Jelenlét

Összes megtekintés: 66 

A fiú még csak huszonéves volt, de nagyapja már a nyolcvan fele közeledett. Igaz még jól bírta magát, és szellemileg is teljesen friss volt. Ugyanaz az okos szempár csillogott a vidám fiatal, és az öreg ráncos arcból.
– Félek a haláltól, de egyben kíváncsi is vagyok rá – mondta az öreg egy délután, amikor kettesben ültek a kis kétszobás lakás nappalijában.
Azóta élt egyedül mióta a felesége meghalt. Hétvégente lánya vagy az unokája vitt neki ebédet, vagy ezt azt, amire épp szüksége volt. Jobban szerette, ha a fiú jön. Hasonló volt az érdeklődésük -, olyankor sokat beszélgettek mindenféléről.
– Ha meghalok, megpróbálok majd kapcsolatba lépni veled a túlvilágról. Ha tudok, küldök valami jelet. Rendben?
– Rendben! – bólintott rá a fiú, aztán a dolog feledésbe merült.
Eltelt egy év, és az öreg állapota megromlott. A szívével volt a gond -, szerette volna a nyolcvanat megérni, de a felsőbb hatalmak máshogy döntöttek. A fiú szomorú volt, közel álltak egymáshoz.
A temetés után pár nappal felment a lakásba, ahol még minden úgy volt ahogy az öreg előzőleg hagyta, mielőtt bevitték a kórházba. Ahogy szétnézett feltolultak az emlékek. Gyermekként sok időt töltött a nagyszülőknél. Minden olyan volt, mint régen: az arany mintás tapéta, a használattól simára kopott sötétbarna bútorok, a réz karos csillár a csúcsos gyertya égőkkel, a zöld növények. A ruhásszekrényben még ott sorakoztak a különböző öltönyök, színes nyakkendők és a cipők. Ott volt a pici dolgozószoba a nagy íróasztallal, a tengernyi könyvvel, és az egészet belengte az a jellegzetes otthonos illat, amit úgy szeretett. Minden olyan békésnek tűnt, mintha csak elmentek volna valahova.
A fiú némán ült a kopott ágy szélén, arcát a kezébe temette. Továbbra is fogva tartották az emlékek.
Később bekapcsolta a tévét és álmosan kapcsolgatott a csatornák között. Már nem volt kedve hazamenni, elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Fáradt volt, és ahogy ledűlt, egyből elnyomta az álom…
Hirtelen ébredt, azzal a furcsa érzéssel, hogy nincs egyedül, bár nem látott senkit a szobában. Valaki mintha mégis lett volna ott rajta kívül. Rápillantott az órájára -, éjfél múlt néhány perccel. A tévé se ment már, talán mielőtt elaludt kikapcsolta. A fenyegető csendben csak a saját szívverését hallotta. A levegő is olyan hideg lett, fázott.
– Van itt valaki? – kérdezte, de hangja elcsuklott.
Nem jött válasz. A fiúnak most eszébe jutottak nagyapja egykori szavai. Talán ő próbál kapcsolatba lépni vele? Ki tudja? Minden olyan félelmetes volt, a tárgyak alakja imbolyogni, elfolyni látszott a félhomályban. A Tibeti halottaskönyv szerint, az elhunytak még 49 napig a földön maradnak, ott bolyonganak az élők között, ahol addig éltek. Idő kell nekik, amíg megértik hogy meghaltak.
A fiú most már nem bírt uralkodni magán:
– Ha itt vagy, adj valami jelet! Akármit!
Abban a pillanatban hatalmasat reccsent a parketta! A sötét csendben ágyúlövésként hatott. A fiú úgy ugrott ki az ágyból, mint akit puskából lőttek, futtában kapkodva magára a ruháit. Remegő kézzel zárta be maga mögött a lakásajtót.
– Nagyon rossz ötlet volt itt maradni éjszakára! – gondolta miközben lesietett a lépcsőn.
Már csak kint a fülledt csillagfényes éjszakában nyugodott meg valamelyest.
Arra gondolt: Az élőknek ott vannak az élők. A holtak meg nyugodjanak békében!

“Jelenlét” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!