Lehull a lepel

Egy szomorú, felhős, októberi napon éppen a legjobb barátnőmmel, az osztály nyomozóasszisztensével, Katával beszélgetek. Az előbb készült el a kávénk, így joggal hagyhatjuk el az irodánkat egy kis csevejre.
– Úgy irigyellek, Elizabet.
– Ugyan miért? – kérdezem zavart mosollyal.
– Van egy vonzó férjed, aki szeret téged, és te is imádod őt. Közös lakásban éltek a város szívében, és már a babát tervezitek. Nem mellesleg vezető nyomozó vagy. Ellenben én… Évek óta rám se nyitja senki az ajtót, anyámmal élek egy fedél alatt, és alig jövök ki a fizetésemből.
– Ugyan, Kata, ne szomorkodj! Kellő türelemmel és alázattal, szorgalmas munkával előrébb fogsz jutni a ranglétrán, és hidd el, a szerelem sem fog sokáig elkerülni. Anyukád szerintem nagyon jó fej.
– Köszi, Elizabet! Te mindig meg tudsz nyugtatni!
Kata szavai úgy érnek, mint derült égből a villámcsapás. Egyáltalán nem szokott így beszélni. De elhessegetem magamtól a vészjósló gondolataimat, és az irodába visszatérve újra a munkámra koncentrálok. Két óra múlva elégedetten pattanok fel a székemből, és indulok haza, hogy finom vacsorát készítsek a már otthon lévő férjemnek, Kristófnak.
Kilépek a kapun. Esik az eső, mintha dézsából öntenék. A kihalt utcán csak úgy visszhangzik a vízcseppek kopogása. Halkan surranok végig a sikátoron könnyű tornacipőmben. Már alig várom, hogy hazaérjek, és ledobjam magamról a csuromvizes holmijaimat. Végre elérem a tömbház F lépcsőházát, benyomom a \”Nagyék\” gombot, várom, hogy a férjem kinyissa a kaput. Semmi válasz, csak a csengő sikít a viharos időben. Nagyot sóhajtok, előkotrom a táskám mélyéről a kulcscsomómat, és kinyitom az ódon ajtót. Végre fedett részre érek, megkönnyebbülök. A kapu halkan csukódik be a hátam mögött, amint elindulok a folyosón gyalog egészen a második emeletig. Van lift is, az igaz, de azt nem használom, mióta egyszer a reggeli rohanásban bennragadtam. A kellemetlen élmény emlékét gyorsan elhessegetem, vállamat megrándítom, és fürge léptekkel felszaladok a lakásunkig. Elfordítom a kulcsot a zárban halk kattanással, s már nyílik is az ajtó. Valamilyen furcsa illat csapja meg az orromat. Mintha izzadságszagot éreznék.
– Ez lehetetlen – gondolom magamban. – Hiszen én vagyok egyedül a lakásban, a férjem pedig túlórázik. Ha nem így lenne, már rég beengedett volna a főbejáraton.
Gyorsan lerángatom a lábamról a vizes tornacipőt, megmosom a kezemet, és előkeresem a hajszárítót a szekrényből.
– Ennyi kényeztetést azért megérdemlek! Ilyen nehéz munkanap után még meg is ázok! – suttogom az üres fürdőkádnak.
A hajszárító felbúg, a hajamat babrálom, míg a tükörben szemlélem a szarkalábaimat. Hogy szalad az idő! Múlt hónapban töltöttem be a 35-öt! De nem panaszkodom, hiszen van egy csodálatos férjem, akivel jövőre tervezzük a babát, elismernek a munkahelyemen, igaz, rendőrtisztként helyt állni sokszor embert próbáló. De legalább az egzisztenciám biztosított. Ebben azért döntő része van a férjemnek, Kristófnak is, aki éjt nappallá téve dolgozik a cégében. Gondolataimat hirtelen egy árny elsuhanása zavarja meg. Kíváncsivá tett. Talán egy állat jutott be a lakásunkba? A hajszárítót gyorsan kikapcsolom, s félig nedves hajjal elindulok a fürdőszobából abba az irányba, amerre láttam elhaladni az árnyékot. Végighaladok a központi folyosón, utam egészen a nappaliig vezet. Ekkor szemet szúr, hogy az erkélyajtó félig nyitva van, s a függönyt lobogtatja a szél. A kihűlt szobában óvatosan lépdelek, s közben magamban azon zsörtölődöm, hogy Kristóf reggel hogyan lehetett ilyen felelőtlen, hogy nyitva hagyta az erkélyajtót. Mikor azonban a függönyhöz lépek, meglátom a párkányon azt a cserepes vörös rózsát, melyet a férjemtől kaptam egy hónapja a 35. születésnapomra. Elönti a szívemet a hála, és valamiféle furcsa késztetést érzek, hogy kimenjek az erkélyre, és megszagoljam a gyönyörű virágokat. Így is teszek. Az illata még mindig fenséges! Kikönyökölök a rácsos korlátra, hogy szemügyre vegyem a tájat. Eléggé lehangoló. Az októberi eső áztatja a földet. Igaz, örülhetnék is ennek, hiszen egy hónapja nem esett, és a természetnek szüksége van vízre. De most minden mégis olyan szomorúnak tűnik. Ekkor a rózsáim felöli csörrenés halálra rémít! Az erkélyajtó nagy csattanással becsapódik, és a virágom leesik, cserepe összetörik! A szél tette volna ezt? Levegő után kapkodok, a könny is kicsordul a szememből. A cserepeket és a földet négykézláb próbálom összeszedni, mikor egy szilánk megvágja a jobb kezem mutatóujját, és az erkélyajtó halk nyekergéssel újra kinyílik. A szél játszik velem ilyen otromba tréfát? Úgy döntök, ez így nem mehet tovább! Szükségem van seprűre és lapátra. Épp Kristófra és az ő dühére gondolok, ahogy rempöl engem, hogy még egy növényre sem tudok vigyázni, mikor felegyenesedek és egy embert találok magam előtt! Annyira ledöbbenek, hogy egy hang sem jön ki a torkomon. A férfi, mert biztosan nem nő volt a szorításának erejéből ítélve, megragadja a torkomat, és elkezd a rácsos korlát felé vonszolni. Egyik kezem a karjára teszem, próbálom csökkenteni a fojtogatásának erejét, másik kezemmel az arcát rejtő maszkot próbálom letépni. A hirtelen mozdulatot elvétem, így csak megkarmolni van erőm, mikor egy nagy lökést érzek, kibukom a korláton, és szabadon esek a levegőben! Vérfagyasztó félelem borítja el az elmémet, görcsbe rándul a testem, majd egy képkocka ragad meg az emlékezetemben, ahogy a támadóm épp a maszkot emeli le a fejéről, majd minden elsötétül…
Az eső csak esik, jó puhára áztatva a földet. Egy fekete cipő bőrszagára leszek figyelmes, majd szememet kinyitva a lábbeli tulajdonosának, egy kedves mentős fiúnak a tekintete oszlatja el félelmeimet. Saját lábamon szállok be a szirénázó autóba, a kórházban már várnak a rendőrkollégák, Kristóf a nekem szánt ágy mellett tördeli a kezét. Minden vizsgáltra elkísér a férjem, míg a rendőrök türelmesen várakoznak, hogy kihallgathassanak. Mielőtt nyugovóra térek, megtudom, hogy három bordám eltörött, azon kívül semmi bajom. Kristóf könnyes szemmel csókolgatja a kezemet, mikor a szeme melletti friss sebre leszek figyelmes.
– Drágám, hol szerezted a sérülésedet?
– Nem érdekes, egy hirtelen mozdulatnál bevertem a fejemet az asztalba, ahogy lehajoltam a tollamért, innen a horzsolás, majd újabb puszit nyom a homlokomra, és magamra hagy, hadd pihenjem ki magamat.
Éppen kényelmesen elhelyezkedek a kórházi ágyon, mikor szívrohamszerűen beüt az igazság: a kihallgatáson nem említettem, hogy a támadóm arcát az esés előtt megsebesítettem! Eszeveszetten nyomogatom a nővérhívó csengőt.
– Kérem, szóljon a távozó rendőröknek! Valószínűleg tudom, ki akart véget vetni az életemnek. A férjem!
A nővér szó nélkül kifordul az ajtón, én pedig kalapáló szívvel mocorgok a matracon. Teljesen felborul a kicsit visszatérő lelki békém.
– Elizabet – szól Laci, a rendőrfőnök -, kérlek, alaposan idézd fel az esetet újra!
Elmesélek mindent töviről hegyire, azt is, hogy a maszkot a támadó levette, miközben én esés közben voltam. Laci elrendeli, hogy a körmeim alatti minden anyagot óvatosan a kollégák távolítsák el, gondosan zárják el mintatartókba és soron kívül küldjék vizsgálólaboratóriumba.
Eltelik két hosszú nap, míg nem találkozom a férjemmel. Pedig Kristóf látni akar, viszont én egyszerűen nem tudok mit kezdeni a szituációval, a vulkánként feltörő érzelmeimmel. Mikor kiengednek a kórházból, elcsodálkozom, hogy megváltozott az időjárás. A folyamatos esőzés helyét a napfény és a madárdal vette át. Izgatottan lépdelek munkahelyem, a rendőrkapitányság felé. Most végre lehull a lepel az ádáz támadóról – gondolom magamban. Belépek az ódon épületbe, ahol a kollégák elismerő vagy vigasztaló pillantásainak kereszttüzében magabiztosan megyek a főnököm és az ügyem vezetője, Laci irodájának irányába. Kopogtatok. Semmi válasz. Megismétlem a mozdulatsort. Szinte egyből nyílik az ajtó. Laci borostás, pedig minden nap szokott borotválkozni, ez az első dolog, ami feltűnik. A halántékára helyezi bal kezét, idegesen babrálja a haját. Észreveszem, hogy egy szál cigaretta van elnyomva a hamutálban, pedig Laci nem dohányzik. Földbe gyökerezik a lábam. Vajon milyen hírekkel szolgál nekem?
– A férjedre nem tudunk bizonyítani semmit.
A megkönnyebbülés és a páni félelem egyszerre kezdik el szorongatni a torkomat.
– Ugyanis a körmöd alól vett minták eltűntek. Ellopták őket.
Ekkor elsírom magam. A küszöbre letérdelve csak zokogok. Laci együttérzően simogatja a hátamat.
– Semmi gond, Elizabet. Megtaláljuk a tettest. Ám van egy bökkenő.
– Mindenki gyanúsított, aki az üggyel kapcsolatos dolgozó?
– Pontosan, kolléganő…
Laci tovább nyugtatgat, kéri, hogy foglaljak helyet a székében, hogy ne az ajtóban legyünk, ne az egész vezetőség hallgassa a küzdelmemet, a sírásomat. Engedelmeskedek neki. Szó nélkül elfogadom a felém nyújtott pohárnyi szénsavas ásványvizet. Nagy kortyokban elkezdem inni a hűs folyadékot.
– Folytathatom? – kérdezi ártatlan, kisfiús tekintettel.
– Még van több híred?
– Pontosan. A lakásotok átkutatása során különösen nagy hangsúlyt fektettünk az erkély átvizsgálására. A tiéden kívül találtunk még egy DNS nyomot. Nem férfi a támadód.
Teljesen ledöbbenek. Hiszen olyan erős volt az ember szorítása! Azt hittem, megfulladok! Éppen szóra nyitom a számat, mikor Laci megelőz.
– Elizabet, valószínűleg a férjednek szeretője van.
Ekkor fölpattanok a kényelmes bőrkarosszékből, az asztalra csapom a már kiürült vizespoharat, mely rögtön ripityára törik. Fújtatok, mintha egy maratoni futáson lennék túl.
– Az lehetetlen! Nem hiszem el!
– Elizabet, ugyanezt a DNS nyomot találtuk meg a hálószobátok franciaágyában is. Benn akarsz lenni a férjed kihallgatásán?
– Természetesen.
Kifújom az orromat, majd kérek egy szál cigit Lacitól. Vonakodva ad egyet.
Másnap nagy meglepetésemre a férjemen kívül még egy embert behívatnak a kihallgatásra, mégpedig egy hosszú, fekete hajú nőt. Ajkát vastagon kirúzsozta vörös színű kozmetikummal, és jól észrevehetően több réteg alapozó fedi a bőrét. Karcolásnak nyomát sem látni. Feltűnik, milyen izmos a karja és a lába. Biztosan sportoló – summázom magamban. Ekkor szíven üt, hogy ez az ismeretlen végigsimítja a férjem karját, majd ujjaikat szorosan egybefonják, éppen megcsókolnák egymást, mikor Kristóf észrevesz engem, amint megrökönyödve bámulom őket.
– Ne haragudj, drágám – mondja a férfi.
Kihúzom magam, majd egy kis irodába tessékelem őket. Laci szorosan a nyomomban lépdel. Nézem, ahogy egymásnak simul a férjem és a fekete hajú nő, és érzem, ahogy hirtelen összeszorul a torkom. Ájulással vegyes sírás kerülget.
– Nem bírom, Laci – suttogom.
A főnököm megértően bólint, meglapogatja a hátamat, majd szó nélkül belép a kis terembe és bezárja az ajtót. Én leroskadok a legelső székre, amit találok. Eszembe jutnak a régi, szép emlékek, mikor még huszonévesek voltunk Kristóffal. Kergetőzünk, édesen évődünk a parkban, úgy érzem, én vagyok a legboldogabb ember a világon. A következő képkockán az ékszerésznél vagyunk és próbálgatjuk a karikagyűrűket. Micsoda felejthetetlen élmény! Bevillan a terhességi tesztünk, az utolsó. Milyen szomorúság átélni, hogy még mindig nem lehetünk szülők! Fel is hagyunk a próbálkozással évekre. Rápillantok a halkan kattogó faliórára. Negyedórája vannak benn. Idegesen járkálni kezdek. Azzal foglalom le magam, hogy hallgatom a cipőm kopogását a járólapon. Egyre feszültebb, ingerültebb vagyok, így újra helyet foglalok. Már fél órája tart a kihallgatás. Arcomat kezembe temetem. Így lehetek legalább tíz perce, mikor nyílik az ajtó.
– Sminklemosód van? – Laci az, és arcán őszinte mosoly látható.
Felpattanok a helyemről és rohanok a táskámhoz. Cipőm hangos kopogásával kísérve térek vissza.
– Naná, hogy van! De én akarom leszedni ennek a némbernek az arcáról a több rétegnyi alapozót!
Belépek a kis helyiségbe. Kristóf arca falfehér. A nő a bal alsó sarkot kémleli. Gyors mozdulatokkal átitatom a vattakorongot a kétfázisú sminklemosófolyadékkal és mielőtt bármit is tennék, megszólalok:
– Nos, mivel én jobbkezes vagyok, a hölgy arcának bal oldalán kell, hogy legyen a sérülés.
A nő szótlanul tűri, ahogy a nedves vattával eltüntetem a sminkjét. Félig begyógyult karmolás nyomai tűnnek elő!
– Bingó! – kiált Laci. – Már csak azt kell tudni, ki lopta el az Elizabet körmei alól vett mintákat. Kristóf, magának volt hozzáférése a kórházban! Maguk ketten összejátszottak! A férj tulajdonította el a bizonyítékokat, hogy védje a szeretőjét!
– Én voltam…
Mindenki megfordul. Kata, a nyomozóasszisztens, a legjobb barátnőm, akivel egy irodában dolgozom, egyszerűen közli, hogy ő akarta eltussolni az igazságot! A hányinger kerülget. Egy lépést teszek Kata felé, de Laci megfogja a vállamat.
– Miért? Mondd, miért? – ordítom.
– Évek óta szeretem a férjedet. Mikor tudomást szereztem a feltételezett tettesről, hogy Kristófot gyanúsítják, pánikba estem. Egyetlen megoldásnak azt találtam, hogy ellopom a mintákat. De megőriztem őket. Itt van mind. – Azzal Kata előveszi a táskájából a tíz mintatartót. Laci átveszi őket, valaki egyből kifordul a teremből, a vizsgálólaboratóriumba tart velük, én leroskadok a padlóra és zokogok.
Egyfelől szörnyen érzem magam, mert a legjobb barátnőm is elárult, másrészt hihetetlen megkönnyebbülés, hogy az embert, aki éveken keresztül a szerelmem és a legbizalmasabb barátom volt, felmentik.
Laci később elmeséli, hogy a fekete hajú nő egy légyott utáni szunyókálásból ébredt egyedül a lakásunkban, ugyanis Kristófnak korábban sürgős tárgyalásra kellett sietnie. A hölgy éppen indult volna, mikor én megérkeztem. Féltékenységi rohamot kapott, mikor meglátott, ugyanis akkor találkozott velem először. Felkapta a szeretkezéskor a szerepjáték során viselt maszkot, látta, hogy az erkélyen babrálok, torkon ragadott, és kilökött a balkonon. Ösztönösen cselekedett, nem gondolkodott, de már mindent megbánt. Katát és a fekete hajú nőt elítélték, börtönbüntetést róttak ki rájuk. Kristóffal beadtuk a válókeresetet. Az ügy szerencsére gyorsan lezajlott. Utána féléves fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Szerencsére a főnököm, Laci is támogatott ebben. Egyedül beutaztam az ország minden szegletét, majd anyuhoz költöztem.
Egy szép, nyári, napsütéses napon csöngetésre leszek figyelmes.
– Vársz valakit? – kérdezi anyu.
– Én ugyan nem!
– Eredj, nyiss ajtót!
Tétován engedelmeskedek neki. Laci áll az ajtóban, kezében egy szál fehér rózsával.
– Mikor sétáltam, megláttam ezt a gyönyörű virágot a bolt kirakatában, és egyből te jutottál az eszembe. Mondd, Elizabet, lenne kedved velem ebédelni?
Átveszem az ajándékot, megszagolom a szirmokat. Lassan felemelem a fejemet, Laci mélykék szemeibe nézek és boldogan, mosolyogva bólogatok. Ekkor egymást átölelve életünkben először megcsókoljuk egymást. Érzem, megtaláltam a férfit, akire egész életemben vártam.

“Lehull a lepel” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Drága Magdi! (l)
    Köszönöm, hogy elolvastad ezt a hosszú novellát! Köszönöm szépen a gratulációdat, hálás vagyok a kedves szavakért is! Felvidítottad a napomat! :] Szép, meghitt, ihletben gazdag napot kívánok neked!
    Szeretettel:
    Elizabet (f)

  2. Kedves Elizabet!

    Tetszéssel olvastam írásodat, olyan volt, mintha Columbo sorozat egyik részét látnám, Nagyon jó írás, bár a történet nagyon szomorú, de a vége jó lett.
    Sok szeretettel gratulálok,
    Magdi

  3. Kedves Éva! (l)
    Nagyon köszönöm, hogy elolvastad a novellámat! :] Kedves véleményed jókedvre derít, köszönöm!
    Szeretettel:
    Elizabet (f)

Szólj hozzá!