réten, miközben karját csapkodta:
-Tutujitú……tutujitú…..tutujitú.
Ha Cipó rikoltozására felkapták fejüket a baromfiudvar kakasai, hát erre a kukorékolásra, magukat hanyatt dobva kacarásztak, mit ő sem tudott megállni. Hármat bukfencezett a réten, s úgy nevetett, valahány tücsök a közelükben húzta hegedűjét mind elhallgatott. Ezzel a vékony, csilingelő hanggal nem lehetett versenyezni! A kacaj hamar abbamaradt, mert Pepa felhangzó sírása megijesztette. Hiszen, ő semmi rosszat nem tett! Igaz, megígérte Rozika néninek, hogy nem csúfolja ki a fiút, de ki az, aki ezt megállta volna nevetés nélkül…..
– Ne sírj no, gyere megmutatom a halastavat!- vigasztalta a másikat, mire annak lassan elfogytak könnyei.

Így kezdődött az első, és kudarccal végződő óra, mit Cipó tartott a réten. Másnap eleredt az eső, és odabenn rajzolgattak a konyhában. A kislány rájött, hogy Pepa sokkal ügyesebb ebben, mint ő. Meg is mondta neki. Az boldogan mosolygott, és még lelkesebben rajzolta a városi villamost, a trolibuszt. Mindezeket elsorolta Cipónak, ki igaz, eleinte nem értett meg mindent furcsa beszédéből, de végül megszokta, és csodálta, milyen sok mindent tud új barátja. Mert barátjának nevezte már Pepát, mikor este apjának elújságolta, miket rajzoltak. Teltek a hetek. Pepával rengeteget szaladgáltak a réten, pillangókat kergetve. A fiú egyre ügyesebben mozgott, és néha úgy tűnt, beszéde is javul. De az a fránya "kukurikú" még mindig nem sikerült neki. Illetve nem egészen…. Most már a tutujitú kukujitú-ra változott. S hogy mi lehet a gond, ez Cipónak jutott eszébe….
Rozika néniék baromfiudvarának dísze a csodálatos aranysárga Berci kakas volt. Úgy járkált őkelme a tyúkok között, mint egy bálkirály, mellkasát kidüllesztve, cifra tollazatát felborzolva. A kerítés mellett félig elszáradt sárgabarackfa álldogált, támasztékot keresve a drótháló tetején. A tyúkok esti szürkületnél szívesen repültek fel ágaira, Rozika néni morgott is érte, mert úgy kellett seprűvel lezavarni, és éjszakai helyükre a tyúkólba betessékelni őket. Egyik napon késő délután volt már, s kicsit borongós az idő. A tyúkok korán pihenni tértek, a fa ágaira repültek fel, tollaikat borzolva topogtak. Berci kakas sem akart lemaradni tőlük, és elegánsan felrepült az egyik üresen maradt helyre. S hogy ezt ország-világ tudtára hozza, kidüllesztve mellkasát kettőt-hármat kukorékolt. Micsoda érctorkú hangverseny kezdődött, megbolondítva a falu többi kakasát, kik azon igyekeztek, hogy saját portájukon túlkiabálják a nagyképű aranytollút!
Cipó tanúja volt az esetnek. Másnap, barátját a barackfához vezette, és így szólt:
– Mássz fel!
Az utasítás megdöbbentette Pepát, ki igaz, hogy karcsúbb lett a szaladgálástól, de még mindig volt rajta némi felesleg. Ott állt, ijedten nézve a kislányra, ki lökdöste a fa felé.
– Mássz fel! Akarsz kukorékolni, vagy sem?
– Akajok.
– Akkor mássz.
Az próbálkozott, de nem sikerült neki. Elkeseredésében ismét sírva fakadt. Napokig próbált felmászni az öreg fára, s Cipó tanította türelemmel, hogyan kell: ugrás, ág elkapása, lábakkal kulcsolás…

A nyári melegben faluhelyen a házak ablakait sarkig tárják a lakók, s a betóduló éjszakai, majd hajnali neszek megfordulnak a szobában, nekiütődve a bútoroknak: kutyaugatás, tücsökciripelés, a közeli halastó békáinak koncertje, de más is…. Rozika néni különös hangra ébredt. Az égbolt legalján vékony ezüst csík jelezte, a Nap készülődik útjára az égi rónán. Hajnali négy körül járt az idő. Kukorékolt a kakas! Ez a Berci még megbolondul vénségre, szidta magában a tyúkudvar díszét, mert a kukorékolás nem akart abba maradni. Visszatette fejét a párnára, de valami furcsát vélt felfedezni a behallatszó hangból. Álmos szemekkel, borzas fejjel indult, hogy megnézze nem e kóbor kutya zavarja a nyugalmat odakinn.
A tyúkól melletti barackfán Pepa állt, a legfelső ágon és hangosan kiáltozott mintha sosem akarná abbahagyni, amint észrevette az ajtón kilépő alakot:
-Kukurrrrikúúúú, kukurrrrikúúú! Rrrrozika mama, tudok kukorrrrrékolni!
Örömében két karját mellkasa mellé csapta, s Rozika néni csak annyit látott, hogy bukdácsolva esik le a fáról, sodorva a recsegve letörő apró gallyakat magával.
Pepa a szalmakazalra pottyant, így nagyobb baja nem történt. Másnap boldogan mutogatta Cipónak hat leragasztott sérülését, melyekre olyan büszke volt, mint egy csatát nyert generális….