ARANYCSAPATOK

Nem emlékszem, hogy Szepesi György valaha is szenvedélyesen felkiáltott volna meccs közben, hogy: Jaj, fiam ne rugdosd már össze a játékostársad lábát! A fejére meg külön vigyázz! Arra is szüksége lesz még a következő félidő folyamán. Nem kiálthatott, mert nem volt rá oka. Nem emlékszem, hogy a régi televíziós közvetítések közben is durva csatajeleneteket mutattak volna. A technika volt a fontos. Még gimnazista koromban kerültem a futball-kedvelők táborába. A falunkban ügyes, lelkes fiatal játékosok voltak. Akkoriban még más volt a felállás; hívhattak valakit összekötőnek, nem támadó középpályásnak, gyorsnak ügyesnek, leleményesnek kellett lenniük. Vitathatatlan, hogy a középcsatárnak meg kellett tenni a saját helyén mindent a megfelelő eredmény érdekében. A kapusnak is állni kellett a sarat. (Talán más fából készültek a kapuk, mint a mesében, nem hajlottak befele, hogy ne férjen be a labda a hálóba.) Kedvenc játékosaim is voltak, természetesen, a hátvédek között, jól célzott labdáikkal néha ők találtak be messziről a kapuba. Fenn is maradt a családban a mondás, ha sikertelen támadásokat látunk mostanában a televízió által közvetített meccseken, hogy ezt már K. L. berúgta volna. Nagyon büszkék voltunk, mikor a Képes Sport nevű újságban megjelent a játékosok fényképe, Aranycsapat felirattal.
Később aztán láttam játszani a nagy, igazi Aranycsapat tagjait is. Volt olyan nap, hogy Pesten Irén barátnőmmel beültünk 3 meccsre is olyan napon, amikor nem volt más dolgunk. Akkoriban jött divatba a nylon kabát, nekünk még nem volt belőle. Az egyik meccs alatt eleredt az eső, felálltunk és igyekeztünk volna száraz helyet találni a nézőtéren kívül.
Ne tessenek elmenni, tartjuk mi az ernyőt,- szólalt meg mögöttünk 3 lelkes drukkoló is.
Nem tudom, miért, de az egyik pályának a jobb hátulsó sarkához közel előre futó ma is élő futball legendának, Buzánszky Jenőnek az alakja maradt meg bennem. Bízom benne, nem haragszik meg, ha azt írom, nem a frizurájának a szépségén akadt meg a szemem, hanem jó volt látni az akaratát a megbízható, jó játékra. Láttam természetesen Puskás játékát is, akkor még nem gondoltuk, hogy valaha szinte mítosz lesz belőle. Kocsis jellegzetes fejesei is itt maradtak emlékeimben, kár, hogy ezek már nem itthon voltak később láthatók. Ahogy már említettem, szó sem volt sehol durvaságról a pályán. Technikáról igen. Meg gyorsaságról. Most is előttem vannak a kis Fenyvesinek a futó léptei, éppen oda és akkor ért, ahova kellett. Mostanában néha úgy tűnik, a kapufára rúgást gyakorolják a játékosok az edzések alatt. Az már elég jól megy. Nem fontos, hogy feltétlenül világelsők legyünk és a fiatal játékosok a pályán adják életüket a számukra túlzott terheléstől, bízom benne, hogy nem a pénz hajszolása miatt, hanem a szép játékra akarnak törekedni. Örülök, hogy a diósgyőri stadion is megújul a jövőben, de míg azt látom, hogy az egykori dolgozók előttünk a kukából reggeliznek vagy ebédelnek, úgy érzem, egyelőre nem olyan fontos és sürgős, hogy több szép, új stadionunk legyen.

“ARANYCSAPATOK” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Vizsgázott bíró még nem lehetnék, de ha választani kell a TV műsorok között, néha még mindig megmaradok a jó labdarúgás nézése mellett. Néha lehet durvaságmentes játékot is látni . Ilyenkor visszaemlékszem fiatal korom jó hétvégi időtöltéseire. De köszönöm figyelmességedet kis írásaimhoz is. Magdi

  2. Azok a Szepesi által közvetített meccsek akkor is élményt nyújtottak, ha veszített a csapat. A JÁTÉK volt a fontos!
    Gondolatébresztő sorokat hoztál, kedves Magdi!

  3. Kedves Magdi!

    Érdeklődéssel olvastam, hogy még a focihoz is értesz.

    Szeretettel: Rita(f)

  4. Minden mondatodra csak bólogatni tudok kedves Magdika!

Szólj hozzá!