FEKETE, KÉK ÉS SZÜRKE TENGER

A tenger, először. 1956. Románia

Mire szüleimmel kiszálltunk a vonatból a fárasztó út után Constancában, alig ismertük meg hozzátartozóinkat, olyan barnára színezte őket egy nap alatt a tengeri levegő.
A szállásunk egy nyugdíjas házaspárnál volt, akik a szűk udvar jobb oldalán levő konyhában foglalatoskodtak. Kedvenc ételüket, a padlizsánt készítették olajjal, vas serpenyőben, zöldes, kocsonyás tömegnek tűnt készen. Savanykás, barna kenyéren, ami kellemes meleg, friss volt, fehér juhtúrót ettek. A házban rózsaillatú szappanszag terjengett állandóan, bolgár artisták laktak az egyik szobában.
Elindultunk felfedezni a várost és a tengert. Ovidius szobra árválkodva tekintett ránk, mint aki hosszú századok óta sem érzi otthonának a várost, csak száműzetése helyének. A félholdas mecset is díszletként hatott a téren. Útközben török bugyogós asszonyokkal is találkoztunk. A plázs kicsit sáros volt. A tengeren nagy fehér hajók tűntek fel a kikötőben. Csuklómon az akkor divatos nylon karóra volt. Fiatal tengerészek állítottak meg bennünket és addig nem tágítottak, míg el nem adtuk nekik az órát. Nagynéném leleményes asszony lévén két nylon pelenka közé helyezett rózsaszín anyagból varrt nekem csinos, kétfülű szatyrot az útra, ez is egy erőszakos vásárlás áldozataként cserélt gazdát. Később a házigazdáink vásároltak tőlünk egy pakli kártyát, tudtuk, hogy ez kelendő áru. Egy olcsó fehér gyöngyből való nyakláncot is. A költőpénzünk mindebből már kitelt.
A parti sétány a Casinóhoz vezetett. A sziklalépcsőket tarajos loccsanással ostorozta a partra érő hullám. Az épületet már jól ismertem eddigi olvasmányaimból és idősebb barátaink elbeszéléséből. Örültem, hogy a valóságban is láthatom. A Casinóban megünnepeltük, hogy együtt töltjük a szabadságunkat. A kitűnő ebédhez zamatos, tüzes nagyenyedi bort ittunk. Gondtalan, szép utazást tervezett nekünk Laci bácsi. Eforiára rándultunk át. Itt mélyebb a víz a part közelében. Csónakkal „jártunk” egyet. Mereven kapaszkodtam a csónak oldalába, – kiszámíthatatlan a hullámzó tenger.
A kertvendéglőben csorbát tálaltak fel, – hal, csirke és sertés csorbát. Ez savanykás leves; a hal szeme bámult rám a tányérból.
Mangalia, Tikirgiu még nem volt kiépítve. A vonat csendesen kocogott velünk. A nap lebukott, hűvös lett az este. Jó, hogy hoztunk kötött kabátot.
Másnap Mamaiába mentünk. A part közelében szépek a szállodák. A homokon színes napernyők sorakoztak és lepedőkből rótt alkalmi sátrak. Forró a homok, tűz a nap és a parton a víz kivetett egy rákot. Alig merek a tengerbe lépni. A sós víz marja a bőrömet, lezuhanyozom. Nézem a messzeséget. Szeretnék átlátni a túlsó partra, de csak a víz nagy tömegét látom, ami a távolban valóban fekete.

A kék tenger

Először Óbecséről indultunk vonattal Belgrádon át 1965-ben. A Duna vize úgy elárasztotta a part menti tájat, hogy a vonatunk cammogva próbált előrehaladni, a vízből csak a felső lépcsőfok látszott ki. Hosszú órákig tettük meg azt a pár kilométert, estefelé értünk a fővárosi állomásra. Itt –ott papírokat sodort körülöttünk a nyári szellő az utcán. Éjjel ismeretlen tájakon haladtunk tovább, és pihentető érzés volt, mikor felsejlett a távolban a kék tenger. Néhány kanyar, és ott voltunk a fiumei állomáson. Az autóbuszra vártunk, olcsó szállást akartunk keresni egy közeli üdülőhelyen. Az emberek készségesek voltak, egymás után segítettek tanácsokkal hallva a beszélgetésünket, mind magyarul. Alig szálltunk fel a buszra, csattogott, villámlott körülöttünk a világ és özönvízszerű zuhatag ömlött mindenfele. Hiába reménykedtünk, nem volt merszünk kiszállni a buszból, a végállomásig mentünk Lovránba. Itt egy utcai elárusító bódé mellé húzódtunk és félve lestük, hogy sisteregve hogyan csap a villám a tengerbe. Igen jól esett volna egy védett sarok, egy kis meleg. Párom elindult a csendesedő esőben szállást keresni. Hamar kiderült, hogy rövid lesz az itt tartózkodásunk, a szálloda ára megváltoztatta terveinket. Kicsavartam a vizet a bőr szandálomból és elindultam elfoglalni a finom meleg ágyat.
Másnap már élvezhető volt a part menti séta. Hatalmas sziklákat nyaldosott körül a zúduló víztömeg, tetején tarajosan, fehéren fodrozva. Az ég kékje visszaverődött a víz felszínén és távolban a sziget csúcsának zöldje villant bele a képbe. Ez hát az Adria.
Cápaveszéllyel fenyegettek a helybeliek és figyelmeztettek, hogy ez ellen véd a háló a vízben.
A fiumei kikötőben hatalmas fehér hajóóriás várakozott, távoli útra készen.
Második utunk alkalmával Crikvenicába foglaltam szállást egy szép, fehér szállodába, hogy egész családom kényelemben lehessen. Az utolsó tanítási napon történhetett, hogy a fiam találkozott a kanyaró kórokozójával. Az indulás előtti délutánon beteg lett. Hosszas telefonálgatás után egy barátunk fia vállalta, hogy anyámékhoz viszi Debrecenbe a lázas gyereket. Este megeredt az eső, dörgött, villámlott, és az autó vezetőjének két hetes volt a jogosítványa. Este fél tízkor jelezték anyámék telefonon, hogy megérkeztek. Hogy miért indultunk el végül? Akkoriban nagyon bonyolult volt megszervezni egy külföldi utat. És jobban én sem láthattam volna el a fiamat, mint apámék.
Gyönyörű, modern szálloda a tengerparton, már ki is néztünk egy jó szobát,– és közölték velünk a portán, hogy hiába fizettünk ki otthon mindent. Magánháznál kapunk szállást, az is a szálloda kötelékébe tartozik. Nem lelkesedtem túlságosan, főleg a távolságok miatt, de a fárasztó előzmények után nem volt erőm hadakozni.
Megtaláltuk a házat és felhaladva a lépcsőn kedves teraszon találtuk magunkat, zöld dézsában rózsaszín leander virított. Távolban a kék ég alatt piros tetős fehér házak díszelegtek. A házban két csendes szoba, sárga ernyős hangulatlámpa és nyugalom. Soha nem volt még ilyen tágas külön szobánk.
Az ujjam nem mozdult, megdagadt, sokat mostam az előkészületek során. A párom talált egy lapos fadarabot a szomszéd műhely udvarán, sínre tettük a kezemet és nem zavart semmi a sok izgalom után.
Nyaraltunk.
A strand közelében babér szegély a sétány oldalán. A kikötő mögött színes házak sorakoztak.
Délebbre indultunk Zadarig a jellegzetes városkák között. Piros háztetők pompáztak a káprázatosan fehér házakon, mély sötétkék a tenger és a köves ösvényeken öszvér kaptat.
Ez hát a kék tenger. Vízfestékek jutottak eszembe és életem első tintája, amit ijedtemben a szőnyegre öntöttem, mert kikaptam anyámtól csúnya betűimért. Úgy képzeltem, a mélyben is sötétkék ez a fenséges, szép tenger. És reméltem, legközelebb eljutunk Splitbe is, Diocletianus császár palotájához, azt szerettem volna látni és megmutatni Judit lányomnak is. És talán Dubrovnikba, hiszen ez volt az első város életemben, ahova egy üdvözlőlap hatására vágytam.

A szürke tenger

A divatos ovális melltű apró színes kövei között a türkizkék tetszett a legjobban. Velencéből való, ezt kapták ajándékba a nászutas párok asszonyai gyerekkorom idején. Látni akartam Velencét az ő meséiket hallva a távoli, de még anyagilag elérhető utazásaik városáról. Bizonyára olyan, gondoltam, mint egy nagy ékszeres doboz, tele türkizkék, korallpiros és más szép, színes díszítéssel, arannyal, napfénnyel, a langyos tenger felett szálló bódító, kellemes dallamokkal. Talán a gondot sem ismerik a lakói. Vagy nincsenek is lakói? Egyetlen mese az egész város?
Menetrendszerű vízibuszra szálltunk, ami a Szent Márk térig visz, mint a legtöbb sietős tu- ristát, aki csak bepillantani mer a városba a rövid idő és a lapos pénztárca miatt. Kicsit megleptek a vakolata-hagyott, elárvult házak bedeszkázott ablakai, a vízből fel-felcsapó kis fekete bűzök, de a Szent Márk tér ragyogása, pompája valóban mesebelihez volt hasonló. Emberek és galambok áradata, harangok bongása, mintha egy ünneplő tömeg gyönyörködne itt mindenben, ami a lehető legtökéletesebbnek látszik. Az ékszeres kirakatban hivalkodóan pompás nyakék kellette magát minden hozzátartó darabbal, amelyeknél szebbet soha nem tervezhettem volna. Ovális virágok sora, rubin közepükhöz fehér szirmok kapcsolódtak. Ára, az nem volt rajta. Az eladó ránézett egyszerű ruhánkra és nem is bajlódott vele, hogy elmagyarázza a csillagászati összeget. Úgysem tudná megfizetni- mondta.
Szállást foglaltam előre a kempingben. A tengerpart fövenyes volt, kicsit sárgásszürke. Barátságos kis öbölben fürödhettek és labdázhattak a gyerekek. Én mégis úgy éreztem talán életemben először így idegenben, hogy jó nekem a Balaton. Nem ilyen nagy vizet határol a partja, de ha eljutok néha oda, otthon vagyok benne.
Este a szürke távolban apró, imbolygó fények villóztak, Velence fényei.

“FEKETE, KÉK ÉS SZÜRKE TENGER” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Magdolna! Ahogy elkezdtem olvasni beszámolódat,a Casino
    kivaltképpen megfogott,a 70 -es években jártunk ott ,fénykép is
    készült róla ,!szép beszámoló!ÜdvGoogie

  2. Kedves Magdika! Tetszéssel olvastam érdekes úti élményeidet! Éva

Szólj hozzá!