A betegek az ágyak szélén ültek, összeszedett tartással, mintegy sugallva, hogy meggyógyultak, sőt a róluk felállított diagnózis, tévedés. Nem mások ők, mint meg nem értett művészlelkek, akiket a világ kivetett magából. Ez a vélekedésük alkotási rohamokba nyilvánult meg. Szanaszét hevertek a rajzaik, írásaik, ideges kusza gondolataik lelkes megnyilvánulásai.
Kincs volt ez neki, az emberi lélek öntudatlan vallomásai, amiből sok lényeges dolgot megtudott. Ezért kérte őket, hogy alkossanak tovább, szándékosan használva ezt a szót, mert látta arcukon a büszkeséget, amire meg nem értett lényüknek szüksége volt a gyógyuláshoz. Ami a belátással kezdődött, hogy valójában nem zsenik, hanem emberek, akik érzékenyebbek az átlagnál. Mégis képesek arra, amire úgy gondolták, hogy nem, az emberek között élni észrevétlenül, ami által megpihenhetnek az állandó harc után. Hiszen a beolvadás pihentet és sokkal nagyobb mozgásteret biztosít, mint ahogy azt gondolnák. Ha az árnyalatokat felismerték bízhatott abban, hogy a gyógyulásuk elkezdődött.
Amikor az esős reggelen belépett a kórterembe azonnal észrevette a jól ismert párosítást. A szoba másik sarkában ültek közel egymáshoz, és halkan beszélgettek. Nem tudott igazán a továbbiakban figyelni, rutinszerűen végezte a dolgát, gyakran mondott oda nem illő szavakat, amit a betegek észre sem vettek, mert azzal voltak elfoglalva, hogy jó benyomást keltsenek. Időközben az eső már egybefüggően zúdult az ablakra. Sötétség borult a szobára. Egy nővér felkapcsolta a villanyt, így teljes megvilágításban láthatta maga előtt a két fiút. Önkéntelen szájmozgással kimondta, amit gondolt – igen, már megint ugyanaz -. Az idősebb fiú kérdően nézett rá, nem értette mit mond. Ő zavarában írni kezdett és magában hálálkodott a rutinért, ami orvos szerepében megtartotta és nem lett újra esendő kamasz, esendőbb, mint az összes beteg együttvéve a kórteremben, akik nem is tudták valójában mi is az igazi mélység, ahonnan már-már nincs visszaút és akkor jönnek az ilyen fiuk az önpusztítás bélyegével a homlokukon. Megalkuvásra képtelen szabad lényük előre eldöntötte sorsuk alakulását.
Minden mozdulatukból könnyed vagány természetesség árad, ami irritálóan hat a környezetre. Egy ilyen fiú mentette meg az örvénytől ahonnan reménytelennek látszott a kijutás. Találkozott a fiúval, akinek láttán elhitte, hogy érdemes élni, még akkor is, ha ő erre képtelen, akár a vergődő madár a kalickában. Azonban ott a másik fiú, aki mellette ül, le sem veszi róla a szemét, minden mozdulatát magába szívja, mert reménység tölti el, mint valaha őt magát is a hasonmása láttán, ami örök visszatérő. A korszak változik körülötte, ő maga sohasem, neki köszönheti, hogy nem szükséges beteggé válnia, ha gyógyító is lehet.
Kincs volt ez neki, az emberi lélek öntudatlan vallomásai, amiből sok lényeges dolgot megtudott. Ezért kérte őket, hogy alkossanak tovább, szándékosan használva ezt a szót, mert látta arcukon a büszkeséget, amire meg nem értett lényüknek szüksége volt a gyógyuláshoz. Ami a belátással kezdődött, hogy valójában nem zsenik, hanem emberek, akik érzékenyebbek az átlagnál. Mégis képesek arra, amire úgy gondolták, hogy nem, az emberek között élni észrevétlenül, ami által megpihenhetnek az állandó harc után. Hiszen a beolvadás pihentet és sokkal nagyobb mozgásteret biztosít, mint ahogy azt gondolnák. Ha az árnyalatokat felismerték bízhatott abban, hogy a gyógyulásuk elkezdődött.
Amikor az esős reggelen belépett a kórterembe azonnal észrevette a jól ismert párosítást. A szoba másik sarkában ültek közel egymáshoz, és halkan beszélgettek. Nem tudott igazán a továbbiakban figyelni, rutinszerűen végezte a dolgát, gyakran mondott oda nem illő szavakat, amit a betegek észre sem vettek, mert azzal voltak elfoglalva, hogy jó benyomást keltsenek. Időközben az eső már egybefüggően zúdult az ablakra. Sötétség borult a szobára. Egy nővér felkapcsolta a villanyt, így teljes megvilágításban láthatta maga előtt a két fiút. Önkéntelen szájmozgással kimondta, amit gondolt – igen, már megint ugyanaz -. Az idősebb fiú kérdően nézett rá, nem értette mit mond. Ő zavarában írni kezdett és magában hálálkodott a rutinért, ami orvos szerepében megtartotta és nem lett újra esendő kamasz, esendőbb, mint az összes beteg együttvéve a kórteremben, akik nem is tudták valójában mi is az igazi mélység, ahonnan már-már nincs visszaút és akkor jönnek az ilyen fiuk az önpusztítás bélyegével a homlokukon. Megalkuvásra képtelen szabad lényük előre eldöntötte sorsuk alakulását.
Minden mozdulatukból könnyed vagány természetesség árad, ami irritálóan hat a környezetre. Egy ilyen fiú mentette meg az örvénytől ahonnan reménytelennek látszott a kijutás. Találkozott a fiúval, akinek láttán elhitte, hogy érdemes élni, még akkor is, ha ő erre képtelen, akár a vergődő madár a kalickában. Azonban ott a másik fiú, aki mellette ül, le sem veszi róla a szemét, minden mozdulatát magába szívja, mert reménység tölti el, mint valaha őt magát is a hasonmása láttán, ami örök visszatérő. A korszak változik körülötte, ő maga sohasem, neki köszönheti, hogy nem szükséges beteggé válnia, ha gyógyító is lehet.